Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-10 / 264. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. november 10., szerda Se réz, se plakett A „művésznek" is nyoma veszett... A nem mindennapi esetre a közelmúltban úgyszólván véletlenül derített fényt egy más jellegű vizsgálat a recski aknamélyítőknél. Még 1979 tavaszán történt, hogy a leendő bánya két új aknájának összenyi- tása alkalmából emlékplakett készítésére adott megbízást a vállalatvezetője Boros Zsolt György egri grafikusnak. A vállalkozó kedvű fiatalember buzgalmát aztán a cég anyaggal is támogatta. Nemcsak megígérte a művészi munkához igényelt üzemi rézhulladékot, hanem két tételben útnak is indította a Mátrából. Előbb 120 kilogrammoit az alkotó megyeszékhelyi, Nefelejcs utcai címére, majd további háromezer mázsát — bizonyos szóbeli megáüapodás alapján — a Csepel Művekhez, Budapestre. Természetesen: a munkaszerződésben rögzített hatezer forintos tiszteletdíjon túl. A plakettből azonban mind a mai napig — nem lett semmi... A beváltatlan ígéret valószínűleg feltűnt, de hogy a szállítólevelekről mindkét esetben hiányzik a rézmeny- nyiséget átvevő személy neve, arra évekkel később az ellenőröknek kellett felhívniuk a vállalati, üzemi vezetők figyelmét S arra is, hogy az eltűnt anyag értéke 18 900 forint. Továbbá pedig, hogy például nincs is Nefelejcs utca Egerben. ilgaz, viszont a bejelentett, Széchenyi utca 62. számú lakhely —, de már itt is hiába keresik. Az albérlő rég elköltözött. Az újságírót érdekli a történet. Van egy kis ideje, segíteni próbál.' A Széchenyi utca 62: öreg családi ház Egerben. Zárt kapuját húzós csengő szavára nyitja egy férfi, Budai László. Sajnálkozva mondja, hogy a tulajdonos nincs idehaza. Elutazott — mint máskor is ilyentájt — a debreceni rokonaihoz. Ám a grafikust — magyarázza — ismerte, persze, hogy ismerte maga is. Igaz, csupán néhány hónapig laktak egy portán, de azért köszöügettek egymásnak, beszélgették olykor-olykor. Sőt, egyszer dolgoztak is együtt: az udvaron közösen igyekeztek kijavítani a csőrepedést Osztoztak az ásáson. — Milyen ember volt? — kérdem a hajdani lakótárstól. — Nekünk nem volt vele semmi különösebb bajunk — válaszolja —, cstfndes, rendes fiatalembernek hittük. Két helyen is bérelt helyiséget a házban: középen és a folyosó végén. Ez utóbbi lett volna talán a műterme, mert festőállványok, meg ilyesfélék voltak benne. Rajzolni, festeni ugyan nem láttuk, de eszünkbe sem jutott volna, hogy kételkedjünk művészi ambícióiban. Az pedig, hogy a felesége a közeli iskolában tanított, még kevésbé adott okot a legkisebb gyanakvásra is... Hanem a házinéni — mint hallottam a feleségemtől — panaszkodott. Hangoztatta, hogy a lakója elég szép summa bérrel adósa maradt, ráadásul még a tüzelője nagy részét is felélte! — Mi mást tud róla? — Semmi egyebet — búcsúzik a kikövezett kapualjban. — Ha csak még azt nem — mutat hirtelen a lába elé —, hogy itt, ezen a javításon, alighanem Zsolti lába nyoma maradhatott a friss betonban. Hogyha nem biztosan az övé! Az egri művészvilágban ismeretlenül cseng az emlegetett név. Vagy legalábbis nem akarnak már emlékezni rá* Halvány támpont csupán, ami az egyik rajztanár feleségének valahogy mégis eszébe jut: — Annak idején többször is hallottam az illetőről. Valami olyasféléket, hogy csalódott, jobb sorsra érdemes ember. Fűnek-fának emlegette rászedettségét, nem találta a helyét. Rémlik, mintha azért néhány „publikációjával”, nyomtatásban megjelent munkájával találkoztam volna. Mi több: ha nem csal a memóriám, egy házi kiállítását is láttam a Kazamatában. — Ott dolgozott? — Nem hinném. Ám azt hiszem, hogy valahol alighanem dekorációs volt... S talán ilyennek szegődött később Miskolcra is, valamelyik kultúrházhoz. Legalábbis, mintha utóbb ezt is hallottam volna valakitől. A Kazamatában a pincér, akit megszólítok: nem látta az egykori tárlatot. De biztosan volt ilyen — fűzi válaszához —, mert valamelyik kollégája egyszer említette neki is. Érdeklődöm a szóba jöhető egri dekorációs műhelyekről, tudakolom, vajon hol foglalkoztathatták a művészt — de hasztalan. Az egri, Széchenyi utca 62. számú házhoz közeli iskolában azt mondják, hogy a grafikus felesége nem dolgozott itt. Marad a telefon Sorra hívom a miskolci kultúrháza- kat, mígnem a diósgyőriből megtudom, hogy akit keresek, 1980. tavaszától ugyanennek az évnek az őszéig szerződéses munkaviszonyban állt az intézménnyel. Aztán — mint előkeresik az iratokból — Boros a Borsodi Vendéglátó Vállalathoz került. A vendéglátóknál is készséggel utánanéznek a dolognak. Többet azonban sajnos ők sem mondanak, mint azt, hogy az állományon kívüliek között foglalkoztatták 1980. X. 6-tól decemberig, a dekorációs csoportban. Azaz, hogy még egyet közölnek. Amit egyébként a kuitúrhá- ziak is említettek. A volt munkatárs lakáscíme: Sajó- szentpéter, Árpád utca 4. Többre nem is futja az újságíró idejéből. S talán nem is az ő dolga a további nyomozás... Gyóni Gyula Pekingben vendégszerepei a Kodály-vonósnégyes Hosszabb szünet után ismét magyar művészek vendégszerepeinek Pekingben: a Kodály-vonósnégyes kedden és síerdán hangversenyt ad a pekingi Hungta (vörös pavilon) színházban. A műsoron Kodály-, Haydn-, Dvo- rák-, Schumann- és Beetho- ven-művek szerepelnek. A magyar művészek New Yorkból jövet, Tokió érintésével hétfőn éjszaka érkeztek meg a kínai fővárosba. A kínai lapok közül az angol nyelvű China Daily kulturális oldalán napok óta kiemelt helyen, bekeretezve hirdeti a Kodály-vonósnégyes pekingi fellépéseit, amelyekre minden jegy elkelt. Az Egri Szimfonikus Zenekar Kodály-hangversenyéről Húsz év - száz év A fennállásának húszesztendős jubileumát ülő Egri Szimfonikus Zenekar hétfőn este, a Helyőrségi Klub dísztermében hangversenyt adott. A jubiláns együttest Búzás Lajos, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője köszöntötte. Megemlítve azt is, hogy a kiváló együttes címet viselő zenekar az idén kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Megnyitójában méltatta Kodály Zoltánt, a zenészt, a tudóst, a nevelőt, hiszen az egri zenekar Kodály-műveket tűzött jubileumi műsorára. Felolvasta Kodály Zoltánná levelét, aki az egri meghívásnak külföldi útja miatt nem tudott eleget tenni. A hangverseny Kodályra emlékeztető vendégeként dr. Rajeczky Benjamin tartott élményszámba menő előadást Kodályról. A tudós érzékeltette azt a lelkiismereti alapállást, azt az analitikai és mindig is szigorú pontosságot kívánó módszert, ahogyan a Mester a számára fontos célokban dolgozott. Kodály „apa-természetéről” szólt, arról a nagy jellemjelenségről, aki nevelmi-ok- tatni, építkezni akart a lelkekben. Azzal a zenei neveléssel, amely a gyermek megszületése előtt kezdődik, igen sokat törődött, életének jelentős szakaszát áldozta fel azért, hogy a „zene mindenkié legyen”. A közvetlen hangvételű Rajeczky-előadás után az Egri Szimfonikus Zenekar két Kodály-művet szólaltatott meg: a Fölszállott a páva — Változatok egy magyar népdalra címet viselő kompozícióját és a Háry- szvitet. Az előbbit Kodály 1939-ben írta, két évvel azután, hogy a nagy hatású kórusművet Ady versére megfogalmazta. Lehetetlen nem észrevenni a szorongató idők széljárását ebben a zenei elmélkedésben. Mert a variációk nemcsak a művészi mondanivalóvá magasodó dallam ünnepi hangzásai. Sokkal inkább a tartalmi mélység, az elmélkedés drámai feszültsége az, ami magával sodorja a hallgatót. Ez a minden ízében magyar zene másképp festi Kodály lelkivilágát, másképp tárja elénk magyarságát, mint a Háry-szvit. Az 1927-ben bemutatott szvit még csak jelzi a zenész útirányát, ahol majd a Psalmus, a Budavári Te Deum és a Páva-variációk születnek majd. A jubiláns zenekar — Farkas István karmesteri irányítása mellett — nagy becsvággyal készült fel erre a két műre. A hangverseny sikere — és itt nemcsak a közönség létszámára és tetszésnyilvánítására utalunk! — azt bizonyítják, hogy ez a sokfelé nyitó együttes időről időre képes megújítani önmagát: olyan szintet elérni, amely a kiváló minősítést, a már megszerzett kitüntetéseket és díjakat is igazolja. Az egri hangversenyélet mostoha teremviszonyai között merésznek tűnt ez a vállalkozás a Helyőrségi Klub dísztermében. A méretek és az akusztikai adottságok ilyen méretű zenekar számára kedvezőtlenek, főképp e két mű esetében, ahol a rézfúvósok is nagy hangsúlyt kapnak. A szándék és a művészi teremtés igénye így is tiszteletre méltó. A koncert hangulatába kitűnően beleilleszkedett Vi- rágh Tibor előadóművész: három verssel (Ady: Felszállott a páva, Illyés Gyula: A zene szava és Fodor András: Az énekmondó) a nagy Ady-témát, Kodályt és — ne restelljük ezt az elkoptatott szót is kimondani ezúttal — a hazafiságot, a zene eszméltető hatását idézte meg értő közönsége számára. A műsor szünetében Szepesi György kalauzolta végig a közönséget azon a kis Kodály-kiállításon, amely a díszterem előtti térségben volt látható. Farkas András Ha másként nem lehet — Jurij Davidov regényének színpadi változata a múlt század utolsó évtizedeibe, 1879-be, az orosz- országi forradalmakat megelőző évekbe vitte a hallgatót. Az idő terhes a társadalmi feszültségektől, egyre nőtt a szakadék a szegények és gazdagok között, az orosz —török háború súlyos terheket rótt a lakosságra. Minden változást akart, s egyre többen fordultak a forradalmi megoldások felé. „Oroszországban békés úton nem lehet megváltoztatni semmit. A rendszer kényszeríti a szegényekre a terrort. A nép nem fogadja el a kompromisszumokat. Oroszország a végleges döntések hazája”. Ekkor már nem volt elegendő a jótékonykodás, ami nem volt több szánalmas toldozás-foltozásnál. Az emberek egy részében éltek a dekabrista hagyományok és a nemesség fiai közül is sokan álltak a nincstelenek oldalára. így történt ez Odesszában is, ahol a hadbíróság egy nemes embert, Lizogu- bot politikai összeesküvésért halálra ítélt. Elődei magas rangú katonatisztek, gazdag földbirtokosok, némelyikük részt vett a Napóleon ellen vezette hadjáratokban. Ez a fiatalember a család évszázadokon át szerzett vagyonát, értékeit pénzzé teszi. Eddig 200 ezer rubelt bocsátott az összeesküvők rendelkezésére. Nem nézhette, hogy barátai éheznek. Az egyik egy darab kenyérért csizmákat talpal, a másik vendéglőkben énekel, számos közülük rakodómunkás a kikötőkben. Egy hajdani mágnás, aki szétosztja vagyonát a forradalmárok között, veszedelmesebb, mint aki céljai elérésére fegyvert fog. „ö azért veszedelmesebb, mert egyenlőségét hirdet és ez a tanítás sokkal meggyőzőbb az ő szájából, mint a nincstelenek ajkáról. Az önzetlenség a vértanúság édestestvére, és a vértanúkkal szemben tehetetlen minden hivatal” — mondja a titkos tanácsos, aki ezzel az egész cári rendszer félelmét fejezte ki. „Az önzetlenséget csak akasztófával lehet kiirtani”. Csak egy ember van, a főkormányzó, aki nem tartja kielégítőnek és meggyőzőnek a hadbíróság ítéletét, akitől a kegyelem függ. De ő is részese az elnyomó hatalomnak és jóváhagyja az ítéletet. Lizogub elbukik tehát, de üzenete még évtizedek múltán is él a forrongó tömegekben. Ez: „Oroszország polgárainak politikai jogokra, politikai szabadságra van szükségük... Az a legfontosabb, hogy bizonyosak legyünk abban, hogy azt tettük, amit kellett. Ha másként nem lehet, ha a szabadsághoz, ha az igazsághoz a mi holttesteinken vezet az út, hát legyen...” A színmű — bár egy egész társadalmi réteg tragédiáját is magában foglalja — nem mentes az epikus művekre jellemző kitérőktől. Igaz, ezek jelenléte alkalmas a politikai helyzet megítéléséhez és a főhős jellemének sokoldalú bemutatására, de enyhítik a dráma feszültségeit. (A besúgó sorsára, a börtönigazgató bordélyházban tett látogatásaira — egy prostituálthoz viszi kételyeit —, az állatok vágóhídon tapasztalható életjelenségeire gondolok.) Akalmasak egy történelmi korszak ellentmondásainak igazolására, amikor” csak a félelem és a szolga- lelkűség jellemzi az uralkodó osztály képviselőit. A rendező — Magos György — munkájának fegyelme és legjobb színművészeinek átélt tolmácsolása tette emlékezetessé ezt a színházi estét. Ebergényi Tibor A kis Elza egyik reggel odaállt a mamája elé, és irulva-pirulva bejelentette: — Mamuskám, a Pista tegnap megkérte a kezemet, és én igent mondtam neki. Ugye megengeditek, hogy összeházasodjunk ?! — Jesszus Máriám! — csapta össze a kezét Globác- né — legalább az iskolaév végig várnátok ... — Nem lehet, anyukám, sürgős ... vetette rá Elzácska ártatlan szemét. Erre aztán Globácné az éppen jókor érkező férje karjába ájult, aki lefektette nejét, megdörzsölgette a szíve táját, vizes borogatást rakott a homlokára, Elzának adott két egyforma atyai pofont, aztán fütyörészve elindult a hivatalába. Mikor délután hazaért, a felesége éppen a fotelban ülve sír- dogált. — Képzeld, apa: Elzácska megszökött, itthagyott bennünket! — Micsoda? Hálátlan kölyök, majd én ellátom a baját! Azonnal értesíteni kell a rendőrséget, tűzoltókat, mentőket... meg a válóperes bíróságot. A rendőrség körözési parancsot adott az eltűnt kiskorú felkutatására. Az újságok címoldalon közölték a fényképét, és arra kérték a lakosságot, hogy aki tud valami Globác Elzáról, azonnal jelentse a legközelebbi rendőrőrsön. A becsületes megtalálónak tisztes jutalmat ígértek. Egy hétig senki se tudott róla. A szülők a kezüket tördelve járkáltak fel-alá a lakásban. Árgus szemekkel lesték a telefont, és naponta háromszor összevesztek. Amikor már mindkét kezüket megfelelően összetörték, következtek a tányérok, poharak, vázák, hamutartók, ablaküvegek. — Te vagy az oka mindennek, mert goromba disznó vagy a gyerekhez! — fu- volázta Globácné. — Én? Ha nem hagytál volna rá mindent, nem szökött volna meg két atyai pofon miatt — dörögte a férj. — Igenis, te rontottad el az állandó dédelgetéseddel, kényeztetéseddel .. ! — Ha nem vagyok jó neked, válj el tőlem, de ha hazajön az én aranyom, akár a házasságába is beleegyezem! Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy elmegyek'az ügyvédhez, és beadom a válópert. — Nem is rossz ötlet, — lelkendezett Globác. — Hogy is tudtam húsz évig együtt élni egy ilyen hárpiával? — Én, hárpia? Ó, te lúd- talpas aktakukac, te ... bürokrata családszomorító! Te, te, aki az egyetlen lányod boldogságát is adminisztratív eszközökkel kívánod meggátolni... — Hát ide figyelj, Eufrozina!— mondta ki Globác az utolsónak szánt szót. — Én már csak ilyen régimódi vagyok. Inkább adok két adminisztratív pofont annak a büdös kölyöknek, mint hogy szülői méltóságomhoz méltatlan pótcselekvésként hisztériás ájulásba menekülnék... — így is jó — csapta a falhoz az asszony a legutóbbi, nyugat-európai körútjáról hozott eredeti álkínai porcelánvázát. — Végképp bebizonyítottad, Globác Tihamér, mennyire alantas az érzelemvilágod, méltatlan vagy családunk emelkedett lelkületéhez. Menj, menj a magad útján, ne is olvass bele a modern pszichológiába! Legközelebb a válóperes bíróság folyosóján találkoztak: Globácné született Ko- vacsevics Eufrozina megvetően pillogott a szemközti pádon ücsörgő Globác Tihamér alperesre, aki utólag végtelenül sajnálta, hogy nem az asszonynak keverte le azt a két pofont. De most már mit tehetett? Ha most pótolná, bizonyosan súlyos testi sértéssel vádolnák ... Legalább nyolcvan kilót nyom az asszony ... Míg emigyen tűnődött magában, nyílt az ajtó, s Elzácska lépett ki rajta egy bozontos üstökű ifjonc társaságában. önfeledt, gyűlölködő pillantásokkal méregették egymást, majd fintorogva megszólalt a lány: — Mennyire utállak!... — Az első találkozásunk óta tudtam, hogy simlis vagy — kedveskedett a fiú —, de nem gondoltam, hogy ennyire... És ekkor Elzácska meglátta a szüleit, és sírva borult a nyakukba. — Drága anyukám, édes apukám, olyan boldog vagyok, hogy végre elvált asz- szony lehetek ... — és örömkönnyek csorogtak végig ártatlan, hamvas arcán. — Jól van, no, ne sírj kislányom — ölelte át Globác. — Ülj csak le a padra egy kicsit. Egy óra múlva mi is elvált emberek leszünk. Elzácska arca sugárzott a boldogságtól, hiszen mégiscsak nagy öröm az,, ha az embernek ilyen fejlődőképes szülei vannak. T. Ágoston László
