Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-29 / 304. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. december 29., szerda 3. Utak és fények Együtt és külön-külön is érdemes lenne már érdemben foglalkozni ezekkel az életünkhöz olyannyira hozzátartozó kérdésekkel. Pontosabban: felszínen tartani őket, mert kétségtelenül igaz, hogy ha nagyon muszáj, ha már itt-ott tarthatatlan a helyzet, akkor a legkülönbözőbb fórumokon előbb-utóbb „szőnyegre" kerülnek. Az utak és fények — az utcák esti világítása — mindenek előtt kisebb településeinken visszaköszönő téma. Annak ellenére, hogy a villamos energiával történő takarékoskodás ma már szükségszerű kényszer községeinkben is, és az is igaz, hogy több községi tanácsunk számos eredményes intézkedést hozott, a korábbi, még rosszabb állapotok felszámolásáért. Másrészről viszont a tanácstagi fogadóórák, a falugyűlések ma sem igen telnek el anélkül, hogy az utak, a járdák, a közvilágítás kérdései terítékre ne kerülnének. Megyénk déli területein — a 3. sz. főútvonaltól délre — különösen kedvezőtlen a helyzet. Mind az utak állapota, mind az utcák megvilágítása igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ráadásul éppen ezeken a helyeken tapasztalható leginkább az úgynevezett „szellemkerékpár"- jelenség, minden autósok örök réme. Mert ha a kivilágí- tatlan kerékpáros szinte a semmiből bukkan fel a sötétben, ködben, esőben, akkor bizony néha — és nem is olyan nagyon ,,néha" — már csak a szerencse segít. Ha segít... Ha nem, akkor egyik pillanatról a másikra kész a tragédia, amiről ilyenkor, „ünnepes" időben. különösen nem való beszélni. Hallgatni róla viszont még rosszabb lenne. Miképpen az sem éppen helyénvaló vagy igazságos, ha a kis településekre jellemző esetek taglalása miatt megfeledkeznénk arról, hogy az „utak és fények” problematikájától városaink sem teljesen mentesek. Egy közeli, személyes tapasztalat. Egerben, a Nagyváradi utcán karácsony estéjén egy néni tipeg, nehézkesen kerülgeti a járda sok-sok repedésében, sebében ösz- szegyűlt tócsákat, de míg egyiket sikerül kikerülnie. addig alattomosan ott a másik gödör. Az esés elkerülhetetlen. Megakadályozni már nem tudjuk a balesetet, csak feltámogatni a nénit. Jajgat, nyöszörög szegény, de nem is annyira fájó lábát, derekát tapogatja, hanem a kis szatyrát, amely viharvert állapotba került. — Negyven tojást vittem benne a gyerekeknek az ünnepekre — panaszkodik szomorúan, amiből is kitűnik: nemcsak tragédiája, de mosolya is lehet egy-egy rossz, sötét utcának. B. Kun Tibor ÉVEKRE MUNKÁT ADÓ PROGRAM Az energiagazdálkodás nem kampányfeladat Mint őrszemek, úgy sorakoznak a hűtőtornyok Háromezer dolgozónak kenyeret adó vállalat vezetőjének kesergését hallgattam a minap. Éveken keresztül a kipipálandó feladatok között szerepelt náluk az energiatakarékosság. Országos programról lévén szó, illendően tervezték a megawattok, kilokalóriák szolid csökkenését, és a szocialista brigádók értékelésénél ostorozták azokat, akik — legalább egy-két vállalás erejéig — nem emlékeztek meg erről a brigád naplójában. Mégis — hangzott az önkritikus érvelés — lényegében egyetlen tételre figyeltek igazán: arra, hogy legyen elegendő energia a termeléshez. Az már elsikkadt a szempontok sokaságában, hogy mindez mekkora költséget jelent évről évre. Azóta nagyot fordult az élet. Ha rosszul sáfárkodnak az energiával, a nyereségük kerül veszélybe. Csak éppen későn ébredtek — állapítja meg az igazgató. Hiába at előrelátó tervezés, a tilalmi táblák, több évtizedes pazarló szemléletmódon kell áttörnie az újnak. És ez bizony nem megy máról holnapra. A gond — úgy tűnik — országszerte hasonló. Későn ocsúdtunk. Hiszen 1978-ig, 'amikor is a párt Politikái Bizottságának határozata nyomán végre elkészült az átfogó energiagazdálkodási program, évente több mint öt százalékkal növekedett az ország energiafogyasztása. Hibás volt tehát a prognózis, ami az immár kilenc esztendeje bekövetkezett első olajárrobbanás következményeit átmenetieknek, gazdaságunkat kevésbé érintőnek tekintette. Nem csekély teher hárult e megkésettség miatt a honi gazdaságra. Az átfogó intézkedések szokottnál gyorsabb ütemű megvalósítására volt szükség. Azaz: ismét nélkülözhetetlen lett a korábban mesterségesen visszafogott hazai széntermelés, és a méregdrága olaj helyettesítése a lehetőségeink szerint földgázzal, majd atomenergiával. A szerkezet gyökeres átalakításának együtt kellett járnia egy mindenre kiterjedő takarékossági programmal. Mindezt olyan időszakban, amikor szerte a világon tovább drágultak az energiahordozók. Az eredmények más korszakban1, más körülmények között megelégedésre adtak volna okot. A tüzelésre felhasznált kőolaj mennyisége 1978- hoz képest évenként kétmillió tonnával csökkent. Tavalyig eljutattunk oda, hogy a bruttó termelés 2,3 százalékos növekedése mellett az energiafelhasználás szerény mértékben tovább csökkent az országban. Mégis, az elmúlt évben a kormány gazdasági bizottsága a program végrehajtásának gyorsításáról határozott. Erre szorították a körülmények. Nevezetesen az energiahordozók árának szinte már számon sem tartható sokadik emelkedése, és a hazai hiányosságok. Például az, hogy a bányászat — az évekig tartó „tetszhalál” állapotából újjáéledve — nem készülhetett fel kellőképpen a minőségi széntermelésre, tehát a szén dúsítására, nemesítéTermel a Gagarin sére, a brikettgyóriásra. A takarékossági mozgalmat is túl kell lendíteni a kezdeti sikerek mellett tapasztalható, helyenkéniti ötletnélküliségen, formalizmuson. Ma már túl vagyunk azon, hogy évek mulasztásának pótlását sikerként könyveljük el. Pár éve akadt például vállalat, ahol az elhanyagolt kazánok rendbetételét, felújítását — aminek nyomán persze csökkentek a fűtési költségek — mint valami vívmányt, úgy értékelték. és prémium ütötte a markát azoknak, akik pedig legalább is figyelmeztetést érdemeltek volna a munkaköri kötelességük korábbi elmulasztásáért. Ez az időszak élmúlt A vállalatokat a szükség rákényszerítette a költségérzékenységre. A jelek szerint az energiatakarékosság extenzív évéiről múlt időben beszélhetünk A továbblépéshez viszont — a szemléletmód változásán, és a jó ötleteken kívül — pénz is kell... Nem for- rásnövelő, lassan megtérülő beruházásokra gondolok, hanem olyanokra, amelyek a technológia átalakításával, vagy a meglevő technika korszerűsítésével két-három év elteltével hasznot hajtanak. Ma örvendetes módon a VI. ötéves tervidőszak végéig 30 milliárd forintot költ erre az ország. A tetemes összeg felét a vállalatok kapják, méghozzá pályázat során, versenyeztetve a beérkező javaslatokat. Marad azonban még egy fehér foltja az energiatakarékosságnak. Ez a veszteségek feltárása, a sok helyütt egyelőre csak beszámolókban, jelentésekben emlegetett rejtett tartalékok meglelése. Főként a folyamatosság hiányzik, hiszen azt, ami nem szúr szemet, aminek felderítéséhez esetleg az átlagos szakmai ismeret kevés, nem lehet akciókkal, kampányszerűen felszínre hozni. Arról a merevségről nem is szólva, hogy egy százezres értékű mérőműszer beszerzése egyelőre sok helyütt beruházásnak számít, és így a „nincs rá pénz” kategóriájába kerül. Annyi bizonyos: országos, átfogó, évekre tervszerűen munkát adó program birtokában gazdálkodunk az energiával. A megvalósításhoz azonban senki sem várhatja „felülről” a döntéseket. Kollektív bölcsességre van szükség. G. L. F. A forradalmár hagyatéka A munkásmozgalom régi harcosát, a kilencvenöt éves korában elhunyt Németi Lajost hozzátartozói, eivtársai, tisztelői december 27-én kísérték utolsó útjára a Rákoskeresztúri temetőben. Párttagsági könyvében a belépés dátuma: 1918. Magát a forradalom közkatonájának nevezte, pedig felelősségteljes és történelmi megbízatásokat teljesített. Németi Lajos azoknak a tapasztalt harcosoknak a sorába tartozott, akik a lenini eszme, a szocialista forradalom első nagy iskoláját járták ki. Kilencvenöt esztendeje, a múlt század utolsó harmadában, 1887. augusztus 24-én született Egerben, egy könyvkötő mester tizedik gyermekeként. Az elemi iskola hat osztályát a líceumban végezte, kitűnő eredménnyel, Tanulónak szerződött Szol- csányi Gyula könyvkereskedőhöz, négy év alatt a szünidőkben apja műhelyében a könyvkötő szakmát is elsajátította. 1904-ben kapcsolatba került a szervezett munkásokkal, csatlakozott a nyomdászok szakszervezetéhez. A háború belerobbant ifjú éveibe, s mint minden más sorkötelest, beöltöztették a csukaszürke egyenruhába. Fogságba esett, és társaival Nyizsnyeszaldinszkba, egy nagy uráli vasgyárba került, így emlékezett arra az időre: — Sokan szöktünk a vasgyárból Verhoturjébe, a jelentős mezővárosba, érezve az események egyre komolyabb fordulatát. Itt ért bennünket az októberi forradalom győzelme. Megalakítottuk a hadifoglyok forradalmi bizottságát, amelynek titkárává választottak. Tizennyolc áprilisában levél érkezett a verhoturjei bolsevikoknak, hogy Németi Lajost engedjék el a forradalom fővárosába, agitátortanfolyamra. Harmincegy magyar forradalmár a Kreml egyik nagy történelmi múltú palotájában hét héten keresztül hallgatta Kun, Szamuely, Vántus, Rudnyánsz- ky előadásait, készült feladatára. November 8-án pedig Grün Andor „deportált magyar kereskedő” nevére szóló útlevéllel , számos elvtársához hasonlóan elindult Magyarországra, hogy az ugyancsak hazatért Kun Béla irányításával lázas igyekezettel dolgozzanak a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításáért. Megbízatást kapott a Vörös Újság megjelenését előkészítő technikai bizottságban. Itt ismerkedett meg a nagy forradalmi tapasztalatokkal bíró Vlagyimir Uraszowal, aki társainak, a Glóbus Nyomdában dolgozó orosz hadifoglyoknak a segítségével szerzett papírt az újsághoz, hogy az a kitűzött határidőre, december 7-ére elkészülhessen. Aztán szülővárosába, Egerbe irányították, forradalmi szervező munkára. Alig telt el egy hét, december 20-árf távirat érkezett Kun Bélától-: „Azonnal jöjjön Budapestre!” Mint az út jó ismerőjének, Uraszovot kellett Moszkvába kísérnie, aki a KMP üzenetét vitte Leninnek. A kalandregénybe illő, de sikeres akcióból 1919. január 22-én ért vissza Heves megyébe. Folytatta a küzdelmet a munkásság és a parasztság megnyeréséért. Eközben a fővárosban letartóztatták a kommunista vezetőket. A hírre a legközelebb induló vonattal Budapestre utazott. Később a gyűjtőfogház fogadóhelyiségében találkozott Kun Bélával, aki búcsúzáskor mindkét kezét nyújtotta, s közben kicsire összehajtott cigarettapapírt csúsztatott a markába, amelyen ceruzával írva ez állt: „Párthatártjzat! Azonnal induljon Moszkvába, Lenin elvtárshoz. Számoljon be.” Másnap úgy hagyta el Budapestet, mintha „szülővárosába”, Vjazmába tartó orosz hadifogoly lenne. Útjának legnehezebb részén, a „senki földjén” is átjutva, megérkezett a Kremlbe. Mintegy két órán át mondta el az otthoni szervezkedési és politikai eseményeket: — Lenin nagy figyelemmel hallgatott, gyakran jegyzetelt az előtte fekvő tömb lapjaira. Befejezve jelentésemet, megkérdezte, hogy otthon milyen mozgalmi feladatot kaptam. Közöltem, hogy többnyire a tndéki munkásság és a parasztság között folytatok felvilágosító és forradalmi szervező munkát. Mire így szólt: „Ha az elvtárs köztük dolgozik, mondja el, hogy a parasztság miként fogadta mozgalmukat, mit várnak tőle.” Még kiegészítette a kérdést: „Mennyi lehet országukban a szegényparasztok száma?” Azt válaszoltam: úgy vélem, több mint két és fél millió. Minden szegényparaszt a föld szerelmese, és mozgalmunktól a földkérdés megoldását várják. „Igen — mondta —, meg kell nyerni őket." Miután hozzám lépett és kezét nyújtva, elvtársi melegséggel elbúcsúzott, megilletődve hagytam el a dolgozószobát és a Kremlt. Éreztem, hogy Leninnek tett jelentésem életem legnagyobb, legbecsesebb élménye marad. Mire visszatért küldetéséből, győzött a Tanácsköztársaság. Egerben tagja lett a Heves megyei direktóriumnak. A megyei tanács épületében márványtábla hirdeti az ő és harcostársai történelmi érdemeit. Kitartott a végsőkig, egészen addig, amíg a rendkívül súlyos nemzetközi helyzetben felül nem kerekedett az ellenséges túlerő. Az utolsó napokat így élte át: — Heves község határában, mélyen a Tisza felé vizsgál- gattam, hogyan alakul a frontvonal, amikor elfogtak a nagygazdák, akik gyűlölettel néztek a tanácskormány intézkedéseire. Alaposan öszszevertek, és bedobtak egy pincébe. Másnap szándékoztak Egerbe vinni, az ellen- forradalmi törvényszék elé. Akkor a vörös osztagok már visszavonulóban voltak. Egyik parancsnokukat a szegényparasztok felvilágosították, mi történt velem. Kiszabadítottak, s a vöröskatonákkal együtt, egy szál felöltőben hagytam el a megyét. Szétszóródtak a harcosok, én is bujdosni kényszerültem. A fővárosban felvettem a kapcsolatot egy régi ismerősömmel, akinek Beregszászi Sándor nevű fia eltűnt a háborúban. Megkaptam a papírjait, tíz évig ezen az álnéven éltem. Napszámból, alkalmi munkákból tengődött. A Műszaki Egyetemen raktárosi állást kapott, a felszabaduláskor itt szervezte a kommunista pártot. Az 1956-os ellenforradalom leverését követően, amikor úgy kellett az eszmei tisztaság, mint a falat kenyér, a lenini gondolatok erejét vitte magával mindenhová, ahol csak megjelent. Nemrég a KISZ központi iskoláján tanuló Heves megyei vendégei arról faggatták: — Ajánlana-e valamilyen jó módszert napjaink agi- tációs munkájához? Nem késett a válasszal: — A meggyőzésnek a legrégebbi, bevált módja a példamutatás. Ha valaki az embereket meg akarja nyerni, ehhez a legjobb eszköz a saját, szilárd meggyőződése, a legdöntőbb érv, hogy úgy is cselekszik. Tuza István
