Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-07 / 287. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. december 7., kedd Hogyan kapott Eger múzeumot? Örökérvényű tanulság Jean Cocteau, a francia és a világirodalom egyik legsa­játosabb alkotó egyénisége, sikerekben gazdag pályája során úgyszólván minden önkifejezési lehetőséggel megpróbálkozott. Nemcsak verset, drámát, regényt írt, hanem festőként, filmrende­zőként is igazolta ritka te­hetségét, kivételes adottsá­gait. (Műveinek értékén le­het vitatkozni, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy minden műfajban otthono­san mozgott, s újat mondott.. Szólt korához, de minden témában meglátta, felfedez­te, felvillantotta az örök érvényű gondolatokat, em­beri érzéseket. Ez az erény halhatatlanságának titka, emiatt hat ma is frissnek. iA Rettenetes szülők című darabja — ősbemutatóját 1938-ban tartották Párizsban — az önző szeretet megka- póan fontos lélek rajza, s egyben tiltakozás az egyéni­ség érzelmi kiszolgáltatott­sága, igába hajtása ellen. Természetesen áttételes, ci­zellált művészi formában. A múlt heti televíziós be­mutató érdekessége az, hogy az egyik kulcsszerepet — a férj figuráját — az a Gá­bor Miklós alakította, aki 1945-ben — a budapesti Mű­vész Színházban az anya által szinte kisajátított fiú, (Michel karakterét mintáz­ta meg. ö és társai: Vass Éva, Berek Katalin, Fehér Anna és Tihanyi Péter a lé­nyeget ragadták meg, s ezt tolmácsolták árnyaltan, meg­fontoltan, merítve a jellem- ábrázolás változatos eszköz­tárából. Kerültek minden látványosnak tűnő, ám har­sány színt, figyelmüket a belső történésekre irányítot­ták. Ez a magyarázata an­nak, hogy az általuk megje­lenített alakok életszerűek lettek. Nemcsak Cocteaunak, nekik is köszönhető az, hogy a dráma napjainkban is aktuálisnak tűnt, s arra ne­velte a nézőket, hogy az igazi ragaszkodáshoz mindig áldozatvállalás társul. Ezt sugallta a francia zse­ni, ez munkál bennünk to­vább, gazdagítva érzésvilá­gunkat Mire képes a színészi játék? „Társkeresés N. 1463” cím­mel írt egy közepesre sike­redett forgatókönyvet Kóró- dy Ildikó, aki képtelen volt eldönteni, hogy tulajdonkép­pen mit is szeretne monda­ni. Sokat markolt nagyvá­rosi meséje ízelítőt szeretett volna adni a veszélyezte­tett gyerekek sorsából, a magánytól riadozó, a szere­tet melegségére vágyó idős­korúak életéből. Valószínű­leg érezte, hogy egyik témá­val sem boldogul, ezért a siker érdekében ezt a fa­nyarízű „koktélt” sovány humorral „fűszerezte”. A próbálkozás feltétlenül közönyt szül, ha Mihályfi Imre rendező nem két ki­váló művész — Dayka Mar­git és Páger Antal — köz­reműködését kéri. Remekül választott, mert ők ketten emlékezetessé tették ezt a vérszegény bemutatót. Ezer­nyi apró vonással ruházták fel a figurákat, bizonyítva, hogy az átélés, az érzelmi azonulás csodákra képes. Milyen mélységeket érzékel­tettek egy gesztussal, egy szemvillanással! Az alkotó és a stáb tagjai hálásak le­hetnek nekik, mert a biztos bukástól mentették meg őket, s mi is köszönjük ezt a maradandó élményekben bővelkedő vasárnap estét (pécsi) A próba — rockbalett Fodor Antal rockbalettet álmodott Jézus szenvedés- történetéről. Segítségére volt ebben az az elpusztíthatat- lanul örök érvényű J. S. Bach, barokk zenéje, a h-moll misének a Benedic- tusa, az is két részre oszt­va, a Kyrié-je. A János- passio, a d-moll toccata és fuga mellett a hangulatában, tartalmában a muzsikához rokonuló Presser-zene, amely modernségével és a lélek tisztaságát is sóvárgó hang­zási rendjével követte a ba­lettben felvázolt eseménye­ket. Egy művész — jelen eset­ben Fodor Antal — a saját műfajában akart kifejezni egy gondolatrendet, egy művészi alapállást, egy nagy-nagy rokonszenvet éb­resztő elképzelést a világról: az új hit, az új gondolat, a lélek ártatlansága minden fegyver és minden erőszak ellen felveszi a küzdelmet. Azzal, ahogy megvallja ön­magát, kiteríti a lelket azok elé, akik szomjazzák az igaz­ságot. A keresztre feszítés drá­mája ebben a rock-passió­ban nem elsősorban Jézus személyén keresztül éri el a művészi alkotás csúcsát. Az a kavargás, amit az ő személye hív ki a történe­lemből, bomlik itt ki előt­tünk a mozdulatok nyelvén. S mintha csak korunk nagy érzelmi, szellemi kívánságait táncolná el Mária Magdolna szerepében Metzger Mária. Azzal, ahogy gyengeségében, kiszolgáltatottságában har­colni tud, győzni akar a vé­gül is géppisztollyal érvelő fegyveressel szemben. E század nagy traumáját, a fasizmust is idézi ez a balett; formában, tartalom­ban mégis túlnő ez a balett­dráma az egyszerű múltba vetítés keretein: a zenével jócskán megtámasztva a ko­rok feletti gondolatot, a mú- lékony látvány harmóniáját szavalta el nekünk, — nem baj az, ha patétikusan szó­lunk ilyen témák leikéről! — azt, hogy a küzdelem a Jó és Rossz között végtelen és mindig van reménnyel teljes kezdetre megújuló emberi szándék. {farkas) Az eltűnt szellem Hogyan sikerült Oscar Wilde szórakoztató, szelle­mes novellájából, A canter- viUe-i kisértetből szürke ösz­vért csinálni, nem tudom, de sikerült, ez kétségtelen tény. Meggyőződhettem ró­la pénteken este a televízió előtt ülve. Nem a novella betűit kell számon kérni egy-egy képi megjelenítési formánál, filmnél, tévéjátéknál, hanem a szellemét. Nos, úgy tűnik, Oscar Wilde és Canterville ódon kastélyának szelleme jól be tudta csapni a ma­gyar zenés játék alkotógár­dáját. Ügy elbújt előlük, hogy hiába keresték a jupi- terlámpák fényénél, sehogy nem sikerült nyomára buk- kani. Az eredeti műnek így nem a szelleme, hanem csak kísérteties csontváza maradt meg, amelyre ráaggattak zenét, táncot, mindenféle egyéb csacskaságot, s lett belőle egy szürke öszvér. —szyA— Gyermekeknek, felnőtteknek Háromnapos karácsony a televízióban Kicsiket és nagyokat egy­aránt képernyő elé invitáló, változatos programot kínál nézőinek a háromnapos ka­rácsonyi ünnepre a televí­zió. A délelőtti műsorok ez­úttal is elsősorban a leg­kisebbek érdeklődésére tart­hatnak számot, esténként pedig nagy sikerű alkotáso­kat tűznek műsorra. Az első napon a Tizenné­gyen egy asztalnál című csehszlovák játékfilm fordu­latos cselekményét követhe­tik nyomon a gyerekek, majd a Hagymácska című szovjet rajzfilmet tekinthe­tik meg Az esti program — hagyo­mányosan — Beethoven IX. szimfóniájának dallamaival kezdődik. A családi ünnep alkalmából a gyerekek szü­leikkel együtt Babay József Három szegény szabólegény című művének adaptációját tekinthetik meg. A késő éj­szakai programban Szűcs András Emberek a havason című 1940-ben született nagy sikerű alkotása szere­pel, amelyet a Filmmúzeum is többször felújított már. A következő napon régi ismerősökkel találkozhatnak az apróságok: Foxi Maxi és Magilla Gorilla kalandjai után Johnny Wiesmüllerrel a főszerepben újabb Tarzan- film izgalmait élhetik. Két további kalandjaival lepi meg a gyerekeket Süsü, a sárkány. Katkó István Telefonpapy című írásából készült tv-já- ték is helyet kapott az ün­nepi műsorsorozatban: Mi­hályfi Sándor rendező alko­tása, amely elnyerte az idei plovdivi nemzetközi feszti­vál fődíját, napjaink felgyor­sult életritmusában vizsgál­ja a gyerek-felnőtt viszonyt. Este a Volt egyszer egy vad­nyugat című, a mozikban telt házzal vetített amerikai filmet mutatja be a televí­zió majd Amanda Lear-nek, a Budapest sportcsarnoki vendégszerepléséről készített összeállítást sugározza. A 2-es programon Ibsen A vadkacsa című drámája lát­ható — a Játékszín művé­szeinek előadásában. A harmadik nap is számos érdekességet kínál a gyere­keknek : lesz játékszüret, újabb parádéval jelentke­zik Szergej bohóc. Délután levetítik a Különben dühbe­jövünk című olasz—spanyol filmet Búd Spencerrel és Terence Hillel a főszerep­ben. Ezután a száz éve szü­letett Kálmán Imre emléké­nek adózik a televízió Meg­hódítom a világot című mű­sorával. A 2-es csatorna programja a néhány éve el- húnyt kiváló színésznő, Dómján Edit alakját idézi fel — Színész és változó vi­lág címmel. (MTI) Ma már kevesen tudják, hogy 1932-ben milyen kö­rülmények közt jött létre a Dobó István Vármúzeum elődje, az Egri Városi Mú­zeum. Az idő tájt Egert, az iskolavárost, előszeretettel emlegették, mint magyar Athént, de ennek az Athén­nek nem volt olyan intéz­ménye, ahol a múlt emlékeit gyűjtötték, rendszerezték volna. Két „idegenből jött” em­bernek, dr. Pálosi Ervinnek és dr. Pataki Vidornak jutott eszébe, hogy a várat fel kel­lene tárni. Ekkoriban ismer­kedtem meg Pálosival és el­mondtam neki, hogy több hasznát látná Eger, ha jól begyakorolt barlangkutató gárdámmal nem az Érsek­kert (ma Népkert) mögötti vizesárkot tisztítanánk, ha­nem a létesítendő múzeumot gyarapítandó, néhány bükki barlangot feltárnánk. Pálo­sinak tetszett az ötlet. Hed- ry Lőrinc főispán pedig any- nyit mondott: — Ha bemu­tatja a területtulajdonos engedélyét, kiutalok 300 pen­gőt. Még aznap megszerez­tem a Kóburg hercegi ura­dalom nevemre kiállított ásatási engedélyét a Suba­lyuk, a Füzérkő és a Kecs- késgalya barlangokra. Szállá­sul az Oszla-vadászház felett 430 méter magasan levő Ha­rangláb-házat kaptuk meg. Elsőként a Füzérkő-barlan- got tártuk fel Két társammal, Horváth Józseffel és Hajdú Imrével ezután a Subalyukban áll­tunk munkába. Itt néhány évvel előbb dr. Hillebrand Jenő, hazánk legképzettebb régésze, antropológus, próba­árkot ásatott. Fatális vélet­len folytán, ő pontosan azon a helyen kezdett ásni, ahol a barlang falából egy 17 cen­timéter vastag és 170X170 centiméter nagyságú szikla­lap ledőlt és Hillebrand azt hitte, hogy ez a barlang fe­neke. Mi, negyedórái mun­kával eltávolítottuk a kőla­pot és alatta jégkorszaki ál­latok: oroszlán, orrszarvú és bölény maradványait talál­tuk. Az agyagban megcsillan­tak az ember eszközkészí­tése közben keletkezett szi­lánkok és néhány kisebb szerszám is. A gazdag őslénytani és ré­gészeti anyagot a Halpiac téri iskola akkor üresen álló emeleti helyiségében helyez­tük el és megtisztogattuk. Az ásatások eredményéről a Magyar Barlangkutató Tár­sulat 1932. március 19-i szak­ülésén számoltam be. A hal­lottak alapján Kadic Ottokár profeszor az Eger 1932. áp­rilis 13. számában: A Suba­lyuk ősembere címmel egy cikket írt. Az újból megkezdett ása­tás 1932. április 27-én szen­zációs leletet, egy felnőtt neander-völgyi típusú em­ber állkapcsát hozta felszín­re. Telefonjelzésemre Kadic Egerbe jött és megtekintette az állkapcsot. Május 2- és 3-án Kadic és Pálos jelenlé­tében tártuk fel egy körül­belül 6 éves gyermek kopo­nyáját és egyéb vázrészeit. És megindult a tárgyalás a Földtani Intézet és az egri illetékesek közt a leleteknek kártalanítás ellenében a Földtani Intézet számára való átengedéséről. Az egyez­ség alapján Eger város más területeken feltárt értékes anyagokon kívül olyan össze­get kapott, ami fedezte vol­na a Városi Múzeum céljára kijelölt Kossuth Lajos utca 14. számú épület helyiségei­nek a legmodernebb fém és üvegből készült tárlókkal való berendezését. Városi al­kalmazott lettem és elsősor­ban az egri népviselet és életmód utolsó darabjainak a begyűjtését szorgalmaztam. Tíz év alatt mintegy 1400 darab néprajzi és több ezer darab egyéb tárgyat gyűj­töttem be. De ez a múzeum sohasem nyílt meg a közön­ség számára. 1939-ben a lengyel mene­kült tiszti tábor parancs­nokságának a számára ki kellett üríteni a múzeum helyiségeit. Kálnoky István polgármester utasított, hogy a beládázott anyagot helyez­zem el az Érsekkertben levő Kioszk helyiségeiben. Any- nyira lehetetlennek tűnt fel ebben a magányosan és őr­zés nélkül álló épületben a pótolhatatlan értékeknek a raktározása, hogy kértem, az anyagot inkább helyezzük el a városháza alagsorában. Kálnoky elutasított. (Később emiatt is felelnie kellett a törvény előtt.) Pár hét múl­va behívtak katonának, és kommunista lévén, többé nem lett helyem a városi dolgozók közt. Karácsony másnapján, amikor lementem a Kioszk­hoz megnézni, mi történt az anyaggal, olyan kép foga­dott, amilyenre nagyjából számítottam is. Az ajtók fel­törve, csak egy kaszli üres fiókjai és egy bölcső darab­jai maradtak meg. Amit nem tudtak használni — köz­tük egy teljes barlangi med­ve csontvázát —, akkor 4 ezer dollárt ért —, teljesen összetörték. Aminek nem vehették hasznát, azt szét­szórták. Elvitték a legendás hírű Lenkey János- honvéd- tábornok katonaládáját is, amiben valamelyik falusi padláson talán kukoricát vagy babot tartanak ... Elölről kellett kezdeni mindent. A felszabadulás után az első teendőim közé tartozott a Buttler-ház mú­zeumnak való kijelölése és újjáépítése. Dancza János VI/1. — Félek a velük való újabb beszélgetéstől — szó­lalt meg Rich Hincl nyomo­zó. — Különösen a világűr­kutató zsenitől, Darwin Cor- laintól félek. — Tőle? — mondta cso­dálkozva a másik nyomozó. Jack Kunz. — Miért félsz tőle? — Kiráz a hideg a világ­űrtől, meg egyáltalán min­den fiatal tudóstól — felel­te mogorván Hincl. Azt mondom én neked: a hold­ra való feljutás ellentmond a természet törvényeinek. — Én pedig azt hiszem, hogy ez az ürge normális — felelte Kunz. — Te ebben biztos vagy? Ha egy huszonnégy éves fiatalember egy jóképű kis­lány mellett ül, és egyenle­tet firkál, az szerinted nem ütődött? Kunz elgondolkodva foly­tatta: Nekem ez a fiatalem­ber még tetszik is. Akitől viszont én félek, az az öreg Cinstri. — A pap? — csodálkozott el Hincl. — Mi rosszat tett neked? — Semmi különöset — fe­lelte lassan, gondolkodva Kunz. — Én mindig maga­mon kívüli vagyok, ha pa­pot látok. Valószínűleg gyermekkoromban valami rossz fát tettem a tűzre, és tudat alatti bűntudatot ér­zek. Téged a tudomány kí­noz, engem pedig a vallás. Akárhogy is van, de nekem már zsong a fejem ettől az ügytől, különösen Darwin Corlaintól. Általában a bűnügyi nyo­mozókat nem szokta a han­gulatuk befolyásolni a mun­kában, és Kunz és Hincl át­lagon felüli rendőrségi dol­gozók. Mindketten elvégez­ték a főiskolát, nagy terme­tű barna férfiak, jóval túl a negyvenen. Olyan régen dol­goznak együtt, hogy úgy ha­sonlítanak egymásra, mint egy idős házaspár: együtt híztak meg, együtt tanultak meg lassú tempóban, logiku­san gondolkodni. Éjjel fél kettő volt. Már több órája foglalkoztak egy egyszerűnek tűnő ügy nyo­mozásával. Pár órával ez­előtt megöltek egy kisstílű bűnözőt, aki abból élt Los Angeles északi részén, hogy zsarolta a bukmékereket. Hincl és Kunz kihallgatott három tanút, és elrendelte négy gengszter letartózta­tását. Mind a négy letartóz­tatott cinkostársa volt az áldozatnak és mindegyiknek elegendő oka volt arra, hogy eltegye láb alól. Azonkívül mindegyikről fel lehetett té­telezni a gyilkosságot. Min­dent összevetve: Hincl és Kunz nem kételkedett ab­ban, hogy a rács mögött gyilkosok ülnek, de abban sem, hogy nem fogják tud­ni bebizonyítani a bűnössé­güket. Mind a négy gyanú­sított megtagadta a választ a feltett kérdésekre. Ostoba taktika, de jelen esetben hatásos, mivel nincs bizo­nyíték ellenük. Hincl és Kunz egyformán gondolkodtak, egyformán éreztek. Ha az egyik nyugta­lankodott, a másik is rosszul érezte magát. A kis szobá­ban, melyben egy asztal és hat szék volt, sűrű unalom uralkodott. A nyomozók elővették a gyanúsítottak dossziéit, de semmi olyat nem találtak bennük, amit korábban már ne tudtak volna. A kiegészítő jelenté­seket is megkapták a titkos ügynököktől. Kevés olyan férj van, aki annyit tud a felesé­géről, mint Hincl és Kunz ezekről a bűnözőkről. De en­nek ellenére az ügy elakadt. — Ideje abbahagyni — só­hajtott Kunz. — Nem tart­hatjuk itt egész éjjel a ta­núkat. Pláne hármat! Kunz odament az ajtóhoz, kinyitotta és kiszólt: — Jöjjenek be mindnyá­jan, legyenek szívesek! Még egyszer szeretnénk elbeszél­getni önökkel. Elsőnek Selly Parkinson, egy ragyogóan szőke, ala­csony termetű hölgy jött be, akinek olyan meghatóan naiv kifejezés ült az arcán, hogy a szoba egyből világo­sabbnak tűnt. Mindkét nyo­mozó önkéntelenül elmoso­lyodott a lányos alakú, csi­nos, szép és kedves arcú hölgy láttán. Hincl felugrott, és megigazította a hölgy szé­két. — Tessék leülni, miss Parkinson — mondta. — Kö­szönjük mindnyájuknak, hogy ilyen hosszan és türel­mesen vártak. — Ö, mi nemcsak várako­zással töltöttük az időt. Ká­vét is ittunk a büfében. Vagy nem lett volna sza­bad? — kérdezte hirtelen. Nagy barna szemei még na- gyobbakká váltak, mikor úgy érezte, hogy valamilyen meg nem engedett dolgot csinált. — Á, nem történt semmi! — kiáltott fel örömteli han­gon Kunz, mielőtt még cso­dálkozó kollégája kinyithat­ta volna a száját. (Folytatjuk) Egy hét... MSI tSHR- LéM I ■ Wi f Jelenet a rockbalettből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents