Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. december 31., péntek Közös szerelmünk: a zene LÁTOGATÓBAN EIBEN IMRÉNÉNÉL Táncoló virágok a vásznon Vitazárás helyett Nehéz dolog a közös sze­relem. Emlékszem még, hogy az általános iskolában össze is pofozkodtunk egy ilyen miatt, legjobb bará­tommal. Igaz, hogy a lány végül egy harmadikat vá­lasztott. Rájöttünk aztán, nem is volt érdemes vitatkozni, kü­lönben is imádottunk szep­lős, nagy az orra, talán kan- csít is, s ha jobban megnéz­zük, egyik lába rövidébb, mint a másik. A felismerés természetesen utólag követ­kezett be, „savanyú a sző­lő” alapon. Nem kívánom, hogy a népzene is így járjon. Azok a hozzászólók, akik jó szán­dékkal képviselték saját ál­láspontjukat, reméljük nem fáradnak bele az egymás ellen vívott szélmalomharc­ba. Egy szekér akkor megy előre, ha az elébe befogott lovak egyfelé húznak. Ha különböző irányokba indul­nak el, ha nem lehet meg­találni az eredőt, a közös útvonalat, abból zűrzavar keletkezik. Először november 23-án, Beszélgetések a népzenéről című írás látott napvilágot. Erre válasz következett de­cember 3-án, Vigyük át együtt a szerelmet címmel. Végül december 21-én Hul­lámvölgy, vagy Mekka cím­mel jelentettünk meg írást, amely ezzel a témakörrel foglalkozott. Ezekben az volt a közös, hogy valamennyi a népzene érdekében íródott. A különbség inkább abban rejlett, hogy szervezettebb munkára sarkallta a hozzá­szólók közül kettő a felelős intézményeket, főleg a Me. gyei Művelődési Központot. Tény az, hogy a hetvenes évek elején megélénkült az érdeklődés a népzene iránt: egyrészt a Röpülj páva ver­seny, másrészt a fiatalok táncházmozgalma miatt. Két gyökereiben különböző, bár egyfdlé, a múlt értékeinek megmentése irányába mutató törekvés volt ez. Divatként jelentkeztek, olyan felhajtó­erőként, amelyek természetes módon hoztak össze embe­reket. A csodák három napig tartanak, de ami érték belőlük, azt meg kell tartani. Más megyékben, jobban si­került. Van, ahol az iskolai oktatásban is felhasználják már a népi hangszereket, a falusi pávaköröket pedig fontos összetartó erőként ér­tékelik és szakmailag támo­gatják és összetartják. A hiányosságok nem is a hivatalosan elvégezhető, do­kumentálható cselekedetek­ben vannak nálunk, hanem abban, ami kevésbé rögzít­hető papíron. Egyszóval: több fantáziával, kezdemé- nyezőkészséggel kell dolgoz- ni a népzenéért ezentúl. Nem árt erről éppen Kodály Zoltán születésének 100. év­fordulóján beszélni, aki min­dig hangsúlyozta, hogy a muzsika közösségteremtő erő. Vitázni jó, vitázni kell, hiszen az egymásnak szege- ződő gondolatokból derül ki, hogy milyen eltérő vé­lemények alapján dolgoznak emberek egy célért — sok­szor épp ezért nagy hibaszá­zalékkal, olykor eredmény­telenül. Most vitazárás he­lyett fejezzük ki azt a re­ményünket, hogy a párbeszéd nem marad abba. Akkor még ez a közös szerelem is szép marad, s nem kell utó­lag értéktelenné tenni, szu­rokfeketévé festeni a leg­szebb lány arcát. (G. L.) Hommage á Petőfi Tavaszy Noémi: Pásztorok királya Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulóján avatták várossá szülőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtizedes város ünnepségsorozattal emlékezik a tíz esztendő fejlődésé­ről, s egyben Petőfi születésnapjáról, melynek Szilveszter éjszakáján lesz 160 esztendeje. A városi művelődési központ­ban állítják ki — december 29. és január 15. között — Ta­vaszy Noémi linóleummetszet-sorozatát, amellyel a költő emlékének adóznak. PÁLYÁZAT AMATŐRÖKNEK Hatodszor: népművészeti kiállítás Nyíregyházán Nyíregyházán immár hato­dik alkalommal kerül sor országos népművészeti kiál­lításra. Ezen a bemutatón hímzésekkel, szövésekkel, fa­zekas- és kovácsmiunkókika'l, bőrművekkel, kékfestőkkel, fafaragásokkal és fa haszná­lati tárgyakkal és gyéklény- f áriatokkal, hangszerekkel, gyermekjátékokkal bárki részt vehet, akiinek pálya­műve még nem szerepelt más kiállításon, illetve a ke­reskedelmi forgalomban néni ismert. Az érdeklődő amatőrök a megyei művelődési közpon­toknak küldhetik el mun­kájukat májusig Az itt le- zsürizett legszebb darabok kerülnek aztán majd tovább a nyíregyházi tárlatra. Az országos kiállításra jú­lius 23-itól augusztus 29-ig kerül sor a Szabolcs -Szatmár megyei Művelődési Központ­ban. A legkiemelkedőbb al­kotókat a Gránátalma-díjjal jutalmazzák, ezenkívül arany, ezüst és bronz plakettek, va­lamint diplomák kerülnek kiosztásra. Húsz év: ennyi ideje gyűjti a palóc asszonyok keze munkáját Eiben Imréné népi iparművész. A motívu­mokat feldolgozza, az általa hímzett vásznaktól sokan megismerték tájegységünk hagyományait. Ez a két évti­zed annál jelentősebb, mivel gyökeresen átformálódott a falusi élet. Ha annak idején nem kezd hozzá az örökség megmentéséhez, mára sok kinccsel szegényebbek len­nénk. Ebben az esztendőben számos kitüntetése mellé újabb került: a megyei ta­nács művészeti dija. Ezt annál is értékesebbnek tart­ja, mert számára a teljes meggyökeresedést jelenti: más vidékről származott, úgy „szerelmesedett” bele ennek a vidéknek a viseleté­be, díszítéseibe. Eltemetni a régit? Ahogy kezdjük a beszélge­tést, a ládafiából egyre több és több gyönyörű holmi ke­rül elő. Érzem: ezek a leg­fontosabbak, magáról nehe­zen vall. Különös: egy hang az, amire a húsz évvel ez­előtti időkből legjobban emlékezik. — Még mindig bennem van, ahogy télen a csizmám alatt ropogott a hó, ahogy jártam faluról falura. Ahogy tíz óra után a sötétségben Szentdomonkosról gyalogol­tam haza, Szajlára, mindig ez a „zene” kísért. Sokat kellett tapasztalni, gyűjteni, szakköröket vezetni, míg el­lestem a hímzés ábécéjét, s önállóan tervezhettem. Vá­rosi lány voltam, Miskolcon születtem. A férjem pedagó­gus, és ebbe a megyébe ke­rült, Szajlára tanítani. Ak­kor fogott meg a helyi nép­művészet, amikor láttam egyszer 'egy temetést. Olyan szemfedőt varrtak az öreg számára, amely azonnal megtetszett. Ezután kezdtem el keresni a motívumokat, rájöttem, hogy az élet kü­lönböző fordulóihoz hogyan kapcsolódnak a szapora öl­tések. A vásznat, amely utolsó útjára kísérte a fér­jét, már fiatal korában megszőtte és megvarrta az asszonyka. De ugyanígy el­készítette a vőlegényinget, a kelengyét, a sátorlepedőt, amelyet a kismama ágya köré vontak — sajátkezű­leg. Ezek falvanként külön­böztek, de még az adott községben sem voltak töké­letesen egyformák: minden virág, madár, külön életet élt a vásznon. Szerette a vőlegényét Egy-egy kiállításon inkább csak ránézek egy szép da­rabra, soha nem vizsgálom meg, hogy voltaképpen mi­lyen szándékai, érzései voltak annak, aki a tűt forgatta. Most, hogy kö­zösen vesszük kézbe a térí­tőkét, az ingeket, kiderül, hogy nagyon beszédesek. — Magamban el is ne­veztem némelyiket: látszik, hogy milyen kedvében volt az az asszony, aki rajzolta a mintázatot. Van olyan vi­rág. amelyik táncol, a má­sikat mintha kislány varrta volna, mert gyermekláncfü- vet formáz. Le lehet olvasni a vőlegényingről, hogy tény­leg szerette-e a menyasz- szony a jövendőbelijét, vagy föld ment a földhöz. Az egyiken éppen csak a szir­mok széle piros, a másikon tündöklőén világítanak a hímzések. Ismertem is a gazdáikat, az előző házas­pár kutya-macskaként élt, a másik boldogságban. A színek szerénysége Feltűnő, hogy a palóc asszonyok csak a pirosat és a kéket használták. Szegé­nyesebbnek is tűnik ez, mint a kalocsai, vagy a matyó vi­selet. De mi is lehet ennek az oka? Bélapátfalvi terítő, fehérrel körülhímezve — Eibenné dolgozta föl helyi munkák alapján a motívumokat (Fotó: Szabó Sándor) — Nem lehet kideríteni, de úgy érzem, hogy a szerény­ség és az egyszerűség jellem­ző a táj lakóira. Ez egyálta­lán nem jelent szegénységet, ezekkel a színekkel rengeteg dolgot ki lehet fejezni. Elég, ha megnézzük, mondjuk, egy úgynevezett szuka (egy szűk ing elnevezése) ujját, láthat­juk, hogy milyen finom az az apró díszítés. Valahol eb­ben van a lényeg, észrevet­ték azok, akik ezeket készí­tették, a természet részleteit. Természetesen itt is volt kü­lönbség, az ünnepi holmik szebbek, több munkával ké­szültek. de jobban meg is kímélték őket. íratlan szabá­lyok vonatkoztak arra, hogy mennyi kellett törölközőből, vagy másból, az ágy úgy volt igazán megfelelő, ha a plafonig ért, ha nem volt elég belevaló, akkor még téglát is tettek a lába alá. De manapság már keve­sen figyelnek ilyen „aprósá­gokra”. A mai fiatalasszony nem veszi kézbe a tűt. csak az öregebbje. Ügy is fogal­mazhatnék, hogy az, amit A leszázalékolt férfi 2. „Jó vicc — töprengett a rajzasztala mellett — fran­cia út! Pénz kéne ahhoz is, de honnét? Menjenek a francba a nagy jóindulatuk­kal! A sírbaeresztő kötelét is ebbpl a nagy jóindulat­ból fonják...” Aztán meg­ebédelt, megnyugodott, s igyekezett elfelejteni az egé­szet ... Hazafelé menet megláto­gatta a lányait, s bár „le volt beszélve”, egyiket se találta otthon. Kikelt magából. Leg­alábbis megpróbált. — Ezentúl minden máso­dik hét végén elviszem a lá­nyaimat! — vágta oda a fe­leségének. — Jogom van hoz­zá! — Igen? És hová, te sze­rencsétlen? — vágott vissza az asszony. És erről eszébe jutott a kövér Szamekné, meg az al­bérleti szobája: „Tényleg, hová is?” — Te, te... (ilyen, meg olyan ... !) — visszhangzott utána a lépcsőház. Még akkor is zúgott a fe­je, amikor otthon levetette a kabátját az előszobában. — Jó, hogy jön — fogad­ta a kövér főbérlő. — Maga igazán rendes ember, P. úr, soha ne legyen rosszabb al­bérlőm. Mondom, semmi ki­fogásom ... — itt elakadt, a kötényét igazgatta. — Szarnék néni, fáradt vagyok... ' — Hát... P. úr, szóval szó, ami szó, nem pénz az a nyolcszáz forint ezért a szép szobáért. Mások is mondják ... Tudja, milyen kevés a nyugdíjam, az élet meg csak egyre drágul... Tudom, maga is nehéz hely­zetben van, így aztán elsejé­től adjon ezret és ne is be­széljünk róla többet... ! Hirtelen azt se tudta: le­vetni, vagy magára ölteni akarta-e a kabátját. — Jól van — mondta eről­tetett nyugalommal — majd gondolkodom rajta. — Be­ment a szobájába, s elká- romkodta magát, mint az apja, amikor reggelre a kan­ca agyonnyomta azt a csikót, aminek az árából az adót akarták kifizetni. Elővette a szekrényből az elsejéről ott­felejtett flaskát. Az ötödik pohár után már dudorászott: „Volt nekem négy ökröm, négy szép villás szarvú ...” Újra töltött: „Igyál, ba­rom, te világ barma!” A pohár visszakacsintott: „HoL naptól másképp lesz ám!” Egymás piros szemébe nevet, tek. Aztán elaludt és csodák csodája: józan álma volt. Azt álmodta, amit száz közül ki­lencvenkilencen. Soha ilyen pompázatos reggelt! Valaki a kávéját is megfőzte. „Ké­zit csókolom, nagysád” kö­szön vissza Szameknénak. Titkárnőjüknek, Ibikének vesz egy hóvirágcsokrot. Be­nyit a bizalmihoz: „adj egy segélykérő lapot! Tudod, a válás, költözés, nősülni aka­rok.” Még álmában is elne­veti magát ezen az ötleten: ki a fene menne hozzá két gyerektartással? S máris az osztályvezető ajtaján kopog­tat: „Tónikám, te kint jár­tál Japánban, nincs valami drágább gyerekcuccod? A pénz nem számít...” Köz­ben, mintha május volna, fönt léggömbök pukkannak. „Nini, a Karcsi apu! Az meg Olga, volt neje őnagysága!” S ahogy a szobájába ér, első dolga, hogy „Mónust” felhívl ja. De nem is kell, ott ül az íróasztala sarkán és vigyo­rog. annak idején azzal a bizo­nyos koporsóval eltemettek, talán már a feledésé volna, ha szakkörökben nem fog­lalkoznánk a hímzéssel. A magaméval teríteni A díszítőművészetet nagy elszántsággal és kitartással terjeszti Eiben Imréné. Az­előtt a községekben lakó asszonyokat tanította a ha­gyományokra. Jelenleg az eg­ri Megyei Művelődési Köz­pontban társadalmi munká­ban vezet csoportot. Tanít­ványai közül már hárman is megkapták a népművészet ifjú mestere címet. Gyakran vendég különböző helyi és országos tanfolyamokon, so­kan ismerték meg általa a palóc „módit”. — Megnőtt némileg az érdeklődés a vidék motívum­kincse iránt. Amennyire le­het, igyekszem segíteni a hozzám fordulókat. Sajnos, még a legtöbb helyen csak a divatos — kalocsai, matyó — előrajzolt vásznak kap­hatók. A szakköri tagoknak azt szoktam mondani, hogy ezt nagyon szeretni kell, csak szívvel-lélekkel, megszál­lottan lehet csinálni. Szok­ták is ránk mondani, hogy „bolondok vagyunk”, hiszen éjjel-nappal forgatjuk a tűt'. Sok gyári termék vesz ben­nünket körül. Ennek ellen­hatása, hogy fölébredt az emberekben a vágy, hogy a saját maguk által készített tárgyak tegyék otthonná la­kásukat. Dolgozik a csopor­tomban például egy tanító­nő, aki egy tizenkét szemé­lyes abroszon öltöget. Azt mondja: ezt szívesebben te­ríti föl. Most a -szakköri mozga­lom az, amelyik megpró­bálja „átmenteni” a régi szo­kásokhoz tartozó mintáza­tokat. Dolgozó nők vala­mennyien, akik eljönnek es­ténként. Szeretnék hangula­tosabbá tenni a környezetü­ket, s azt hiszem, hogy pél-_ dául egy ilyen terítő mellé nem lehet „rohanósan” le­ülni. Az erősebb kötelékek, a mélyebben megélt élet tartozik ezekhez a vásznak­hoz. Gábor László — Nem érdekes, pajtás, túl becsületes vagy te az ilyesmihez... Belekapaszkodik: — Nem vagyok hülye, kell a dohány, nem érted? „Mónus” már az asztalnál ül és egy papirost tölt ki: — Nocsak, hogy megjött az étvágyad! Nesze, egymil­lióról! Elég? De be kell ám váltani délig! Vigyázz, délig, és munkaidő van. Megint kiszúrtál magaddal... Kiröhögi: — Hülyének né­zel, engem? Ide süss! — s átszól a másik szobába: — Ibiké, ha keresne a főnök, orvoshoz mentem. Becsukja maga mögött az ajtót, s még a villamoson is röhög, és — bár erről nem tud — ezt teszi reggelig. Né­ha nyerít is a teleizzadt ágyneműbe, s ficánkol, mint a kiscsikók, amikor a gazda először csapta a harmatos, friss fűre. T. Ágoston László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents