Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-09 / 263. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. november 9., kedd 3. Szót váltottunk közös gondjainkról Beszélgetés az NDK nőszövetségének elnökhelyettesével Érdekes betekinteni más népek életébe, megtudni, hogy egy-egy, számunkra is problémát jelentő gondot ők hogyan oldanak meg. Erre adott lehetőséget Hertha Jung, az NDK nőszövetségének elnökhelyettese, aki másodmagával látogatott megyénkbe. A nőket érintő kérdéseinkre válaszolt. Jelentős eseménye volt a magyar nőtársadalomnak az országos konferencia, amelyen felmérték a megtett utat, eredményeinket és gondjainkat egyaránt. _ A konferencia beszámolójában és a vita során sokszor esett szó a nők szakképzéséről. Gondunk ezzel a kétségtelen előrelépés ellenére is nagy. Hogyan próbáljak megoldani ezt az NDK-ban, mit tesznek a felnőtt nők szakképzéséért, és mit, hogy a felnövekvő korosztály lányai már ne induljanak a* kora hátránnyal? A szakmai képzés és továbbképzés szerintünk a nők egyenjogúságának ábécéje. Nehéz örökséggel kezdtük mi is. Ezt egy számadattal bizonyíthatom: 1960- ban a dolgozó nőknek mindössze húsz százalékának volt valamilyen szakképzettsége. Ezen változtatni kellett, s ehhez a szervezés jnellett nagyon sok meggyőző munkára is szükség volt. Miután jórészt családos anyákról volt szó, a tanfolyamokat úgy kellett szervezni, hogy azok nagyobbára munkaidőn belül legyenek. Ma ott tartunk, hogy a felnőtt dolgozo nők 76 százaléka rendelkezik valamilyen szakképzettséggel. . A fiatalokkal mar korán, a hetedik osztályban kezdenek el foglalkozni, keresik az elképzeléseiknek, képességeiknek megfelelő szakmát, természetesen figyelembe véve a társadalom igényét is. Mi veszteségnek tartjuk a pályakorrekciót, és ezt igyekszünk elkerülni a helyes felkészítéssel. A lányok ötven százaléka például ma már műszaki pályára készül. A pedagógusok fontos feladatuknak tartják ezt a felkészítést. A pályára való felkészítés a hetedik osztálytól a kilencedik osztályig tart. A 9. osztályban már az adott szakmára való felkészítés történik. — Ma is változatlan górva a nők vezetői beosztása és az erre való nevelés. Errol is sokan és sokat beszéltek a konferencián. Hogyan alakult ez önöknél, milyen a nők számaránya a vezetésben? ó , , . _ Mi már ott tartunk, hogy minden harmadik vezető állást nő tölt be. Céltudatos és sok munka előzte ezt meg. Pártunknak, a Nemet Szocialista Egységpártnak a X. kongresszusán fogalmazódott meg, hogy a népgazdaság érdekeit figyelembe véve számarányuknak megfelelően kell részt biztosítani a nőknek a vezetésben is. Ehhez az első lépés természetesen a nők képzése, továbbképzése volt és maradt. Az a véleményünk, hogy a nőket korábban kell felkészíteni a felelősségvállalásra, a vezetői munkakörre, s ehhez növelni kell önbizalmunkat, hogy muguk is felismerjék, mire képesek. Nálunk is van olyan nézet, hogy a nő kevésbé alkalmas a vezetésre, és hogy a férfiakkal szemben a követelmények is kisebbek a kinevezéskor. Néha maguk a nőkollégák sem szívesen fogadják a női vezetőt. A családi atmoszférát is változtatni kell és kellett, hogy támogassák az anyát az ilyen munkakör vállalásában. _ Gyakran felmerülő g ond a nők közéletisége. Noha e téren értünk el hazánkban a legtöbbet, még bőven van mit tenni a közömbösség, a visszahúzódás ellen. Milyen fórumok szolgálnak önöknél arra, hogy a nők elmondhassák véleményüket, hogy egyáltalán megszokják a társadalmi méretű és értékű gondolkodást? — Évek óta bevált gyakorlat nálunk a nyilvános nőgyűlés rendszere, amelyeken a lakóterületek, a kisebb közösségek vesznek részt. Van, ahová a háziasszonyokat hívjuk, máskor a bedolgozókat, a gyermek- gondozási segélyen lévő fiatal anyákat várjuk, egyszóval rétegenként tartjuk ezeket a gyűléseket. Itt tájékoztatjuk őket a bel- és külpolitikai helyzetről, a napi eseményekről, a feladatokról, a gyermek- és ifjú- ságnevelésproblémairól. Szót váltunk a szolgáltatásról és mindarról, ami csak érdekelheti az asszonyokat. Egy másfajta, de immár tíz esztendeje bevált mód- szerünk a nők akadémiája rendezése. Itt 8—10 előadás keretében vitatjuk meg a legkülönbözőbb kérdéseket. Azok a nők járnak ide, akik a nyilvános nőgyűléseket látogatva maguk jelentkeznek ismereteik további bővítésére. Milyen segítséget kapnak a nagyobb családok, a gyermekeiket egyedül nevelő anyák? S ez a támogatás hatással van-e a népesedés alakulására? A négy, vagy ennél több gyermeket nevelőket, és a három, vagy ennél több gyermeket ellátó egyedülállókat tekintjük nagycsaládosoknak. Igen sok anyagi támogatást kapnak, kezdve attól, hogy a gyermekélel- mezés például nálunk, díjta- lan. Időnként akciókat szervezünk, hogy a nagycsaládosok olcsóbban, kedvezményesen vásárolhassanak például mosógépet. Egészségügyünk is úgy szervezi az orvosi ellátást, hogy a beteg gyermekkel ne kelljen órákat várni az orvosnál. A több gyermeket nevelő anyáknak lehetővé tesszük, hogy időnként egyedül, a család nélkül üdülhessenek, s természetesen a családi munkamegosztásról is sok'szó esik, ha a férjekkel, a gyermekekkel beszelünk erről. A nagycsaládosok fokozott támogatást kapnak, ám ennek ellenére nálunk is csökken a több gyermeket nevelők száma. Ahogy nálunk mondják, csak az első gyerek jön nehezen, azután már csak a második, meg később a harmadik. Ebből következtethető, hogy a népesedési gondok, bár még nem olyan mértékben, mint önöknél, de nálunk is jelentkeznek. A nőkérdésben gondjaink hasonlóak, szóljunk akár a szakképzésről, akár a vezetésről vagy éppen a gyermekekről. Éppen ezert feladataink is nagyjából azonosak, a mi nőszövetse- günknek is úgy kell dolgoznia, hogy az egész társadalom, s benne a nők élete tovább javuljon. Deák Rózsi Ml LESZ VELED, OLAJKÁLYHA? A fűtőtestek helycseréje Nem új keletű a megállapítás: olcsóbb a szén, mint az olaj. S a földgáz, a villamos energia is kevesebbe kerül, mint a mélyből kibányászott fekete kincs. Napjainkban egy tonna olaj áráéért tíz tonna szenet lehet vásárolni — ez az arány önmagáért beszél. Az elmúlt évben — éppen erre az arányeltolódásra hivatkozva —- úgy döntött a gazdasági bizottság, hogy „ki kell váltani” az egyedi olajkályhákat, vagyis: a drága olajfűtés helyett vezessék be a szénfűtést a tanácsoknál, a hozzájuk tartozó Intézményekben, vállalatoknál, munkahelyeken. Az eredeti elképzelések szerint ezt négy, a módosított változat szerint pedig három év alatt kell megvalósítaniuk az illetékeseknek. Az első esztendő végéhez közeledve, körképet készítettünk a fűtőtestek helycseréjéről dr. Bakonyi Józseffel, a megyei tanács pénzügyi osztályvezető-helyettesével és Novák András megyei főenergetikussal. Költségek és megtakarítások Minden átállás, változás, új technológia pénzbe kerül, méghozzá jókora összegekbe. Miután az egyedi olaj- kályhák kivonása is jelentős anyagi ráfordítással jár, mindenekelőtt az a kérdés vetődik fel: mennyibe kerül? Megyénkben az előzetes felmérések szerint 4600 olajtüzelésű fűtőtestet kell lecserélni szén-, földgáz* vagy villamos energiával meleget adó kályhákra. De elsősorban széntüzelésűekre, mert szűkebb hazánk településeinek csupán egy részét érintik a földgázvezetékek, s a hőtárolós elektromos kályhák bekötését is az energia- hálózat teljesítőképességéhez mérik. Marad hát a szeneskályha, amely hozzávetőlegesen 10—12 ezer forintos költséggel cserél helyet az olajossal. Könnyű kiszámolni: a legkisebb költséget alapul véve sem kis összegre rúg a takarékossági intézkedés végrehajtása. És vajon megéri-e? Erre olyan tapasztalatai vannak a megyei tanács illetékeseinek, hogy: igen! Van olyan hely — mint mondták —, ahol a széntüzelésre való átállás 60 százalékos fűtési költségmegtakarítást eredményezett. Megyei szinten az említett 4600 olajkályha kivonása évente négyezer tonna olaj megtakarítását jelentené. Főként akkor gazdaságos a fűtési rendszer cseréje, ha a helyi tanácsok meg tudják oldani, hogy az egyedi olajkályhák helyett ne egyedi széntüzeléses kályhákat állítsanak be, hanem az igényeknek megfelelő számú szenes kazánnal oldják meg az intézmények központi fűtését. Ahol pályáztak... Számos tanácsnál olyan vélemény alakult ki a közelmúltban, hogy helyi erőből semmiképpen sem tudják megvalósítani a kályhacseréket, mert nincs rá pénzük. Miként, hogyan hajtsák végre akkor a központi határozatot — vetődött fel a kérdés. A megyei tanács szakemberei szerint a helyzet nem olyan aggasztó, mint ahogyan azt egy-egy területen — például a gyöngyösi járásban — vázolták. A saját pénzügyi keretet meg lehet toldani pályázati úton a megyei tanács által biztosított összeggel: a rendelkezésre álló pénzmaradványból ugyanis a megyei pénzügyi osztály 19,5 millió forintot tartalékolt az olajkályhák kiváltására. Ebből az összegből a gyöngyösi járás községeid millió 260 ezer forintot kaptak már támogatásként. A megyei pályázaton kívül az Ipari Minisztérium, illetve az Állami Fejlesztési Bank is nyújthat támogatást indokolt kérés alapján. A járás községei közül be is nyújtották a pályázatot Abasárról, Atkárról, Detkről, Domoszló- röl, Ecsédről, Gyöngyöspatáról. Ezeknek a forintoknak az összegyűjtéséből lehetőség nyílik arra, hogy az idén 227, jövőre 412, míg 1984-ben 396 — összesen 1035 — olajkályhát cseréljenek ki takarékosabbakra. A pályázatok nemcsak a széntüzelésre való áttérést teszik lehetővé: több megyei település kérte például azt, hogy kössék be őket az országos földgázhálózatba. Ilyen pályázattal élt korábban az egri járás több községe — Mátraderecske, Recsk, Sírok, Párád, Parád- sasvár —, valamint Füzesabony, Lőrinci és Heves. A Gazdasági Bizottság döntése 1983—84-ben várható, s remélhetőleg kedvező lesz majd... A kályhák sorsa, avagy: ki fog fűteni? Mi lesz a sorsa a ma még jó állapotban levő, értékes olajkályháknak a csere után? A tanácsoknak, intézményeknek lehetőségük van arra, hogy elraktározzák, s ha egy- egy hagyományos kályha meghibásodik, akkor időszakosan újra „bevethessék” őket. A másik lehetőség: leadni a MÉH-nek, hogy ott szétbontsák azokat, s a kereskedelem alkatrészként értékesítse a még beépíthető, használható darabokat. Az értékesítés is a tanácsi takarékosság egyik módja, s az olaj árának félretevése is csák a helyi közösség pénztárcáját gyarapítja. Ha ugyanis a tanács nem igényel olyan hitelt, “pénzügyi támogatást az átálláshoz, amelyet vissza kell fizetnie, akkor a fűtésben megtakarított összegnek nemcsak egy része, hanem minden forintja az övé marad. Ebből következően arra használja fel, költi el, mire éppen szükséges a helyi megítélések alapján... Sok minden egyértelműen a széntüzelés mellett szól a takarékosság szempontjából. Az átállás azonban egy sor olyan gondot vetett fel, amaly- lyel eddig nem számoltak. 'Például: ki fog fűteni, miután az olajkályhák reneszánsza idején megszüntették a fűtői beosztásokat? A megoldás a helyi tanácson múlik — kaptuk az információt —, egy biztos: a pedagógusok, a tanulók, vagy az egészségügyi szakemberek nem fűthetnek! Ahol központi kazánházakat hoznak létre, talán könnyebben meg oldható a kérdés, másutt még most keresik az utat. Mint arra is, hogy hol tárolják majd a szenet, mert az olajfűtés belépésével az egykori pincékből, széntárolókból ifjúsági klubokat, MHSZ- helyiségeket, szertárakat alakítottak ki. De gond van a kazánokkal is: a jelenleg kapható kazánok ugyanis csak a „kultúrszenet”: a megtisztított, portalanított, darabos tüzelőt képesek elégetni. Ez is megerősíti, hogy nagy szükség lenne a „mindenevő”, úgynevezett darabos-vegyes tüzelésű kazánokra. Ezekből azonban alig-alig látni az üzletekben, pedig elengedhetetlenül fontosak lennének a nagyüzemekhez képest kis fogyasztó tanácsi intézmények, vállalatok számára. Mert a sok kicsi — sokra megy... Szilvás István A hét öröme-gondja Petőfibányán ABC-áruház épül — Rendelő orvos nélkül — Hatmillió forint villamo sításra — De ki újítja fel a lakótömbök tetőszerkezetét? Petőfibánya. Üzemek sora és művelődési hajlék. Igényes étterem, sportcsarnok. Lakótelepi tömbházak sokasága és 3500 lakos. Hogy ezt a fejlődő, szép települést mi kapcsolja Lőrinci nagyközséghez? Egy igen jól működő tanácsi kirendeltség, ahol Keller Istvánná és Nagy Gézáné minden lakossági ügyiben körültekintően eljár. Továbbá: innen választottak a nagyközségi tanácsiba tizenhét tagot, akik szinte valamennyien felelősséggel képviselik körzetük ügyes-bajos dolgait a nagyobb plénum előtt. Meghatározó a település sorsa szempontjából a Mátraalji Szénbányák, amelynek vezetői sok tanácsi feladatot vállaltak már át az elmúlt évtizedekben, és teszik ezt á jövőben is. íme a friss példa: — Évek óta gond Petőfibányán a kereskedelmi hálózat. Üzleteink kicsik, zsúfoltak — mondja hétfő reggeli beszélgetésünkkor Szentgyörgyi János tanácselnök, aki huszonhatodik esztendeje áll e poszton. — Most mégis változást, fejlődést remélünk. Átengedjük az egykori pékség épületét egy korszerű ABC-áruház céljára, amihez az áfész biztosít anyagot, a bánya pedig garantálta a kivitelezési munkákat. A vegyesüzem fiatal műszaki szakemberei’, társadalmi munkában, már készítik is a terveket. És ha az e héten tartandó egyeztetésen minden simán megy, jövő ilyenkor javában szolgál az új üzletház. A tanácselnök elmondotta a későbbiek során, hogy hosszas huzavona után, néhány héttel ezelőtt megkezdődött a település villanyhálózatának, közvilágításának korszerűsítése is. A megyei tanács hatmillió forinttal támogatja ezt, és az ÉMÁSZ ebből nagyobb keresztmetszetű, nagyobb teljesítményű vezetékekre, transzformátorházakra cseréli mindenütt a régit, és a forgalmasabb helyeken modem, nagyobb fényerejű lámpákat szereltet fel. — Van azonban egy igen nagy gondunk, amivel októberben Komjáthy Aladár országgyűlési képviselőnknek is előhozakodtak a petőfibá- nyaiak. Két orvosi körzetünknek és Zagyvaszántónak nincs gyermekspecialistája, így innen különleges esetekben Hatvanba kell utaztatni a kiskorúakat. Rendelő és lakás építésére biztattak bennünket, státuszt ígérvén hozzá. Mi, széles körű társadalmi összefogással, át is alakítattunk e célra egy régi munkásszállást pár hét múlva lehetne berendezni, beleköltözni, csak éppen nem biztosítják a gyermek- orvost — bosszankodik Szentgyörgyi János. — Talán a képviselőnk elér valamit ez ügyben, ígérte, hogy az Egészségügyi Minisztériumban interpellál. Furcsa lenne szembenézni azokkal, akiket munkára biztattunk. Később a csaknem ezer telepi lakás állapotára. az ezzel kapcsolatos tennivalókra terelődik beszélgetésünk. Ezek 1978-ban kerültek tanácsi kezelésbe, nagyrészt 30—40 éves építmények. Elavult tetőszerkezettel, és korszerűsítésükre évente tizenkétmillió \forintot biztosít a megyei tanács. Komoly gépi erőt, technikai felkészültséget igényel ez a program, gs a hatvani ingatlankezelő vállalat igyekszik is hivatása magaslatán állni. A rátartozó belső-külső karbantartással semmi gond. A nagyobb munkákra azonban évek óta nincs megfelelő építő kapacitása, a kapott támogatásból tavaly is megmaradt ötmillió forint körüli összeg. Jelenleg a hatvani Építőipari Szövetkezet végzi egy-egy tömb födémjének á felújítását, továbbá maga az IKV tesz nagy erőfeszítéseket az ügy érdekében, ám ez a kapacitás még mindig kevésnek tűnik a feladathoz. A tanácsvezetőkben marad tehát az aggodalom, a lakástulajdonosokban pedig az elégedetlenség. — Bizonyos tervszerűtlen- ség egyéb következmények formájában is piszkálja a lakótelepieket. A tömbök mind a domboldalban sorjáznak, és az alkalmanként lezúduló csapadékvíz, kellő, csatornahálózat hiányában, majdhogynem kiönti őket. Sajnos, a hálózat fejlesztésére, de még karbantartására sincs meg az évente szükséges félmillió forintunk — mondja beszélgetésünk végén a tanácselnök. — És ami tovább nehezíti a helyzetünket, 1940 óta felújítatlanok a lakótelepi járdák, lépcsők is. Bár a lakásrekonstrukcióknál megmaradó összegből fordíthatnánk erre egy-két milliót. .. Moldvay Győző
