Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-21 / 17. szám

4.­Ä-JÉ mi IHICSI NÉPÚJSÁG, 1983. január 21., péntek Petőfibányai bányászkommunisták adományozták 1967. Jú­nius 9-én a csapatzászlót (Szabó Sándor reprodukciója) neVét azóta utca őrzi a vá­rosban. Könyvek, füzetek egész sora tanúskodik arról, hányán és hányféle aspek­tusból közelítettek a kor eseményeihez, s közöttük lát­ni Németi Gábor munkáját, amely a mozgalom hatvani történetéből merít. De lépjünk tovább! Felsza­badulás, földek és gyárak ál­lamosítása, aztán 1956, a ma­ga kegyetlen eseményeivel, amelyekről a Fehér könyv több folytatása tudósít, majd — mintegy a konszolidáció előkészítéseként, a szocialis­ta vívmányok őrzését vállal­va — 1957 március első nap­jaiban megalakul a város munkásőregysége. Látjuk az alapítók — közöttük Svába János, Juhász József — fo­tóit, az eskütételt, a kiérde­melt csapatzászlót, megany- nyi elismerő éremmel, okle­véllel, egykorú igazolvány­nyal, párttagsági könyvvel, később a kiképzés, a társa­dalomért vállalt megannyi munka pillanatképeit, eszkö­zeit. Sándorréti táborozást, országos parancsnoki szem­lét, önkéntes segítséget az ifjúsági tábor építésénél, vagy éppen azokat az erőfe­szítéseket, amelyeket az 1963-as hatvani árvíz idején tettek a lakosságért, a hely­béliek vagyonáért a Zalka Máté munkásőregység tagjai. Valóban megszólal itt a történelmi múlt, hogy nevel­jen, eligazítson a társadalmi fejlődés különböző szakaszai­ban, és azok életében, tény­kedésében, akik az új rend védelmezői. Miként jeleztük, áldozattal létesült az emlék­szoba, és olyanok nevét di­cséri, mint Földi Ferenc, Svába János, Németi Gábor, vagy éppen a fotókat, kéz­iratokat reprodukáló Bara- nyi Károly. Teljessé pedig akként válik, ha a gyűjtő­kedv nem hagy alább, ha­nem föltár minden lappangó emléket. És netán kinőné otthonát a gyűjtemény? Bi­zonnyal akad mód, hogy újabb hajlékba költöztessék. Mindazokért, akiknek az emlékét őrzi, és mindazok ja­vára, akik itt kívánnak tör­ténelmet tanulni. 0moldvay) A város munkásmozgal­mi múltja, a Zalka Máté munkásőregység ne­gyedszázados története olyan hagyomány, amit mindany- nyiunk közös kincsévé kell tenni, hogy a hatvaniak po­litikai nevelését segítse, fej­lessze! — így summázható az a kis avatóbeszéd, amellyel Gazsó János, a vá­rosi pártbizottság politikai munkatársa átadta rendelte* tésének azt az emlékszobát, amelynek anyagát hosszas gyűjtés előzte meg, majd a pártbizottság, a tanácsveze­tés, a bázishelyek és a mun­kásőrök összefogása tett a napokban közkinccsé. Hogy a városi pártszék­házban berendezett kis mú­zeum mennyiben felel meg a rendeltetésének? Szemlél- getve a tablókat, vitrineket, a fotómásolatok és eredeti emléktárgyak garmadáját, úgy véljük: tartalmasán szép az indulás. Hiszen szinte percről percre mindinkább előttünk a történelmi múlt, annak számtalan korszakos eredménye. Az első fényké­pekről a század eleji Hatvan, a munkásmozgalom kibonta­kozása tárul elénk. Az 1919-es május elseje, az akkori mun­kásvezetők — Porubszki György, Majer Sándor, Pa­raszt Ferenc — markáns portréja. Látjuk az egykori direktórium elnökét, Schul- theisz Henriket, akinek a Kádár János Svába János­sal, az egykori hatvani vö­röskatonával beszélget a Par­lamentben, a Tanácsköztár­saság kikiáltásának 60. év­fordulójára rendezett ünnep­ségen Hatvan új gyűjteménye: MUNKÁS- MOZGALMI, MUNKÁSŐR- TÖRTÉNETI EMLÉKSZOBA Hadtudományi , Füzetek A sztálingrádi csatáról és a II. magyar hadsereg pusztulásáról E hetekben emlékezünk meg a II. világháború egyik legjelentősebb hadműveleté­ről, a sztálingrádi csatáról, amelynek eredményeként döntő fordulat következett be az események menetében. És most van a szomorú ju­bileuma annak is, hogy a Donnál elpusztult a kétszáz­ezer fős II. magyar hadsereg. A történtek föleleveníté- sére, a tanulságok elemzésé­re nyilvánvalóan föltétien szükség van. Ezt segíti a TIT hadtudományi választmányá­nak legújabb kiadványa is, amelyet a napokban vehet­nek kézbe mindazok, akik hi­vatásuknál fogva, vagy ér­deklődésből többet szeretné­nek tudni a múltról. 40 éve történt. Ez a címe a füzetnek, amelyben dr. Szabó Miklós vázolja az ál­talános helyzetet 42 őszén, a szovjet—német arcvonalon. Ír a szovjet hadászati elkép­zelésekről, az előkészítésről és végrehajtásról, a felmen­tési kísérlet elhárításáról, valamint a bekerített erők fölszámolásáról. A döbbene­tes tények és számok fölso­rolása mellett utal azokra a vitázókra is, akik Sztálingrád jelentőségét csorbítani akar­ják. Fűzi Imre foglalja össze mindazt, amit a II. magyar hadsereg pusztulásáról tud­ni kell. Pontosabban nem­csak a végéről, de létrehozá­sának okairól, körülményei­ről, fölszerelésének miként­jéről, a vezetőség tehetetlen­ségéről ... egyszóval mind­arról, ami a teljes megsem­misülést vonta maga után. A tragikus adatokon kí­vül idézi Fűzi többek közt azt a tanulságos mondatot is, amely már akkor megfo­galmazódott: „Háborút vi­selni a háborús cél átérzése nélkül nem lehet!" A füzet jó kiegészítője a sajtóban, rádióban, tévében közreadott tanulmányoknak, visszaemlékezéseknek. Pofonok — Tetszik tudni, én világéletemben békés természetű ember voltam. Az iskolában sem volt velem baj, a tanítóm mindig azt mondta, én vagyok a keze alatt a legcsendesebb gyerek. Katonáéknál a rajparancsnokom sokszor biztatott: Bátrabban, FUgedi! Magának megalszik a tej a szájában. — Amikor leszereltem, egyre gyakoribb vendége lettem a kocsmának, összeverődtünk hárman-négyen cimborák. Akkoriban alig múlt el szombat este, hogy elő ne került volna a bicska, vagy az ólmos bot. Egyszer, emlékszem, a cimboráim leütöttek egy szomszédfalusi legényt. Én éppen a padláson tettem-vettem, amikor az egyik csendőr azt mondta a másiknak: Ide úgyis hiába jövünk. Ez csak iszik, de a légynek sem árt. — Szóval, ilyen ember voltam én, kérem. Utáltam a kötekedést, a haragot. Betöltöttem már a hatvannyolcadik esztendőt, megettem a kenyerem javát és mindösszesen kétszer voltam mérges. Először akkor, amikor az apám ki­zavarta a házból a lányt, akit szerettem. Huszonnégy esz­tendős voltam akkor. Az anyám kukoricát morzsolgatott, mi meg beszélgettünk. Ekkor jött haza az apám. Ránézett a lányra meredt, kidülledt szemmel, aztán ordítani kezdett. Kiabált, toporzékolt és sarkig nyitotta az ajtót Eszter előtt. Én akkor sem hangoskodtam, csak dühömben galléron ra­gadtam az öreget és kipenderítettem a házból. — Ez már nagyon régen történt, nem is untatnám vele tovább. Inkább azt mondanám még el — ha meghallgat —, hogy miként fizetett vissza a sors azért a régi bűnért. — Karácsonyra készülődtünk. Mi ketten, a feleségem­mel a fiaméknál, a házvégi kisszobában lakunk. Az unoká­imnak már megszereztük a karácsonyfát is. Egyszer zör­gettek. Karácsonyt köszöntőnek, szóltam a feleségemhez, aki sietett is nekik ajtót nyitni. Jöttek, énekeltek, verseltek, ahogyan ilyenkor szokás. El is mentek rendjén. Egyszer került-fordult a fiam, mint akit hét ördög szállt meg, és elkezdte rázni az anyját: — Miért engedte be őket, maga vén satrafa? Látja, most felébredt a gyerek... — Először csitítottám, szépen kértem: ne bánjon olyan gorombán az anyjával. Erre ordítani kezdett, megtáltosodott. Megkapta a mellemen a kabátot és pontosan úgy, mint én akkor, negyvennégy esztendővel ezelőtt az apámmal tettem, kidobott a küszöb elé. — Nem tagadom, a fejembe szaladt a vér, elöntött a méreg. Ügy éreztem, visszatért a régi erőm. A fiam elé áll­tam és ezt vágtam a szemébe: — Állj meg, fiam! Én is eddig húztam az apámat... — Aztán elcsattant a pofon. Jobban mondva a pofonok. Az elsőt én adtam, a többit nekem a fiam. Amikor a földön feküdtem, összerugdosott... Tegnap jöttem ki a kórházból. Agyrázkódás, bordatörés. Tárgyalás lesz majd a dologból. — Aztán, most az igazat megvallva, ezért is jöttem én, kérem szépen. Nem tetszene-e egy telefont megereszteni? A bírósághoz. Mégis, ha ilyen hivatalos helyről szólnának... Mert tetszik tudni, nem haragszom én már a fiamra. A kórházban is bent volt meglátogatni. Szóval, jóravaló em­ber. Csak akkor. Akkor az egyszer ment el az esze. Ezt meg lerendezzük majd ketten. Csak ennyit, csupán ezt kel­lene megtelefonálni a tisztelt bíróságnak... Szalay Zoltán Furcsa páros Hernádi Judit és Szombathy Gyula hatvani estjéről Furcsa páros! Ilyen című műsorral, összeállítással mu­tatkozott be a hatvani közön­ségének a Vígszínház méltán népszerű, fiatal művészpáro­sa: Hernádi Judit és Szom­bathy Gyula. Programjuk tartalmát .tekintve nehéz in­dokot találni a „furcsa” jel­zőre. Hiszen a századelőn virágzó kupiék (Heltai szö­vegével) kései rokonra lel­tek akár a Broodway-meló- diákban, akár a ma dívó sanzonban, amiből szintén részesültünk. Továbbá Mol­nár Ferenc párosjelenete sem alkalmatlan arra, hogy egy műsorban hangozzék el Weöres Sándor Psyche- részleteivel egyértelműség, vagy éppen pajzán humor dolgában. Mert ez keveie- dik-ötvöződik végül is egy­séges, kerek matériává a két művész előadásában, amihez igencsak virtuóz módon tár­sult a zongorát, a dobot a művészi egész szolgálatába állító Gyarmati István és Jávori Vilmos közreműködé­se. Mi az mégis, ami nem le­het egyenlőségjeles a Herná­di és Szombathy nyújtotta teljesítmény között? Talán az előadásmód különbözősé­ge. Vagyis Hernádi gerjesz­tően érződ, Szombathy fe­gyelmezetten tudatos kifeje­zése szövegben, hangban, szerepformálásban. No és a mimika, a mozgás, a szöveg- citálás kultúrája, Hernádi messzire felnőtt a „Sohase mondd” nosztalgikus, szemé­lyiségét bennünk egysíkúan meghatározó képzetén. Szug- gesztív, sokoldalúan elkáp­ráztató színészegyéniség, aki — ismételten fölfigyelve ér­zelemgazdagságára, kifeje­zésbeli kultúrájára, ösztönö­sen páratlan mozgáskészsé­gére — még mindig többet és többet ígér. Egy olyan, egyedülálló karaktert, amely Psota óta hiánycikk a ma­gyar színpadon. Szombathy Gyula? Utóbb, partneréhez hasonlóan, pár év alatt jutott a csúcsra. Bursikóz (fiatalosan jóked­vű) egyéniség, teli sziporká­val, vérbő megjelenítési hajlammal-tehetséggel. És oly színész továbbá, akinek ajkán nem vész el az artiku­láció tisztasága, az aktori hűség, a magyar nyelv ízes szépsége. Egyértelműen val­lott erről a Molnár-jelenet, de a zenés finálé is, amely — a — Broodway-melódiákkal együtt — méltán váltott ki viharzó tetszésnyilvánítást a galéria-pótszilveszter „telt­házas” pódiumközönségének az asztalainál. Ha valami nem tetszett? Rendezésbeli hiba. Jobban mondva a technika fogyaté­kossága. Mert tudomásul kell ven­nünk, hogy ma már a közön­ség és az előadó közötti in­tim, termékeny kapcsolat szerves feltétele a fényeffek­tus, az erősítés színvonala, egyebet nem említvén. Hogy mindennek a hiányát most talán kevéssé érezzük, az a két magával ragadó művész egyéniségének, teljesítményé­nek tudható. Ám a kritika nem mehet el mellette észre- vétleftül... ! (m. gy.) 7. az! Finom zöldség­leves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol megfő. Nálam is. Boldoghy út 16. Persze resón, mert­hogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem tu­dok róla.1 Most ráérek, ő csak hatra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felérni nyúlok utána, de egyszerű­en nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. Le Is rántom így, álmomban né­hányszor, de csíak mosoly­gok rajta. Vele szakadnak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ő persze még mást is, egy csomó szé­pet, de hát tudta ő, hogy én egyszer így fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös ... ? hát igen. Egyszer mór becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy ... áh! Rég volt. Meg kell fémem a világgal, mondta a doki. A Klári, az otthagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszíveseb­ben megölném ezeket a kis pöntyöm bogarakat, túlon­túl pöífeszkedők! Futkároz- nak azzal a nyolcszáz 'lá­bukkal, dőzsölnek, s ha fenn­akad valami, mondjuk, egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit elteszik. Lát­tam'. Mocskos kis férgek! Van egyébként egy falra­gaszom. Az még régenről maradit. „Két nemi érintke­zés között mosson kezet!” meg egy muskátlim. Azt a pia­con kaptam, segítettem egy kofának, hát nem rám' tuk­málta! Na és a függöny, az a sárga. Ágyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott mént el előtte! Aztán beko­pogott, mondom, tessék! Hát így jöttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát há akiarja ... Tegnap kiszabadult egy légy. Kevesebb lába lett. meg az egyik szárnya is ott ma­radt, de csak ki, s aztán föl­ült a függönyre. Na, mon­dom, sütheted! Anyám a Tiszába ölte ma­gát. Volt neki egy öreg pár­ja, halász volt. Én már nem ismertem, korán elhalt, épp, hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok meg a nővé­rem. ö ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, mert hogy „maltermári”. Ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkás- szálláson élt. Egyéves háza­sok voltak, mesélte, amikoF egy napon rácsukta az ura a sufnit. Ügy büntetésből. Ö meg felmászott a farakásra, onnan akarta elérni a tető­nyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Ügy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát így. Én akkor aztán mond­tam neki, hogy most már... valami ilyesmit. • Mert hát mit mondhattam volna még? Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, mert­hogy már „világ körülire” úgyse nagyon nevezünk be. Hát valóban nem! Én így eljárkálgatok nap­közben Ha jó idő van, le­megyek a térre, nézem a zsugátokat, hozok nekik egy- egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásá­rolók, ha kell, de a legtöbb időt mégiscsak otthon töl­töm. Ott elülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgá­sukról ismerem. A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy „férjek meg!” Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? De hogy?! Most már azért, hogy itt van, csak jobb. El lehet néz­ni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Kitalálta különben, hogy vasárnap délelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ó ki- gazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyéb­ként, pedig az időn már csak-csak túl van ő is. Meg­fogom azért neki, ne mondja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy mi­csoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad ... Na! megnézem már azt legyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő?! Németh Pál: Most már

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents