Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-07 / 262. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. november 7., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Képaláírások Újságjaink, folyóirataink hasábjain egyre gyakrabban jelentkeznek a képek is, s ezek a képes információk általában jól teljesítik az olvasók figyelmét, érdeklődését felkeltő szerepüket. Egyre több olyan jó kép jelenik meg nap mint nap, amely támogatja megismerő tevékenységünket; a jellemzőt és a lényegest emeli ki. Sajnos, mindez nem mondható el a képekhez társított aláírásokról, szövegrészletekről. Általános és jellemző hibaként kell megemlítenünk, hogy túlságosan részletezők, és felesleges zárójelekkel is terheltek a mind gyakrabban jelentkező képes riportok. Csak egy példát bizonyításul: „A felvétel az Építők—Bábolnai SE mérkőzésen (1—0) készült, és azt a jelenetet ábrázolja, amikor Hegyesi és Varga (az Építők SC játékosai) akadályozzák Illést a labda megszerzésében” (Népsport, 1982. aug. 30.). Akkor jó a kép alatti szöveg, ha segíti az olvasót abban, mit lásson és hogyan értelmezze a látottakat. A „túlbuzgó” szövegek felesleges információkat is közvetítenek. „Nyáron a jégen” című kép alatt ez a szöveg olvasható: „A korcsolyázást a hangszórókon rockmuzsika kíséri. Vajon a fiatalember a kép előterében a siklástól, avagy a zenétől ilyen önfeledt?” (Népszabadság, 1982. aug. 29.). Nem örülünk a mesterkéltnek tetsző lírai aláfestéssel megterhelt szövegeknek sem: „Nemcsak vitorlázásra, csónakázásra és napozásra, hanem fürdésre is nagyszerű vizet „ajándékozott” szerelmeseinek a magyar tenger” (Népsport, 1982. szept. 6.). Ritkán láthatunk olyan képeket, amelyek jóízű humort, meleg emberi derűt árasztanak magukból. Talán ezt akarják pótolni a feleslegesen humorizáló aláírások. Csak egyet a példa kedvéért: „Gyors Róbert hű maradt nevéhez” (Népsport, 1982. aug. 29.). Sajnos, a hivataloskodó nyelvhasználati formák is feltűnnek a képek alatt: „Az Egyesült Államokban büntető intézkedéseket hoztak a Dresszer-cég felé, miután az nem volt‘hajlandó elállni a Szovjetunióval kötött szerződések betartásától” (Népújság, 1982. aug. 29.). Az intézkedéseket hoztak, az eláll, a betartás, a hivataloskodó miután sem helyén való a szövegben. A felé pedig durva nyelvi hiba: a felé névutó határozatlanná teszi a mondanivalót, mert itt nem irányról van szó, hanem határozott rendeltetésről. Dr. Bakos József AGÓNIA, AVAGY Történelemkönyv, színes ábrákkal A XX. század történelmének egyik legrejtélyesebb alakja Raszputyin, a hírhedt kalandor. Sorsa rendkívül regényes: a forradalom előtti cári Oroszország egyik legbefolyásosabb személyiségévé vált, az uralkodóra gyakorolt hatása éppen a legválságosabb esztendőkben volt sorsdöntő. Figurája az önkényuralom jelképvé lett, tehát voltak olyan hatalmi körök, amelyek egyenesen őt okolták minden ellentmondásért. A róla szóló film következésképpen izgalmas kell hogy legyen, mivel a köré fonódó tények önmagukban nagyon érdekesek. Az Agónia című mű alkotói kikerülték a „veszélyeket”. Sikerült olyan szárazzá és szürkévé tenni a történetet, hogy a néző nyomasztónak érzi a moziban töltött két és fél órát. Hogyan lehetséges ez? A rendező Elem Klimov nem hitte el, hogy a főhős személye alkalmas arra, hogy pusztán az ő sorsfordulatainak ábrázolásával valami lényegeset lehet elmondani a korról. Pedig már a szovjet film történetében is volt hasonló vállalkozás: Tarkovszkij: Andrej Rubljov című művében egy ikonfestő életén át az egész középkori Oroszországról széles tablót adott. Ilyen módon lehetett volna Raszputyin esetében is bemutatni a környező világot. Itt azonban egy komoly férfihang kezdi a művet, aki elsorolja, hogy milyen gondokkal, feszültségekkel kellett szembenézni a háborúval é6 társadalmi ellentmondásokkal sújtott Oroszországban, majd látunk korabeli képeket, amelyek végigkövetik a filmet. Közvetlenül a nagy, átfogó mozgásfolyamatok ábrázolására törekedtek az alkotók: nem véve figyelembe, hogy azok áttételesen is tükröződhetnek emberek közötti összeütközésekben. Ez a szemléleti hiba azt eredményezte, hogy a nép nyomorának, a hatalmasok önkényének korabeli felvételei közé mintegy színes ábraként helyezték el Raszputyin életének elemeit. Ráadásul sokszor víziószerűen, sokkal inkább művészkedve, pint igazán festőién. Az is az illusztrációszerűséget jelzi, hogy ha megjelenik egy-egy új szereplő, akkor rögvest kiírják, hogy kiről van szó. Ugyanúgy, mint a televíziós riportfilmekben. Ez akkor vált képtelen ötletté, mikor a Duma, a korabeli „parlament” minden képviselőjének a-nevét olvashatjuk, mikor az üléstermet mutatják be. Több száz név — elfoglalta a teljes vásznat. Mindenképpen különválasztanám a dokumentumfelvételeket, és a játékfilmbetéteket. Ha így vizsgáljuk, a szereplők kiválasztása, a hiteles atmoszférateremtés esetenkénti felbukkanása miatt dicséret illeti az alkotókat. Nagyon rokonszenves színészt ismerhettünk meg Alekszej Petrenko személyében, aki alakításában nagyon pontosan kifejezte Raszputyin ellentmondásos személyiségét. De ugyanígy mást is kiemelhetnénk: az a benyomása támad a nézőnek, hogyha jobban támaszkodnak a művészek megjelenítőképességére, ** valószínűleg egészen más, sokkal jobb mű született volna. így azonban nem sokkal tudnak többet adni, minthogy illusztrálták a narrátor által közölt diagnózist: az azt mondja, hogy feslettek voltak a korabeli vezetők — hát azok majd belelilulnak a nagy igyekezetbe, hogy annyira romlottak tudjanak lenni. De nem élcelődni szeretnék ezen — bár lehetne —, hanem a tanulságokra irányítanám a figyelmünket. A különböző művészeti ágak olyan általános emberi tanulságokat tudnak közvetíteni, amelyek önállóan is megállják a helyüket. Nem véletlen, hogy Tolsztoj a Háború és béke című regényében nem idéz hosszan történelmi forrásmunkákat. Félrevezető, és felemás eredmény született volna, ha megteszi. Más törvényszerűségek érvényesek a történet- írásban, mint az irodalomban, vagy a filmművészetben. Ezért vált az Agónia kulcsjelenete — bármennyire alátámasztott volt történetileg — hamissá. Azt ábrázolta, hogy Raszputyin a nép és az uralkodó osztály közé szorul, s a Néva jegén fityiszt mutat mind a rohanó forradalmi tömegek, mind a hatalmasok felé. Ez a lát- nok-próféta-megszállott minden volt, csak nem naiv ember. Ilyen mechanikus képletbe beszorítva elveszíti érdekességét. Született már a szovjet filmművészetben olyan alkotás is, amely dokumentumokból állt össze, Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című alkotása így vált megrázó, felkavaró élménnyé. Annak a módszernek is megvannak a sajátosságai, úgy is lehet kitűnően, hatásosan filmet készíteni. De úgy nem, hogy figyelmen kívül hagyják a törvényszerűségeket. Az „öszvér” eljárás az Agónia esetében nem volt a legsikeresebb. Ki tudja, ha nem marad fönn egyetlen képkocka sem arról a korról, most egy igazán kidolgozott mesterműnek tapsolhatnánk. így azonban hiányérzetünk marad Gábor László A férfi, aki Rubljov volt Már benne volt a korban, amikor felfigyelt rá a világ, és döbbenetesen fiatalon, 43 éves korában halt meg Ana- tolij Szolonyicin szovjet filmszínész, Rubljov felejthetetlen alakítója. 1939-ben született Nyizs- nij-Tagilban. „Nem színész, hanem levéltáros akartam lenni — nyilatkozta egyszer. — És nehéz óráimban néha még ma is bánom, hogy nem maradtam az. De a történelmi-levéltári intézetben eltöltött egy esztendő alatt rájöttem: mindennél erősebben vonz a színészet”. Négy egymást követő évben jelentkezett felvételre a moszkvai színművészeti főiskolára, négyszer utasították el. Nem tudott beletörődni „alkalmatlanságába”. Megtudta, hogy a szverd- lovszki színházban stúdió indul: szerencsét próbált. Felvették és rövidesen a színház 'tagja lett. Azóta az emberi jellem legfontosabb tulajdonságainak a szorgalmat, a saját erejébe vetett hitet, a rendíthetetlen cél- tudatosságot tartotta. Sokan úgy hiszik, hogy az ismeretlen vidéki színész a Rubljovval tűnt fel. Világsikert csakugyan ezzel aratott. De már a szverdlovszki tévéstúdióban megismerkedett a fiatal Gleb Panfilovval, s együtt dolgoztak egy félórás filmben. Ezután Szolonyicin néhány kisebb szerepet kapott, majd Andrej Tarkovszkij meghívta a nagy orosz ikonfestő, Andrej Rubljov szerepére. Ekkor iratkozott fel Szolonyicin a legnagyobbak közé. Amikor pedig Panfilov nagy sikerű A tűzön nincs átkelést forgatta, rábízta a kórházvonat komisszárjának szerepét. Aki a filmet látta, nem felejti el kitűnő játékát. Szerencséje volt, hogy első filmszerepeiben kimagasló tehetségű rendezők irányították? Minden bizonynyal és a sor folytatódott, hiszen dolgozott Szergej Geraszimowal, Larissza Sepitykóval, Nyikita Mihal- kovval is. „Rossz filmben a legjobb színésznek is nehéz a dolga — mondta. — Számomra nem a téma a meghatározó. A téma, az ötletes megvalósításuk a rendezők kezében vannak. A színész — hogy nagyot mondjak — az anyag, amelynek segítségével a mű megvalósul. Fel kell oldódnunk a figurában és a rendező kezében”. Ideálja Tarkovszkij volt. Játszott Solarisában, amelyben ő volt a markáns Sartorius. A tükör című filmben kisebb szerepet formált meg, a Stalkerben az írót alakította. Nem minden szerepe sikerült úgy, ahogy szerette Rubljovként volna. „Nem szégyellem a kudaréaimat — mondotta.— Én tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Úgy látszik, nem volt elég”. Szolonyicin szinte állandóan úton volt. A Rubljov óta eltelt években színpadon és a kamerák előtt, mondhatni, állandóan dolgozott. Megkérdezték tőle, miért ez a nyughatatlanság. Talán a nagyobb jövedelmet hajszolja, vagy nem tud beilleszkedni egyetlen kollektívába sem? Mosolyogva válaszolta: „A szerepek nyomába eredtem. Minszkben Boncs- Bujevicset játszottam, Szverd- lovszkban Jarovojt, Lenin- grádban Aliszja Frendlihhel a Varsói melódiát”. És közben filmek sora. Köztük Geraszimov Szeretni az embereket című alkotásának Kamikov akadémikusa — ezt nagyon szerette. Se- pityko Kálváriájának Port- novjaként — kedvenc témáját bonthatta ki: az értelem és a lelkiismeret kettősségét egy szélsőséges helyzetben. A korai halál sok nagy alakítástól fosztotta meg őt és a nézőket. Amikor nemrég megkérdezték tőle, milyen, még el nem játszott szerepre vágyik, ezt mondta: „Fiatalon tragédiákat játszottam, középkorúan sok drámát. Most majd komédiákban játszom, elhatároztam, hogy vagy ötven komikus szerepet vállalok. Ez az álmom. De a színész álma csak ritkán teljesül”. Igaza lett. Nagy űrt hagyott maga után. De elfelejteni nem fogjuk, amíg a technika segítségével Rubljov, Sartorius és a többiek feltűnnek a filmvásznon, a képernyőn. Erdős Márta Történetek Gárdonyi Gézáról (5/4) Az „egri remete” Saját kertjén és szőlőjén kívül Gárdonyi sohasem volt látható. Még a város területén sem mutatkozott soha. Először az egri pályaudvar peronján láttam őt otthonától távol. Meglepett az a találkozás. Azonnal észrevett ő is engem és barátságosan megszólított. Kérdeztem: hová utazik? uBudapestre” válaszolta, — „perem támadt egyik kiadómmal. Azért utazom, hogy rendezzem. Hej! — tudod — a kiadók megkeserítik az életemet. De nem is a per miatt haragszom leginkább, hanem azért, mert el kell hagynom megszokott környezetemet. — sóhajtotta szomorúan. Sóhajtásában érezhető volt szívének minden keserűsége. De ki tudja, hogy mi volt a gondolata. Valószínűleg alig hízelgő, végtelenül örültem, hogy nem én vagyok a kiadója. „A kiadó — folytatta — jóllehet sohasem népszerű, mégis szükséges. Lefölözi a tejfelt. Az írónak csak a savó marad. Uramisten, ha valamikor a kiadók írnának s az írók lennének a kiadók. De azért meg vagyok elégedve. Lapozzuk végig az irodalomtörténetet. Egyik író katona volt, a másik politikus, a harmadik lelki- pásztor, a negyedik földbirtokos. Én kizárólag toliammal keresem a kenyeremet. Most ezt csak kevés író mondhatja el magáról." A második találkozás regényesebb volt. Csillaghímes nyári éjszaka borította sötét leplét a városra. Aludt a természet. Csak néhány kései korhely hangoskodott. Lármájuk belehasított a csendbe. Virágos jó kedvvel haladtam én is hazafelé kissé éjfél után. Sétautam a tűzoltókerten keresztül vezetett. Lábaim hirtelen gyökeret vertek. Tőlem tíz-tizenöt lépésre Gárdonyi bőköpenyes alakja figyelt valamit. Szinte meseszerű lény volt, aki valamely képeskönyvből lépett ki titokzatosan. Bátortalanul köszöntöttem őt. Megrezzent, mint egy gyermek, aki rossz fát tett a tűzre és rajtakapták. Jó bor fűtött engem, „Egri bikavér”. Gyötört a kíváncsiság: „Mit keres itt, Géza bácsi?!” „Az ördögbe is” — válaszolta kissé dohogva — én tudom, hogy mit keresek, de mit keresel te, akinek már régen otthon a helye?" Aztán barátságosabban folytatta: „Figyeltem a nyári éjszakát. Szükségem van rá egy leíráshoz.” Hosszú ideig nem tudtam elaludni. Újra tanultam valamit. Gárdonyi sohasem írt le semmit, amiről nem szerzett személyes tapasztalatot. Ezért igaz, valódi minden leírása és az életnek is megfelelő. A kiváló író egyike volt a legszerényebb, legigénytelenebb embernek. Nem szerette a dicséretet. Igyekezett azt elkerülni, amikor tehette. Hihetetlen, túlzott szerénységét a felületes szemlélők nyerseségnek is ítélhették. De ha valaki nemes szívét, emberbaráti sze- retetét, lelkének jóságos, melegítő hatását ismerte, különösnek tartotta őt, megmosolyogta egykori szokatlan tetteit, észrevételeit. Ami páratlan szerénységét illeti, jellemző a kedves humorú következő történet. Valamikor az egyik budapesti női főiskola hallgatói kirándulást tettek Egerbe. Megtekintették a történeti emlékeket, középületeket, a város gyönyörű .környékét. Cserkészésük közben elérkeztek a Gárdonyi kúriához is. Czigler mama szívesen fogadta a sok villogószemű, élénk, csacsogó leánykát. Azt kérték,^szíveskedjék kieszközölni a női főiskola tanulói számára egy találkozást a kiváló Mesterrel. Hiányos lenne az örömük — mondották, — ha nem ismerhetnék meg a magyar irodalom- történet új büszkeségét. De leányka tervez, Gárdonyi végez. Válasza rövid volt, egyszerű: „Üdvözlöm a női főiskola hallgatóit, de bocsánatot kérek, csak a majom szokott lenni bámulat tárgya-’’ Koncz Dezső A Munkásőrség férfikarának sikere Sikeres spanyolországi szerepléséről pénteken éjjel hazaérkezett a Munkásőrség Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett központi férfikara, Az -együttes a tolosai nemzetközi kórusversenyen vett részt. A munkásőr dalosok többek között Kodály Zoltán, Schubert és Durkó Zsolt műveit adták elő. A nagy közönségsikert aratott magyar együttes — Révész László Liszt-díjas karnagy vezetésével «— a 29 énekkar közül a népzenei kategóriában második, a műzenei csoportban harmadik helyezést ért el. A férfikar negyedszázados fennállása óta több mint ezer fellépésével, nagylemezeivel, versenydíjaival, televíziós és rádiós szerepléseivel vívta ki a hivatalos zenei élet és a közönség elismerését.
