Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. december 18., szombat MÜ V É S Z E T É S I R OD A L OM »• Gáli István kötete Karcolgatunk Most már csak múlt időben írhatunk a tragikusan, fájdalmasan korán elment: Gáli Istvánról, aki — noha más csapásokon haladva — eljutott az örkény-i magaslat közelébe, már ami az iróniát és az ötvenes évek ábrázolását illeti. Ha nem tűnne frivolnak azt mondhatnánk, hogy üdítő olvasmányok ezek a novellák, amelyekben egyrészt az irodalom felkent papjait, másrészt az ötvenes évek néhány eddig (ki tudja miért?) „tabunak” tudott élményét, témáját írta ki magábóli. Nyoma sincs ezekben az írásokban sem a pátosznak, sem a vádaskodó igazolásnak, vagy éppen „leleplezésnek”, s éppen ezért hiszünk Gáli Istvánnak. Gáli István, aki határőrként, „zöld ávősként” szolgált az ötvenes évek elején, szenvedő részese volt az ötvenes évek néhány, ma már hihetetlennek tűnő eseményének. A kötet második, Vaskorban éltünk című ciklusában ad számot ezekről az élményeiről. Azért szólok előbb erről, mert enélkül nem érthető az első ciklus, a Balfauszt szatirikus éle sem. „Egyszerűen történtek a dolgok”. Ezzel a mondattal indítja az Egyszerűen című novelláját, amely arról szól, hogy a horpai vasútállomáson egy disszidens lelövi egyik bajtársukat. Mindennapos eset volt ez akkoriban, mint ahogyan az is, hogy „egyszerű” paraszt és munkásgyerekek öngyilkosságot követtek el kétségbeesésükben, ittak és összeverekedtek, aknára léptek, vagy egymásban tettek kárt (Triptichon — 1952; Szentek, Mementó, Csontzene, Vaskorban éltünk). A tudathasadás volt a természetes állapot, amikor a kimondott szó nem volt azonos a tettel, amikor az volt a bölcs, aki nem gondolt semmit. Ezt persze csak úgy lehetett „megúszni”, ha vagy alkohollal, vagy más módon ki tudták szakítani magukat a »környezetükből. Mementó című kis remekében Sztálin halálát írja meg, azt a félelmet és vakfegyelmet, ahogyan a laktanya „lereagálta” a hírt. Gáli István csupán két ember vigyázzba merevüléséről ad állóképet, de a mintakatona és az elhízott, elbutult tizedes feszes vigyázzállásában érzékeltetni tudja az ájult tiszteletet és a vak félelmet is. A Lóháton című írás lényegében a Ménesgazda „alapsztorija”, • s a hentesből lett őrmester és a gazdatiszt leányának az „esete”, amely azt tanúsítja, hogy dehogyis tűntek el a társadalmi korlátok. Még a megesett csúnyácska „úrilány” se hajlandó a henteshez menni, inkább a prostitúciót választja. A Vaskorban éltünk lényegében az íróvá válás, avatás története. Több mint húsz évig kellett a szerzőnek várnia, míg a történelem utólérte, illetve lehetővé tette, hogy közreadja őket. Az Április bolondja című kisregény zárja a kötetet, s erről azért kell külön szólni, mert mintegy genesisét adja a fentebb elmondottaknak is. Arról a történelmi vakságról, öncsaló és önveszélyes manipulálásról ad képletszerűen és maró gúnnyal korrajzot, amelyről nem szívesen szoktunk beszélni. Márpedig a tények makacs dolgok, s aki nem veszi tudomásul, azon nemcsak a történelem lép át, de még szánalmasan nevetségessé is válik. Ez a balek jutalma — sugallja Gáli István könyve is, ideje hát komolyan venni a múltunkat, önmagunkat, még akkor is, ha ez fájdalmas. Magvető Könyvkiadó Horpácsi Sándor Dómján Editre emlékezve Garas Dezsővel Vészi Endre: A hosszú előszoba című drámájában * (MTI fotó — KS) Nem volt semmi rendkívüli benne, nem volt külöseb- ben szép, nem volt különösebben elegáns. Furcsa módon az a már-már jelentéktelen megjelenésű színésznő azonnal jelentőssé, fontossá vált, ha szerepet játszott, legyen az pár villanásnyi kabarétréfa, vagy akár egy Molnár-egyfelvonásos. A nagy drámai feladatok Szegeden, majd később pedig Pesten aztán megérlelték, felszabadították egyéniségét, s most már évekre — örökre — ő lett „a Dómján”. Ma persze mosolygunk, ha valaki elmeséli a valamikori tanár, Gellért Endre zsör- tölődését: „Edit, magának nincs hangja, de az gyönyörű!” Ezen a hangon szólaltak meg sorra Csehov, Gorkij, Shakespeare sorai, s így dobogtatta meg mint Stázi kontessz a szegediek szivét. És a színésznő egyszerre az ország kedvence lett, amikor 1960-ban a Két emelet boldogság című komédiában filmezett. Később különböző filmekben (az Oldás és kötéstől az Üj Gilgamesig) jó és kevésbé jó szerepeket játszott — de az időközben nagyhatalommá vált tévé jóvoltából, mégiscsak a cser- fes, bájos Domján-kép élt a publikum szivében. És persze ehhez jöttek a színházban is a nekivaló, hús-vér figurák, amelyekben megkereshette és megtalálhatta önmagát. A Koldusopera Pollyja, Az üvegcipő Irmája, a Liliom Julikája, meg a legendás Achard-siker, A bolond lány, — ami végül is teljessé tette a Domján-mí- toszt. Azt a Josef át azóta sem lehetett megismételni, mert az Domján-Josefája volt, ő nemesítette meg lényének kisugárzásával ezt a nagyon is bulvár hősnőt — nem kevesebb, mint négy esztendeig. Ez magyar rekord volt akkoriban, prózai darabnak ilyen sikere addig nem volt. És közben Dómján lemezre énekelt, a rádióban szavalt, forgatott a filmgyárban, a tévében —'és azt hittük, mindenki azt hitte, ez így van rendjén. Megdolgozott a népszerűségért, és most élvezi a megérdemelt babérokat... Dómján azonban másként látta. És még csak most lenne ötveneszten- dős. Nemlaha György Guttmann és a lódenkabát Napjaink muzeológiája fog, még nem vonultak ki a sztrájkoló munkások, még nincs áldozat, a fegyverkorlátozások ügyében még nem történt visszavonhatatlan nyilatkozat, még minden lehetséges. Nem lehetséges. Tudta, hogy nem lehetséges. A dolgok eldőltek. Hetekig, hónapokig tanulmányozta azt a tervezetet, amelyről véleményt kellett mondania, és tudta, hogy az ő véleménye a jelentősnél is több súllyal esik latba. Volt, amikor úgy érezte, most is kompromisszumos megoldást lehet ajánlani, de nem lehetett. Ahogy múlt az idő és közeledett a nap, egyre világosabban látta, hogy itt igent vagy nemet lehet mon. dani. A nemnél indokolni kell. És ha nem, ha kimondja a nem szót, azt is tudta — hiszen egyetemista kora óta politikai közegben élt és dolgozott —, hogy annak következményei lesznek. Kiutakat keresett, de a járatok két szóhoz kanyarodtak vissza, az igenhez vagy a nemhez. És egy átvirrasztott. átolvasott, méregerős kávékkal cseppfolyóssá hígított éjszaka utón eszébe jutott az utolsó találkozás, amikor Kávás Réka hosszú, karcsú ujjait kutyája okos fején nyugtatva ennyit mondott — Nem megyek, Kanizsa. Nem. — De miért? Miért nem? Ezt mondd meg! — Mert nem az vagy, aki voltál. Kanizsa elvesztette a türelmét — és ami soha nem fordult elő vele —, kiabálni kezdett. — Itt akarsz megöregedni, ebben az koszos faluban, a novától megbolondult emberek között. Itt akarsz megvénülni; hogy ujjal mutogassanak utánad, ott megy a meghibbant öreg tanítónéni, a sántító szenilis kutyájával? Vagy hozzámész valamelyik istóllószagú agrármérnökhöz, akinek hivatalból be kell nígni hetenként legalább háromszor, és 4iazudozni a gyerekeidnek, hogy legyetek csendben, mert apuka beteg, rosszul érzi magát. Itt akarod megváltani a világot vagy mit akarsz tulajdonképpen? Egyáltalán tudót te, hogy mit akarsz? Réka le sem vette kezét a kutya fejéről, úgy válaszolt. — Menj el, Kanizsa, és ne gyere többet. Igen, akkor határozta el magát. A kérdés ekkor dőlt el, nem ma hajnalban. A nemet tisztán, nyugodtan, jól hallhatóan mondta ki. Szűkszavúan és lényegre- törően indokolt: kettévált az egyéni és a politikai meggyőződése. ö az egyénit választotta. Érezte a pillanat fontosságát. Intett a közelgő autónak. A Zsiguli fékezett, Kanizsa utána futott. Kinyitotta az ajtót. Fiatal, erősen rúzsozott szőke nő ült benn. — Hová? — kérdezte. — Perlakra. — Üljön be. Nem megyek addig, de Rásolyig elviszem. Hallgattak. A nő egyenletes, gyors tempóban /vezetett Kanizsa magában elismerte, hogy ő sem csinálná jobban. Előttük lámpák ko- rállfűzére jelezte a hosszú kocsisort. Csaknem állandóan az autópálya belső sáv- ján haladtak a folytonos előzések miatt. — Nagyon siet? — kérdezte meggyőződés nélkül Kanizsa. — Igen. Még vissza kell érnem. — Megéri. — Igen. Muszáj., — Baj van? — kérdezte újra a férfi, mert a nő hangja túlságosan is komoly volt. — Ahogy vesszük. Az anyámat látogatom meg. Fűtsek jobban? — Igen, ha megkérhetném. Átfáztam. ' . — Akar inni? Nyissa le a kesztyűtartót. Van benne gin, rum és konyak, válasz- szón! — Jól fel van szerelve. — Bárban dolgozom. Marad. Én meg nem iszom. És maga? — Nem, köszönöm. Én sem iszom. — Nem úgy értettem. — Ja, hogy hol dolgozom? — Nem kell megmondani, ha nem akarja. De úgy látom, nem valami csöves fajta. Igaz, azoktól valamivel öregebb is. Bár már mindenféle van közöttük. — Igen, van. A kocsiban újra csend lett. — Az anyámhoz megyek, ö ott maradt a nővéremmel a faluban. Nem akar velem feljönni albérletbe. Pedig jobb lenne neki is. A nővérem soha nincs otthon és mindig rázárja az ajtót. Egyszer agyvérzése volt anyunak és azóta nem teljesen rendes. Ilyenkor is csak ül az ablak előtt és néz kifelé. Van, amikor megismer, van amikor nem. A nővérem nem enged be hozzá, mert azt hiszi, a takarékbetétkönyvéért járok le. Pedig csak azért, hogy lássam az ablakon keresztül. Megint hallgattak egy sort, de a nő újra kezdte. — És maga? — Egy lányhoz ... Egy lányhoz megyek. — Aha. és miért? — Azt akarom, hogy legyen a feleségem. — Nincs késő egy kicsit a lánykéréshez? — Nincs. Azt hiszem, nincs — mondta Kanizsa. Kint már teljesen sötét volt. A reflektorok fényében feltűnt az autópálya végét je^ző tábla. A kocsi élesen kanyarodott. Kanizst előrelendült, feje nekikoccant az üvegnek. — Na, mit csinál? — kérdezte inkább bolondozva, mint komolyan a nő. De Kanizsa nem válaszolt. Már percek óta halott volt. Régen nemcsak a bútordarabok, az edények, hanem még a ruhaneműek is több nemzedéken át szolgálták a családokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, eltűnnek a környezetünket alkotó tárgyegyüttesek. Környezetünk gyors változását legélesebben az életmódot reprezentáló tárgyak területén tapasztalhatjuk. A környezet gyors átalakulása, amely az 1960-as és az 1970- es években Magyarországon az anyagi kultúra területén a mindennapi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fogjuk tudni az életmódot reprezentáló tárgyakat múzeumaink gyűjteményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára kiállításon bemutatni. Nem a nosztalgia vezet bennünket, amikor ennek a régi életformának, illetve napjaink gyors változásainak a használati eszközeit mentjük, hanem a társadalom mindennapi életének elsődleges tudományos forrásanyagát igyekszünk megőrizni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a kiemelkedő egyedi értéket képviselő egyes tárgyakra figyelt. Csodálattal szemléljük egy-egy kastélymúzeumban vagy kiállításon az elmúlt korok uralkodó osztályainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a parasztság és a munkásosztály életét reprezentáló emlékek hiányoznak gyűjteményeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet szerezni a századfordulóról egy díszmagyart, ha van rá 60 000 forintunk. De hiába rendelkezünk akár 200 000 forinttal is, nem leszünk képesek egy Guttmann zeig- ruhát találni az 1920-as évekből. Pedig nem ennyi lenne az ára. Említhetünk közelebbi példákat is. Az 1950-es években szinte egyenruha volt a zöld lódenkabát, a szürke, kétsoros öltöny, a zöld kártoltgyapjú kardigán, a barna puplin- ing, és a nyersgumitalpú barna cipő. Két évtized elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjenek. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy-egy történeti eseményt bemutató tárlatunk a maga meglehetősen egysíkú anyagával (fotókkal, plakátokkal, röpcédulákkal, újságokkal, magyarázó feliratokkal) többnyire csak azokból váltott ki igazi emóciót, akik részesei voltak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az emberek, milyenek voltak az élet- körülmények, milyen volt a lakás, a ruházat, a koszt, mennyi volt a fizetés, az egyes árucikkek megszerzéséért mennyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek voltak a kulturálódási lehetőségek, az olvasmányok, a dalok stb. Ha ezeket is bemutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régebbi korszakot, akik nem éltek benne. Ügy fest, hogy napjaink anyagainak gyűjtésénél lényegében csak raktári kérdéssel állunk szemben. Itt vannak az üzletek, itt vannak a gyárak — tessék! Vásároljunk, rakjunk el minden tárgyból egy-egy példányt, és elvetettük gondunkat. Ez a gyűjtemény legfeljebb egy árumintavásár készítését tenné lehetővé, mert mögötte nincs ott az ember, aki ezekből a tárgyakból környezetet alakít magának. Szerintem a történeti mu- zeológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az emberi használaton már túljutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdonosát, felhasználásának módját, helyét és használati időszakát is ismerjük. Enélkül a tárgy legfeljebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlenszerűen fennakadtak, nem lehet biztos abban, hogy a legjellegzetesebb darabok. Minket, a napjainkkal foglalkozó muzeológusokat körülvesznek a tárgyak, és nekünk kell biztosítanunk, hogy azok maradjanak meg az utókorra, amelyek leginkább jellemzik korunkat. És ebben rejlik az új- és legújabb koros muzeológusok felelőssége. Napjaink, illetve a nemrégmúlt tipikus tárgyait úgy és akkor kell értékelnünk, amikor még környezetünk alkotórészei. dr. Szikossy Ferenc
