Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-22 / 300. szám
I Meghalt I Arthur I Rubinstein Hétfőn, 96. születésnapja előtt öt héttel, genfi otthonában elhunyt Arthur Rubinstein, a világihírű zongoraművész. Rubinstein 1887-ben a lengyelországi Lódzban született. Mindössze tizenegy évesen tűnt fel egy berlini hangversenyen, majd nagy sikerrel lépett fel Drezdában, Hamburgban és Varsóban is. Pályafutásának következő éveiben Párizsban, Londonban, majd az Egyesült Államokban is nagy hírnevet szerzett magának. A XX. század legkiválóbb zongoraművészei egyikeként tartották számon. A zenei világ elsősorban virtuozitását és romantikus játékstílusát értékelte nagyra. A legnagyobb sikereket Chopin műveinek tolmácsolása hozta számára, de kiválóan interpretálta Brahms, Schuman, Beethoven, Liszt, Ravel és Debussy műveit is. A nagy művész legutolsó hangversenyét 1976-ban Londonban adta. Új képző- művészeti könyvek A Képzőművészeti Kiadónak a XVIII. század mestereit bemutató, népszerű sorozatában Bakó Ágnes kötete ezúttal Székely Bertalan életútját, művészi pályafutását, festői felfogásának, filozófiájának alakulását ismerteti, elemzi. Az fin múzeumom sorozatban Háns Éva Modem művészet a pécsi múzeumokban címet viselő kötetében az Uiitz-, a Vasarely- múzeumról olvashatunk, elsősorban azokról a művészekről, akik európai haladó irányzatokat képviselnek. A szemző a város történetébe ágyazva ismerteti a gyűjtemények kialakulását, méltatja Pécsnek a modern magyar művészet ápolásában, értékei gyűjtésében vállalt szerepét, e vállalkozás művészettörténeti jelentőségét. Tandori Dezső esszéi közt jelentős helyet foglal el a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alakjáról, Keserű Ilonáról szóló írás. Most a kiadó kötetben jelentette meg ezt. Egy tudós nevelő számvetése Történetek a kötődésről (Fotó: Szabó Sándor) Vártam ezt a találkozást, nemcsak azért, mert régen láttam dr. Bán Imre professzort, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugalmazott tanárát, egykori Mesteremet, hanem amiatt is, mert hajdani gon-* dolatai tovább munkáltak bennem, s közvetlenül vagy áttételesen befolyásolták döntéseimet. Ez a valaha volt, ez a tekintélyekkel nehezen barátkozó, azok ellen lázadozó fiatalember akarta elmondani, hogy a rábízott tálentumokat az idő múlásával egyre többre értékelte, s lehetőségeihez képest kamatoztatta is. o Bizony az az elsuhant két évtized nem múlt el felettünk nyomtalanul. Tekintete azonban épp oly fiatalos, ugyanolyan tetterőt sugárzó volt, mint amikor a katedrára állt, s a régi magyar irodalom szépségeiről akarta meggyőzni tamáskodó hallgatóit. Messzire kalandoztunk, s ő azt a tanárt idézi, aki 1930-tól 1952-ig Gyöngyösön tevékenykedett, aki itt vértezte fel magát azzal a gazdag ismeretanyaggal, amelynek később oly sok hasznát vette. — Ez a város számomra az indíttatást jelenti, ebben a környezetben sajátítottam _* __________________________________________ e l a tudományos búvárkodás gyakorlati jellegű műhelytitkait. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy az akkortájt praktizáló pedagógusoknak jóval több szabad ideje volt, mint a mostaniaknak. Jó érzés arról szólni, hogy lehetőségeimhez képest feltérképezhettem literatúránk fehér foltjait. 1948-ban én hoztam rendbe a városi levéltár anyagát. Ezután jött a ferences könyvtár, az a híres gyűjtemény, amely ma is bővelkedik megfej tetlen titkokban. Túlzás nélkül állítom, ez a bibliotéka valóságos kincsesbánya. Ennek jelzésére elég csak azt említeni, hogy tartalmazza a nemzetközi humanista munkák legjavát. Izgalmasak a kézzel írott bejegyzések, ha valaki figyelemmel kíséri ezeket, felfedezések regimentjével gazdagodik. o 1952. október elején került Debrecenbe, hogy a leendő középiskolai tanárokba az igényességet, a szép iránti vonzódást, az alaposságot és a hivatásérzetet plántálja. Egykori ifjak serege nevében fogalmazok, amikor azt mondom: ezt a küldetést senki se töltötte be nála jobban. Szavak nélkül, magyarázkodást mellőzve mutatott példát, úgy nyerve csatákat, hogy már a következő „ütközetre” gondolt. Emellett arra is futotta erejéből, hogy a legkiválóbb szakemberek között is jeleskedjen tanulmányaival, könyveivel, maradandó élményt nyújtó munkáival. Akárcsak mások, én is az átjelzésért vagyok hálás, így aztán érthető, hogy az irodalomtanításról, az igazi nevelői egyéniségéről beszélgetünk. — Az olvasás az az Ari- adne-fonal, amely a bizonytalanság labirintusából a Szépség felé kalauzol. Ezzel bizony a mai gyerekek hadilábon állnak. Ezt magam is tapasztaltam, hiszen régebben sok helyütt voltam érettségi elnök. Elkeseredni azért nem érdemes. Mert a vérbeli tanár úrrá lehet az effajta nehézségeken, ha jó „idegenvezető” lesz a szellemi kincsek tárházában. Ezzel a nemes feladatkörrel persze csak az birkózik meg, aki alaposan felkészült, aki fölényes szaktudású, aki művelődő partnerként segíti a tizenéveseket, akinek magas szintű tájékozottságát tisztelik a fiúk, lányok. Csak így formálódhat a szó jó értelmében vett, a megbecsülést kiváltó méltóság. Én mindig arra törekedtem, hogy mondandómmal lekössem tanítványaimat, ezért aztán nem adódtak fegyelmezési gondjaim. A hasonló adottságokkal rendelkezők mindig úrrá lehetnek a nehézségeken, s lebilincselik a fiatalok figyelmét. Számi hitelességéről velem együtt annyi egyetemi hallgató meggyőződhetett... o — Arról nem szól, hogy karakterével, életével ma is irányt jelez, s azt sugallja mindazoknak, akik tisztelik, ismerik, hogy az alkotás, a teremtés nem ismer korhatárt. Ehelyett adatokat sorol hétköznapjairól, ám ha ezeket csokorba fűzzük, ars poeticává kerekednek. — Mindig lekötöm magam. Rendszeresen kijárok az egyetemre, s tanácsadóként dolgozom, lektorálok, részt veszek a tudományos minősítő tevékenységben, elnöke vagyok a Debreceni Akadémiai Bizottság irodalmi munkacsoportjának. Ezenkívül továbbra is a Dante- monográfia foglalkoztat. Ennek két része már megjelent, szeretném befejezni. Annál is inkább, mivel már ifjú korban megfogott a téma, s tudós nevelőként kötelességemnek érzem, hogy erről a ritka tehetségű, rendkívüli egyéniségről vallják, összegezve mindazt, amit oly sok évtized szorgoskodásával egybegyűjtöttem. Többek között itt, Gyöngyösön, ahová oly szívesen jöttem vissza számomra is tanulságos visszapillantásra, erőgyűjtő látogatásra... Pécsi István A Kapcsolataink tavaszi interjúit összegezte Pásztor Magdolna, Hankiss Ágnes és Vekerdi Tamás. És bár a beszélgetés inkább új és új kérdéseket hozott a felszínre, tanulságai megszívlelendők. Mi határozta meg az emberi kapcsolatokat? „Untatnak régi ismerőseim és magányosain forgolódom az új társaságban, a főnököm utasít, a hivatal felszólít, a gyermekem idegesít, a szerelmem elhárít, a pályatársamból rivális lett, a barátomból ellenfél” — halljuk vissza a nem túlságosan derűs megállapításokat. A főnök és beosztott viszonyban nem is a felszólítás és utasítás a döntő, hanem a gátlásosság, amit az élet köréjük épített. A főnök is beosztott és ha képtelen kétségbe vonni rossz és hibás intézkedések értelmetlenségét, valóban megkeseríti beosztottjai életét. Kapcsolatainkba belejátszanak családi motívumok. A házastársi perpatvar, viszály utórezgéseit a főnök, az eladó magával viszi a munkahelyre, de a munkahely konfliktusait és magával viszi otthonába. Mindez magatartási, nevelés kérdése. „Olyan gyerekeket kellene nevelni, akik mernek kérdezni, szilárdnak hitt igazságokat megkérdőjelezni, tudnak és mernek vitatkozni, merik vállalni a magány látszatát egy valódi emberi kapcsolatért és nem fordítva, hogy eljátsszák a társas lényt és belül nagyon magányosak.” De mit tudnak a gyerekek azokról a történelmi, társadalmi tragédiákról, amelyeket szüleik 30—40 éve átéltek? Pedig ez igen tanulságos lehetne. Az öregek sok korszakváltást éltek át s ezt érdemes lenne megismerni, mert e nélkül generációk szigetelődnek el egymástól. A hivatali előnyökért, a meggazdagodásért, sokszor nemtelen eszközökkel folytatott harcok ellenséges indulatokat, fel nem oldható vitákat és konfliktusokat szülnek, amelyek pusztuláshoz vezetnek. Fontos megállapítása volt a beszélgetésnek az, hogy az emberi kapcsolatok világa nem az idill. Ma az emberiség nagy része túlságosan mobil körülmények között él. Sok helyen élünk. Egész közösségek mozdulnak meg, falvak válnak üressé, városok alaktalan közösségekké, ahol egy megváltozott értékrend és szokások között az új ember nem találja helyét. Ma az emberek könynyű szívvel változtatnak munkahelyet, nem azért, hogy egy undok főnök tekintetétől megszabaduljanak, nem is a nagyobb pénzért, hanem azért, mert az értelmes munkát keresik. Elismerem, hogy vannak nem is kevesen, akik a szerzés érdekében három műszakot vállalnak, de ezek nem is ismerik a munka értelmét, nem ismerik a családi közösségek összetartó, jellemformáló erejét. Régen az volt a helyzet, hogy a gyerekek és szülők együtt éltek, egy házban, egy udvarban, egy műhelyben. A gyereket ott nem kellett munkára nevelni, mert csak munka volt. A hiányzó kapcsolatok egyik forrása a félelem is. De hát ki fél? Akiben túl- burjánzik a kisebbségérzet, az még az árnyékától is tart s hogy ettől a szorongató érzéstől megszabaduljon, agresszívvé válik. Az emberek egymástól félnek. A garázdát, izgágát kikerüli az ember, mint a dögtemetőt. Ezek azonban épp összekötő kapcsolatokat szülnek a tisztességesek között. Milyen mintákat kövessen hát az emberiség? A mintakövetésnek két módja van. Az egyik az együttérzés, a másik a lázadás. A deviáns családok gyermekei épp e felismerés nyomán térnek a jó útra és tagadják meg szüleik életformáját vagy ideáljait. Kérdés maradt az is, ki felelős a gyermekekért? A család vagy az iskola? Igaz, az állandó egymásra mutogatás nem válik a gyermekek javára. Baj az is, hogy sem az egyik sem a másik közösség nem tud mintákat felmutatni s mint értékmérő marad az életszínvonal-tartás, a rongyrázás, a családi villa, autó a gyereknek is és a tóparti nyaraló. Ebben a harcban kimosódik a családból az érzelem. A jövő szempontjából egész családok válnak hátrányos helyzetűekké. így válik sok vezető gyermeke is magányossá. A kábítószert fogyasztó gyerekek is közülük kerülnek ki. A tavaszi sorozat interjúi és az összefogó beszélgetés nyomán a kép nem túlságosan optimista, de a szerkesztő a veszélyforrásokat, a kudarcok okait kereste. Vannak jó kapcsolatok, szép szerelmek, jó családi kapcsolatok, jó barátságok, de rámutatott arra is, hogy a világpolitika hullámai átcsapnak a családi otthonok falain és a modern hírközlési eszközök áldásaként minden ember részévé válik az egésznek. Ebergényi Tibor Szalay István: Egy fekete folt 2/2. A mamának abban a pillanatban könnyes lett a szeme és fájdalmában csak a vállán rántott egyet. Nekem egyszerre torkomon akadt a falat, mert nem tudtam nézni anyám fájdalmas tekintetét, keserves sírását. — Aki elvette, majd visszaadja! — szólt apám olyan határozottan, mintha teljesen bizonyos lenne a dolgában. Mi, gyerekek meglepődtünk apánk bizakodásán, de anyánk is alább hagyott a sírással. Kevés idő múlva, amikor valamelyest megnyugodott, azt mondta: — Miket beszélsz? Nehogy a bajt bajjal tetézd! Egyik este édesapám barackot nyomott a fejemre. — Gyere ki az üdvarra csillagot nézni! — mondta mosolyogva. Apám nagyon szeretett minket, de nem volt bratyizó természetű, nem nyalt-falt bennünket. Szavai mögött most azonban nagyon komoly dolgot éreztem, ezért iparkodtam is felöltözni szaporán. Cudar hideg volt odakint és dermesztő szél fújt az erdők felől. Lábunk alatt csii- korgott a hó. A kazalnál megálltunk, de apám egyre osak az erdőt nézte, aztán megszólalt: — Nyakunkon a karácsony és itt vagyunk hús nélkül. Te sem vagy már annyira gyerek, hogyha a szükség úgy hozza, ne tudnál segíteni. Amit mondok, az titok. Érted? Szent titok! Disznót lövünk az éjjel a báró úr szóróján. Ha megtudják, nekem fel is út, le is út! Ezért nem avatok be rajtad kívül senkit... A fagyos hidegben egyszerre melegem lett. Apám szavai úgy koppantak, mint a jégre ejtett kavicsok, és kicsendült belőlük a szükség. — Apa a méltóságos báró úr szóróján lő vaddisznót! — villant át bennem a gyerekfejjel is hajmeresztő gondolat és egyszerre felnőttnek éreztem magam. Apám rám bízza a legnagyobb titkát! Meglett ember számba vesz, különben nem vinne magával ... Éjszaka simogatást éreztem az arcomon. Apám volt! Az ablakon bekukucskáló Hold fényénél láttam, hogy ujját a szája elé teszi. — Pszt! Csodálatos volt az éjszakai erdő. A Hold fényében úgy csillogtak a zúzmarás ágak, mintha tündérországban lettünk volna, a bükkösben sejtelmes fények vibráltak és a hidegtől meg-megreccsen- tek a dermedt gallyak. Fél óra múlva a magaslesen ültünk. A vékony deszkafal megóvott a széltől, és így apámhoz bújva a sok pacuhában már nem is fáztam. — Csak hajnal felé várhatók, — hallottam a hangot, aztán olyan csend lett, mint a jéghegyek birodalmában. Sehol semmi nem mozdult, csak nagyon néha a közelben valamelyik fán a jégcsapok szólaltak meg, mint parányi karácsonyi csengők, aztán újra a néma fehérség lett az úr. Talán fél óra múlva valahol messze ágak reccsentek, lépések közeledtek. Megálltak, újra elindultak és a Hold ragyogásában nagy fülű szarvasok bukkantak elő. — Jönnek! — súgta apám. A szarvasok valóban csak átutazóban voltak, mert csak keresztül mentek a szórón és csörtettek át a vágáson. Újra csend lett. Nagy, éjszakai csend! A magasles ablakán át megpillantottam az igazi téli világot. Szemem le-leragadt az álomtól és ilyenkor szép fényes szánkókat láttam, amelyeket a pajkos paripák röpítettek fény- országúton a csillagok felé. Minden jóval és széppel megrakott karácsonyfák mellett suhantak a szánok és halk zene hallatszott a messzeségből. Apám moccanása hozott vissza a pillanatokig tartó álomvilágból. — Most jönnek! Alig jutott el fülemig a hang, amikor a halványuló fényben sok-sok feketeséget pillantottam meg a fehér havon. — Egy, kettő, nyolc ... A dörrenés megrázta a magaslest és egyszerre felébresztette az erdőt. A disznók távolodó csörtetése még sokáig hallatszott, de a fehér havon — a szóró közepén —, ott maradt egy fekete folt... A család még aludt, amikor hazaértünk a süldővel. — Bújj az ágyba és aludj! • — biztatott apám, aztán titkunkra figyelmeztetve szája elé tartotta az ujját. A meleg dunna alatt gyorsan elfogott az álom és új- 'ra visszaröpített a téli ragyogásba. Ismét havas fenyveseket láttam, ahol minden egyes fenyőt felöltöztettek karácsonyfának. A jégcsap- gyertyák nemcsak égtek, de melegítettek is és fényük messze világított. Gallyaikon kolbászok, sonkák, lógtak az aranypapírba csomagolt szaloncukrok között. Távolabb hatalmas csillagszórók szikráztak és az égnek meredő bükkfák havas testét átölelte a ragyogás. Aztán sorra-rendre jöttek az erdő vadjai. Szelídek voltak és én megsimogattam őket, miközben ők hálásan lestek rám. A delet harangozták, amikor felébredtem anyám hangjára: — Mi van ezzel a gyerek-# kel? Nem beteg talán, hogy ilyen sokáig alszik? (VÉGE) \
