Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. január 22., szombat 3. a zöldmezős építkezések helyett Az ország gazdaságtörténetében viszonylag hosszú időszakon át szinte egymás után nőttek ki a földből az új, nagy ipari központok, illetve rövid idő alatt megerősödtek, megterebélyesedtek a régiek. Elég Dunaújvárosra, Komlóra, Leninvá- rosra, vagy a borsodi vegyipari fellegvárra gondolnunk. A beruházáspolitika a későbbiekben is előnyben részesítette az úgynevezett zöldmezős fejlesztéseket, s ennek a preferenciának gazdasági és műszaki okai is voltak. Sok esetben olcsóbb és technológiai szempontból egyszerűbben kivitelezhetőnek bizonyult, há a zsúfolt ipari település helyett a „pré- rit” választják a fejlesztés telephelyéül. Az ország iparának kiépítése és gazdaságunk pénzügyi helyzete változtatásokat, új értékrendet tett szükségessé a beruházásokkal kapcsolatos döntésekben is. A költségvetés 1983- ban beruházásokra összesen 170—172 milliárd forintot irányzott elő, ami 5—7 százalékkal kevesebb az 1982- ben elköltött beruházási forintoknál. Ha viszont számításba vesszük az árszínvonal növekedését is, akkor már 10 százalékos a mérséklődés. Ez a csökkenés az állami és a vállalati döntési körbe tartozó beruházásokat egyaránt érinti. Ami az előbbié- két illeti, ott a tavalyihoz képest 8—9 százalékkal kisebb összeg áll rendelkezésre. Ez azt jelenti, hogy csupán a folyamatban levő 17 nagyberuházás folytatására nyílik lehetőség. Az is előfordulhat — ha kis számban is —, hogy a beruházások egyik-másik (ezúttal nem kivitelezői kapacitás, hanem elegendő pénz híján) a tervezettnél lassabban valósul majd meg. Az úgynevezett célcsoportos beruházásokra szánt ősz- szeg is kevesebb a tavalyinál, s ez elsősorban az autópálya-építésben, a villamos energia és vasúti közlekedési hálózat és a vízgazdálkodás fejlesztésében, valamint az állami lakásépítésben érezteti hatását. Ebben a döntési körben is differenciált az összegek elosztása, ugyanis néhány területen — például a szénhidrogénipar! beruházások, az országos távbeszélő hálózat, továbbá a kórházak és klinikák fejlesztése és rekonstrukciója — a felhasználás kismértékű növelését irányozták elő. Az 1983-ban vállalati beruházásokra fordítható 98— —100 milliárd forint körüli összeg, mintegy 6—7 százalékkal kisebb a tavalyinál. Ezért a korábbiaknál is fokozottabban kell törekedni a különböző fejlesztések mielőbbi befejezésére és üzembe helyezésére és ezáltal arra, hogy a ráfordítás mielőbb megtérüljön. Mindez egyúttal az!t is jelenti, hogy elsősorban a rekonstrukciós, építést nem igénylő, technológiát korszerűsítő, a termelés szűk keresztmetszeteit feloldó, a meglevő kapacitátások jobb kihasználását szolgáló, kisvolumenű, gyorsan megvalósítható fejlesztések részesülnek előnyben. Az idén kell befejezni például a szovjet—magyar földgázvezeték-rendszer III. szakaszát, a Dunai Vasmű konverteres acélművét, a Székesfehérvári Könnyűfémmű félgyártmányfejlesztési beruházásait, valamint a Lenin Kohászati Művek kombinált acélművét. A csökkenő beruházási forrásokból is viszonylag je. lentős összeget áldozunk az energiahordozókkal kapcsolatos fejlesztésekre. A nagyszabású programok mellett, mint amilyen a tovább épülő Paksi Atomerőmű beruházása, vagy a Tatabánya környéki új bányanyitások, rekonstrukciós, illetve minőségjavító célokra is jut fejlesztési forint. Ennek érdekében folytatódik például a pécsi szénmosó I. ütemének kivitelezése és a mányi szénmosó előkészítése. Az ésszerű és takarékos energiagazdálkodást szol. gálják az algyői, a sarkad- keresztúri és az üllési beruházások, amelyek révén növekszik a felhasználható földgáz mennyisége. A vil- lamosenergia-iparban elsősorban az üzemvitel biztonságát elősegítő és a távhőszolgáltatást fokozó fejlesztéseket segítik elő. Rekonstrukciós beruhá. zás a Szolnoki Papírgyár korszerűsítése: a munkálatok üteme várhatóan lehetővé teszi, hogy az új papírgép még az idén megkezdje a próbaüzemet. A kohászatban — a már említett beruházások mellett — többek közt Dunaújvárosban és Öz- don a salaikhányók hasznosítását szolgáló fejlesztéseket segítik elő. A gépiparban az alkatrészifejlesztéshez kapcsolódó beruházásokat kezelik kiemelt feladatként. A vegyipari beruházások elsősorban a különböző központi fejlesztési programokhoz kapcsolódnák. Ezek nagyrészt ugyancsak már meglevő üzemek, alapanyaggyártó kapacitások kiegészítői. Ilyenek például a Kőbányai Gyógyszerárugyár dorogi fejlesztései, a Chinoin fundazol-beruházása, az Észak-magyarországi Vegyiművek aliroxüzeme, továbbá a Tiszai Vegyi Kombinát, a Borsodi Vegyi Kombinát, a Hungária Műányagfeldolgo. zó Vállalat és a Nitrokémia műanyagfeldolgozó ipari fejlesztései. Egy beruházás jelentőségét — és az ezzel kapcsolatos felelősséget — aligha csökkentheti, hogy a zöldmező helyett a meglevő vállalatok kerítésein belül valósul meg. Márcsak azért sem, mert a felsorolt fejlesztések az ország deviza-egyensúlya szempontjából is fontosak, megvalósításuk népgazdasági érdek. (M. P.) Fizet a köles, mint a köles Madáreleség Olaszországba A fénymag — vagy más néven kanáriköles — termesztésének már hagyománya van Egerszalókon. A Vörös Csillag Termelőszövet-' kezeiben hat évvel ezelőtt vetették el az első szemeket. Az eltelt időszakban egyre nagyobb területen termesztették, így például tavaly már 180 hektáron. Az igénytelen növény — mint a gazdaság vezetőitől megtudtuk — jól fizetett, hiszen a hektáronkénti átlag 14,5 mázsa volt, s mintegy három és fél millió forintnyi valutáért értékesítették külföldön. Madáreleségként elsősorban Olaszországba szállították, de került belőle az NSZK-ba is. A mázsánkénti magas, 1300 forintos felvásárlási ár mellett előnye még a növénynek, hogy nem vegyszerigényes és ugyanúgy aratható, mint a búza, vagy az árpa. A szalókiak az idén márciusban újra vetnek fénymagot, de csak az elmúlt évihez hasonló területen. Bíznak abban, hogy az átlagtermést tovább tudják növelni. mert megrendelőik az eddigieknél is többet igényelnek. SZABAD PARTNAP A KITÉRŐGYÁRBAN Mindenki kiváncsi vnlt A kíváncsiság most ért*' hető, ha nem is szoktuk ezt a fogalmat a pártrendezvényekkel kapcsolatban használni. De ez a gyöngyösi tanácskozás ott, a kitérőgyárban, minden részletében magán viselte ezt a köznapian általános emberi vonást. Ha pedig valami emberi, nem lehet idegen a párttól sem. Ki, mire volt kíváncsi? Azok, akik felelősek voltak a rendezvényért, arra: hogyan sikerül? .Mert ez volt az első ilyen eset, amióta a szabad pártnapok korábbi gyakorlatán módosítottak. Az előadó, a gyár igazgatója, Kelemen Árpád, azt kérdezgette magában: hogyan fogadják majd az „új szerepkörben”? A megyei pártbizottság munkatársa, Gotyár Lajos sem tudta előzőleg eldönteni, hogy tulajdonképpen mit talál az új formák között. De semmivel sem voltak kisebb várakozással azok, akik „hivatalosak” voltak erre a programra — mintegy társaik képviseletében, alig félszázan ott, a tanácskozóteremben. Amikor felállt a pártvezetőség titkára, Koncz György, hogy köszöntse a megjelenteket, ő se nagyon Az előadó nemcsak a külgazdaság, hanem az üzemi gazdálkodás jellemző vonásairól is szólt. (Fotó: Szabó Sándor) tudta volna megmondani, hogyan sóhajt majd fel a legvégén : megkönnyebbülten, vagy éppen gondterhelten. Ezért jellemezte a „kíváncsiság” ennek a szabad pártnapnak minden résztvevőjét. A bevezető előadás pontosan, fegyelmezetten, a * legfontosabb kérdésekre szorítkozva foglalta egységes keretbe napjaink jellemző vonásait, mai világunk közállapotát. Kezdte a határainkon túli világ „röntgenképével”, majd szűkítette a horizontot a Duna, Tisza tájaira, végül azt vette sorra, ami a gyárkerítésen belül a jellemző. Valójában röntgenképet láthattak a résztvevők maguk előtt? Igen is, nem is. Ha arra gondolok, hogy az előadás nem csupán a felszínen észlelhető vonásokra irányította a figyelmet, akkor a rajzolat valóban megfelelt annak az ábrának, amit a láthatatlan sugarak varázsolnak a képernyőre. Ha viszont arra gondolok, mennyire plasztikusan, érzékletesen elevenedett meg a leíró szavak nyomán minden, amit összesítve jelenünk valóságának mondhatunk, akkor a kép jóval robusztusabb volt, mint amit a röntgen felvázol. Egy mondat erejéig azt is érdemes hangsúlyozni, hogy az előadónak esze ágában sem járt valamiféle elbájoló, szívet-lelket gyönyörködtető csendéletet elővarázsolni. Ahogy szokás mondani: a nyers valóság bemutatása vezette, és ezt a szándékát meg is valósította, de anélkül, hogy az összhatás a lehangoló szürke szín túlsúlyát érzékeltette volna. A valóságot tükrözte az előadás. Bevallom, én arra is kíváncsi voltam, vajon mi történik azután, amikor elhangzik a szokásos befejezés: Köszönöm a figyelmüket? Ilyenkor következik az a kínos és kényelmetlen hallgatás, ami senkinek sem tetszik, de ennek ellenére arra vár mindenki, hogy a „másik” nyújtsa fel a kezét. Aztán még megpróbál a levezető elnök ilyen vagy olyan fogalmazással, kicsit lezserebbre hangolva a mondatot, rábírni néhánya- kat a hallgatóságból, hogy ők is szólaljanak fel. Ügy tetszett néhány másodpercig, hogy a rossz gyakorlat ezt a rendezvényt sem kerüli el a bevezető előadás után. Aztán ... aztán nemcsak a jég tört meg, de az a merőben kivételes eset is lezajlott, hogy a kérdések, a hozzászólások és az összefoglaló után még mindig ketten jelentkeztek. Nekik még akkor is támadt mondanivalójuk. Mi sem érthetőbb, mint az, hogy az üzemmérnököt, Vadon Bélát kíváncsivá tette, hogyan tudják az idén az esetlegesen emelkedő anyagárakat „beépíteni” a végtermék számlájába, mivel az elmúlt évben kicsit nehezen ment ez. Az is természetesnek hatott, hogy a termelési osztály vezetője, Winczheim Károly a gyártásról, a hatékonyságról, a gazdaságosságról sorolt fel megszívlelendő dolgokat. Az aggódás csendült ki viszont a műszaki osztály vezetőjének, Gubán Józsefnek a szavaiból, aki a harmincas évek világgazdasági válságával öszefüggésben tett fel elgondolkoztató kérdéseket. Úgy vélte Rácz István, nemcsak a gyári közvéleményt tolmácsolja, amikor azt nehezményezte, hogy még nem érvényes a társadalom egészére az egyenlő teherviselés, és a munka szerinti javadalmazás elve. Az ügyeskedők és a konjuktúrális lovagok gátlástalansága ellen szólt. Végül: miért ne lett volna kíváncsi a főművezető. Sári István arra, hogy ez a gyári kollektíva milyen nyereség elérésére képes és ennek mi a feltétele? Ennyi történt ezen a kitérőgyári szabad pártnapon, amelynek egész hangulata, légköre a közvetlenséget sugallta. Sokkal inkább megfelelt egyfajta megbeszélésnek, semmint gyűlésnek. A szónak nagyon kis távolságokat kellett megtennie. G. Molnár Ferenc Hangulatos pince hordósorai közt... (Fotó: Perl Márton) borról, Abasárról Az, hogy a bor mikor fontos kérdés igazán, télen-e vagy nyáron, tavasszal vagy ősszel? — sok tekintetben szemlélet kérdése. Akad, aki tavasszal, akad, aki nyáron szereti inkább, szép számmal viszont az őszre, meg a télre esküsznek. És vannak persze — bornemisszák. .. Alábbiakban — Abasár kapcsán — mondhatni, róluk lesz szó. — Azért ezt így nem mondhatjuk — tiltakozik jóval inkább kedvesen, semmint nagyon komolyan Marozsán Istvánná, a Rákóczi Termelőszövetkezet borászati ágazatának fiatal, csinos vezetője. Erre természetesen muszáj megkérdezni, hogy — miért? — Hivatalból... Persze, nem sokat — mosolyodik el — csupán csak annyit, amennyi a minőség ellenőrzéséhez nélkülözhetetlen. — És a mennyiség...? — Arra sem lehet panasz. A mi világunk, Abasár — kétszeresen is történelmi vidék. Elsősorban névadója, Abo Sámuel miatt, nem utolsósorban pedig a boráért, ami viszont nemcsak történelem, de a jelenünk és bizonyára — nem kevés szempontból — a jövőnk is. Igen: múlt, jelen s jövő. Mint megannyi más ezen a világon, nem kevésbé Abasár is ez. És ez a híresen jó bort adó táj — a meghódított távolabbi s közeli múlt után — most már a jövőjét nyesegeti. — Pontosabban: metsze- geti. Még pontosabban pedig, egyszerűen: metszi. December elseje óta metszük a szőlőt — tereli megfelelő útra a társalgást az ágazatvezető —, de egyelőre talán maradjunk a bornál. Mert számunkra és kereskedelmi partnereink számára ez az egyik legfontosabb kérdés. Hogy miért az, arról Aba- sáron, de szerte Heves megyében is bizonyára sokan sokfélét tudnának mondani. Éppen ezért — minden különösebb részletezés nélkül, inkább csak emlékeztetőül hadd említsük meg: a termelőszövetkezet palackozó üzeméből évente 3 millió üveg bor kerül ki, és ezek jelentős része külföldre kerül. Az érdeklődő — ha jókor érkezik — láthat ezekből néhányat. Mit mondjunk? — nem rossz látvány. A bor tiszta szép színnel csillog a palackban, és a gyertya sápadt fénye mellett is jól látszik rajta a címke, amely hazai szem számára szokatlan, szép színekkel ábrázolja a környező hegyeket s a helység címerét. Abasáron ezekben a napokban a bor második fejtésénél tartanak. Sajnálatunkra : nem látványos munka. Inkább „csak” fontos, munkaigényes, nagy szakismereteket igénylő. A nyirkos pincét azért így is végigjárjuk Marozsán Ist- vánnéval a sötétre érett hordók sorfala közt, újra és újra átlépdelve az utunkat gyakorta keresztező vastag gumicsöveket. Ha valamelyest is hozzáértőnek hiszi önmagát az ember, kénytelen kicsit irigykedni ennyi bor láttán. Nem is annyira meginni, mintsem inkább — eladni szeretné az ember... Apropó: eladás. Annyit már tudunk, hogy külföldre kerül az itteni nedű jelentős része, de vajon hová? — Mindenekelőtt az NDK- ba és Lengyelországba — hangzik Marozsánné válasza. — Lédig borból — ez nem palackozott, hanem tartályos — az NSZK-nak is szállítunk, igaz, egyre szigorúbb minőségi feltételek és pénzügyi körülmények között. Jelenlegi tartósítási technológiánk mellett ez egyáltalán nem könnyű feladat. Mi természetesen minden lehetségest megteszünk a cél — a jó, ez esetben: édes borok előállítása érdekében. Erről és sok egyéb gondról, s nem kevés jóról esik szó a maga naturalitá- sában is hangulatos pince hordósorai közt. Arról például, hogy legutóbb 260 ezer palack bort exportáltak Lengyelországba, 230 ezret pedig az NDK-ba. És arról is, hogy a múlt évi termés mennyiségi szempontból kimagaslóan jót hozott, de a nyár végi-őszi súlyos csapadékhiányt a minőség — a cukorfok — bizony megsínylette. Tipikus esete annak, amikor egyik szemünk sír, a másik meg nevet.. ,Félteni azért így sem kell az abasári bort. Jó híre — zamata, ereje — azért mégsem a múlté, kiáll ma is minden próbát, s akiknek ez a dolguk, bízvást remélik, hogy így lesz a jövőben is. XXX A jövőt éppen most formálják a hol sáros, hol pedig fagyos, dombos, lankás abasári szőlőültetvényeken. A feladat: 271 hektár termőszőlő, 15 hektár nem termő korú és 21 hektár alanytelep metszése. Az eddigi enyhe tél — amely talán éppen most válik már szigorúbbá —, mint Rudas Sándor elnök elmondotta, gyors haladást biztosított a metszésben, amelyben naponta általában 50—60 termelőszövetkezeti tag és 30— 35 besegítő vesz részt. Ügy igazságos, hogy a kellemes „pincészkedés” után ide is ellátogassunk, immár Farkas Ervin főagro- nómus társaságában. A pusztaparlagi szőlőültetvényre hidegen süt a téli nap. A metszést, az egykori férfimunkát, tudományt, mo6t hozzáértő asszonyok végzik, Manner Dezsőné, Szabó Imréné és a többiek. Jókedvűen viszonozzák a fő- agronómus köszönését s nem vesznek rossznéven néhány jó szakmai tanácsot. — Hiába, ez már megszokás kérdése — mosolyodik el a főagronómus a kérdő tekintet láttán. — Ezek az asszonyok jól értik a dolgukat. De tudják, hogy van ez, ha már egyszer itt jár, nem állja meg szó nélkül az ember... Az inkább tréfásnak, mintsem komolykodónak tűnő kérdezz-felelekből mindenesetre kitűnik, hogy a jó hangulat egyáltalán nem akadálya a munkának. Eddig nagyon szépen haladtak az asszonyok a metszéssel, és ha minden a tervek szerint álakul, február végére be is fejezik. Ezt követően azonnal hozzá is látnak a híres abasári specialitáshoz, az oltványkészítéshez. — összesen 95 hektár törzsültetvényünk van — ad erről részletesebb felvilágosítást Farkas Ervin. — Csap- vessző-szükségletünk 75 százalékát ez biztosítja. Ebben az évben 5,2 millió oltványt készítünk. Tapasztalataink és legutóbbi felméréseink szerint ez az a menyiség, amelyből megrendelőink igényeit kielégíthetjük. Elsősorban exportról és nagyüzemi telepítésről van szó, és mindinkább számolni kell a kistermelők fokozódó igényeivel. Utóbbiak ebben az évben megközelítőleg 400 ezer oltványt igényelnek. A most második fejtésnél tartó abasári bor képlete — kis jóindulattal — ma valahogy így néz ki. Megnyugtatásul: a bor sokkal szebb — s finomabb — mint maga a képlet. B. Kun Tibor