Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-02 / 257. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. november 2., kedd

Mindenre van magyarázat

Mindenre?

Erre is?

A Telepódium kabaré új bemutatója téteti fel a kérdést bennem, miután izgatottan vártam a „minden”-t és a „magyarázat”-ot, természetesen humorba, szatí- • rába öltöztetve és megnevettetve engem is, — miután jómagam is tévénéző vagyok. Még akkor is, ha hetenként tollat és gépet ragadok, hogy „miift „fizetett” néző leírjam a véleményemet a látottakról. A dolog jól indult. Már ami a Telepódium kezdeti adásait illeti, hogy aztán mind mélyebbre és mélyebbre szálljon az ötlettelenség a hu- mortalanság lépcsőin és bizony helyenkint elérje immár az ízléstelenség szintjét is.

Az ízléstelenségre, a bakikra, a kiszólásokra, a függöny előtti „kamerák előtti” mesterkéltnek tűnő — azok is voltak! tere-ferékre még találok magyarázatot. Egyszerre, egyazon műsorral kell sikert elérni az eleven közönség között, egyfajta négyszemközti intimitás által is, amely kétségkívül többet enged meg a fesztelenséget illetően, mint a kamera feszessége. És ugyanazzal a produkcióval, ha kissé megvágva is, a milliós nézőtábor között és előtt. Am ez is inkább csak kifogás lehet, mind indok, hiszen a Telepódium éjszakai előadása és a képernyőn történő bemutatkozása között jócska idő telik el. Ez természetesen módot ad az újra szerkesztésre, a vágásra, a tömörítésre, egyszóval akár szinte egy újabb műsor ösz- szeállítására is. Ügy érzem és vélem, hogy ez most nem történt meg, illetve, ha igen: hát rosszul történt.

Egy-két szám szellemessége és kellemessége nem feledtetheti, hogy ez a politikai kabaré megfeledkezett a politikáról, a közgazdászokról is, akikkel való disputáját pedig vidám dalocskában

hirdette meg. És emiatt megfeledkezett a magyarázatról is, egy fonák, fanyar, öngúnyos és közgúnyos magyarázatáról a politikai és gazdasági, vagy éppen a kulturális életünk ellentmondásainak. .Helyesbítenem kell: erről nem megfeledkezett, mert erről nem is tudott jóformán semmit sem mondani, nem lévén mit magyaráznia.

Nem vonom kétségbe, hogy a televízió is gazdasági gondokkal küzd, talán még azt is meg kell gondolnia, hogy valamit újra felvegyenek a drága nyersanyag miatt Ám a szigorú gazdálkodás sem lehet indoka az igénytelenségnek. Élőben, ha bakizik a színész, még elbírható, a képernyőn tűrhetetlen, márpedig baki, az volt bőven. Élőben még elbírható, hogy szellemesség helyett a szellemeskedés, a pikantéria helyett az Ízléstelenség uralja el egy-egy pillanatra a hangulatot — bár ki tudja? —, de a képernyőn ez már elviselhetetlen. Mindez együtt és az, hogy nem éppen szakavatott szerzők — mert a kabarét is tudni kell írni, szakma az is, — ötlötték ki azt a kevéske ötletet is, ami némi' derűt váltott ki bennem —, nos, mindez együtt tétette fel velem a kérdést:

Mindenre van magyarázat?

Erre is?

Gyurkó Géza

Az alkotás csodája

A Stúdió ’82, a televízió kulturális hetilapja nem véletlenül közkedvelt, hiszen majd minden alkalommal emlékezetes érdekességeket kínál. Ebből a szempontból az elmúlt heti jelentkezés sem volt kivétel. A gazdag programból kiemelkedett az a blokk, amely a 91 esztendős művésznő, Makay Margit portréját villantotta fel.

Arról győzött meg bennünket, hogy általában a gondolkodás kliséinek rabjai vagyunk. Az idős kor számunkra pihenést, a szellemi fáradtság éveit asszociálja. Ez a nagyszerű egyéniség, illetve a vele készített beszélgetés azonban ennek ellenkezőjét sugallta és bizonyította. Azt hitette el velünk, hogy a szükségesség tudata, az alkotó, a teremtő munka öröme csodákra képes. Olyannyira, hogy úrrá lesz a közelitő gondokon, a kísértő bajokon. Amit ez a nagyszerű asszony tesz, mindannyiunkat elbűvöl. Ha kell, naponta kétszer is színpadra lép, mitsem törődve több mint kilenc évtized súlyával, s játszik frissen, fiatalosan, megbabonázva bennünket mindmáig töretlen szépségű hangjával, a jellemábrázolás irigylendő

adottságaival. Milyen jó arra gondolni, hogy nincs egyedül — legfeljebb első a kivételes képességűek között —, hogy szép számmal akadnak társaik, akik nemcsak művészi értékekkel ajándékoznak meg valamennyiünket, hanem arra is tanítanak, hogy az ember élete fogytáig megújulhat. Nemcsak a maga elégedettségére, hanem sokak javára

is.

Néger sors, művészi tolmácsolásban

A tévé jóvoltából jóné- hány olyan alkotást láthattunk már, amelynek témája a néger sors egy-egy mozzanatának, vagy éppen lényegének bemutatása volt. Ezek a vállalkozások tisztes szándékkal készültek, de igazi katarzisban nem résztesítet- ,tek minket. Elsősorban azért, mert adósak maradtak a művészi megközelítéssel. Ezt a hiányt pótolta az elmúlt héten a Seriff — fegyver- nélkül című amerikai film. Forgatókönyvírója és rendezője Jerrold Freedman sajátos helyzetet dolgozott fel, s arról szólt, hogy az összefogás fegyver nélkül is nagy dolgokra képes, azaz az USA-ban egy színesbőrű lelkészből is lehet városi rendőrfőnök. A sztori valósságát később ugyan lehet vitatni, a vetítés azonban — s ez a művészi igazságtevés és feldolgozás csodája — nem ébreszt bennünk kételyeket. Köszönhető ez a lendületes sodrású cselekménynek, a tömörítésnek, a hibátlan színészi játéknak, különösképp a főszereplőt megjelenítő Louis Gossett árnyalt jellemábrázolásának. Olyan tanulság ez, amelyet hazai terepen is érdemes kamatoztatni.

(V- i.)

Megbecsülés

Rendkívül jó ötlet volt és mégjoibb a megvalósítás, hogy Magyar Zoltán tiszteletére nemzetközi tornász- gálát rendeztek Budapesten. A telt lelátók is bizonyították, hogy az emberek igénylik a nyilvános megbecsülést, szeretik, ha valaki méltó elismerést kap a kiemelkedő teljesítményért.

Magyar Zoltán megérdemelte ezt a legnagyobb nyilvánosság előtt. A televízió képernyőjén a fél ország ünnepelte, s jutott ebből az ünneplésből sok mindenki másnak is. Aki átadta az ünnepi ajándékot, aki külön gratulált aki... stb., stb. ‘

Csak egy valaki hiányzott a képernyőről, azaz a szemfüles operatőr észrevette, hogy fent a lelátón valahol ott üldögél a nézők között Vígh László, Magyar Zoltán edzője. Akinek legalább fele arányban köszönhető, hogy Magyar Zoltán azzá vált, aki . a világ élvonalában, s ott is a csúcsra emelkedett.

'Vígh László szemmel láthatóan örült Magyar Zoli sikerének, boldogan tapsolt.

Hát ennyit a megbecsülésről.

— szyA —

Értéktudat

A televízió népszerű Kapcsoltam játékában vasárnap este főnyeremény akadt. Kerek tízezer forintot válaszolt össze egy jókedvű csapat.

Rózsa György meg is kérdezte, mit csinálnak a nyereménnyel. Elmegyünk vacsorázni, hangzott a válasz.

Tízezerért. Jó étvágyat.

(szigethy)

Mint közismert házasságszakértőt kerestem fel Paksira barátomat. Alaposan becsaptam én az ajtót Lizánál, a feleségemnél. Ügy néztem Paksica Menyusra, mint hányódó hajótörött, aki utolsó szál deszkába kapaszkodik. Tüstént megállapította, hogy fene nagy bajban vagyok. Így b kezdte:

— Napnál világosabb, hogy összekaptál Lizával.

;í Ismerlek. — Lustán feküdt végig a heverőn.

— Eltaláltad, Menyus. Ezért jöttem. Csalhatatlan receptjeid vannak.

i, — Meglátjuk. Máris kezd- . heted.

s Fölkattintottam japán ön- B gyújtómat.

— Ügy kezdődött, hogy Lizának volt egy ferde-nyomású húszasa. Fölül volt keskenyebb a szegély. A barát1 nője tette fülébe a bogarat, hogy ez kabalapénz, sokszorosát éri egy idő múlva. Megmutatta ritka kincsét,, és tüstént kiselőadásba fogott.

— Ide tedd a szemed. Négy milliméterrel keskenyebb a felső szegélye, mint az alsó. Ritka szerencsés fogás. Legalább hússzorosát éri, ha beváltom — villámgyorsan tüntette el a papírt.

Jött a balesetbiztosító, Lizának szüksége lett volna a húszasra. Elvből nem váltott százast.

— Jöjjön egy hét múlva, bácsika — ajánlotta.

— Harmadszor próbálkozom. Nem találtam itthon senkit — húzta el a száját az öreg.

— Jó lesz magának akkor is, nem szökünk meg — csapta be Liza az ajtót a pénzbeszedő orra előtt.

Megszántam a hosszú türelmű nyugdíjast.

— Hagyod mászkálni ezt a boldogtalant, rongyos pár forintért? Oda kellett volna adnod a húszast.

Egyszeriben fölpaprikázó- dott:

— Ne leckéztess, jó? Any- nyit se értesz hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Az

a pénz: tabu. Olyan, minit a ritka tanganyikai bélyeg. Hiányzott a sarkából egy cikkely. A miniszter balfülére esett a stempli ráadá- sut. Van már péda. Kétszázszorosát érte az izlandi repülőbélyeg, mivel a Lofot- szigeti posta verte rá a pecsétet véletlenül. Kizárólag ezért.

Elképesztett ekkora tájékozottság. Engem is megkísértett a vagyonosadás ördöge. Elcsentem Lizától a papírpénzt. Hátha máris gazdagok lettünk!

— Mennyit érhet ez a

kékhasú? — hajoltam a

pénztárpultra a bankban.

A kontyos szőkeség alaposan végiggusztált.

— Ez, kérem? Egy húszast. Rá van írva betűvel, számmal.

Elkapott a pulykaméreg, mint akit porig aláztak.

— Nézze meg jobban, kislány! Ez nem közönséges huszas. Nyomáshibás. Keskenyebb a felső szegély.

A kontyos megmakacsolta magát. Egyenest az orrom alá dugta.

— Ilyesmi előfordul, kérem. Ferdén nyisszantotta a gép. Beváltom névértékben, nem vonok le semmit, ne izguljon.

Totál fölhergelődtem, hogy ennyire járatlan a szakmájában. Jól kieresztettem a hangom. Fölütötték a fejüket a számoszlopokból a szakik.

— Ne siessen a válasszal. Később mit őr? Pár év múlVfl pcpflpd

— Ennyiit. Fillérrel se többet. — Guszta kis szájára kapta a kezét, mintha ásítás környékezné. Rájött a nevetőgörcs.

Ki támolyogtam, ujjamra csaptam a lengőajtót idegességemben. A legelső újságosnál elsütöttem a kabalapénzt.

Beszámoltam Lizának az ótépé-kalandomról. Sírva rontott be a szobájába, és magára zárta az ajtót. Mukkot se szól azóta, keresztülnéz rajtam, mint az üvegen. Mit tennél a helyemben, Menyus?

Megnyomogatta bajszát Paksica, és úgy tett, mintha erősen koncentrálna. Hozzám fordult.

— Semmit se egyszerűbb ennél. Liza elé állítasz és továbbmondod a mesét. Visszavetted a húszasodat a rikkancstól. Másik bankfiókba mentél, hátha szerencsésebb leszel. Ekkor következett a nagy happy end. Kö- rédsereglett a számfejtő brigád, az ellenőrzés, a takarítónőkkel együtt. Almélkod- tak egy sort, és vitték a papírpénzt egyenest a főnök elé. Személyesen számolta a markodba a névérték húszszorosát a góré. Leteszed otthon az egész dohányt.

Fölhördültem, mint akit cecelégy csípett.

— Egyetlen grandom sincs! Liza kezeli a kasszát.

Titokzatos mosollyal

nyújtotta ő a négy Kossuthot.

— Fogjad, Béluci, nem kell visszaadnod.

s_ ? ? ?

— Potomság. A párom tette elém az asztalra a négy pirosat. Láttad volna a képét. A ferdenyomású húszasáért kaptam, és szívére tette a kezét, hogy igazat mond. Enyém lehet a pénz, csak ne ugrassam többé. Lássam be, hogy ő pénzügyi zseni.

Hunyadi István

ILLYÉS GYULA 80 ÉVES

Köszönet az életműért

Több mint hatvan év az irodalomban — a magyar kultúra egyik legnagyobb egyéniségévé avatja Illyés Gyulát ez az idő. Olyan korszakot ölelnek át ezek az évtizedek, amelyek sors- fordítóak voltak a nemzet szempontjából Gyökeresen megváltozott ez alatt az ország, átformálódott gazdasági, társadalmi s még földrajzi értelemben is. O a megmaradást, az értékőrzést jelképezte minden körülmények között.

Csak részben azért, mert túlélőként tanúsította a folytonosságot. Szellemi értelemben volt a hagyományok letéteményese, a haladó gondolat, a néphez való kötődés képviselője.

Sok félreértés, fals vélemény is körülveszi személyét Valószínűleg azért, mert mindig vonzóbbak a mártírok, a zászlóként felmutatha- tók, akik nem szólnak hozzá a hátsó sorból, — mint az anekdotában Arany János — (félrejértelmezés ükhöz, hogy „gondolta a fene!”. A mindenkori jelen kemény falába ütközött és halálos zúzódást szenvedett művészek „egylívű, egyértelmű” pályájával szokták szembeszegezni Illyés munkásságát Ez még külföldi értékelésekben is gyakorta visszatér, például Anthony Rhodes „körmönfont és ravaszdi fickónak” minősíti. S hogy válaszol Illyés erre? „Egész életemben iparkodtam egyértelmű lenni... író munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet a közösséget tulajdonképpen életemben nem is írtam mást mint a népről szóló műveket — és csak fogom a fejem.”

Ennél tisztábban nem is lehetne megfogalmazni a műveit összekötő belső lényeget: s a sorban megjelenő új és régi alkotásai ebben, a makacs törekvésben egyek. De nemcsak krónikása^ feltárój’a volt az életnek; mindig hirdette a jogot és lehetőséget az embereket foglalkoztató gondolatok kimondására. Ebben volt néptribun, felelős ítéletalkotó..

Munkásságának csak egy része ez . A másik — nem kevésbé jelentős — az a gyűjtőszenvedély, amellyel azokat az értékeket tette a magyarság kincseivé, amelyek más tájakon termettek. Különösen jelentős a francia kultúrával való kapcsolata: sokat tett a két nemzet barátságáért.

Lehetne hosszan sorolni, hogy milyen gondolatokat, gondokat vetett föl a hat évtized során, de a múlt idő némileg csalóka. Űjabb drámái, esszékötetei, versei napjaink érzékeny pontjaira tapintanak rá, de esemény egy-egy tévés fellépése, újságcikke is. Ezért a legfontosabb mai írók, publicisták közé tartozik, nemcsak mester, de tanítvány is, önmagát meghaladó, megújulásra képes személyiség. Olyan, aki tisztességes válaszokat keres legégetőbb kérdéseinkre, s tudja, hogy milyen felelősséggel jár a kimondott és a leírt szó. Ez avatja a legnagyobbak egyikévé.

Tudja és vallja, hogy a mindenkori jelenben kell teremteni, s mindig a közösség érdekében. A fiatal irodalom, az ifjú értelmiség feladatairól írva mértéket szab minden gondolkodó ember számára: „Dolgunk van itt e földön, és nem én vagyok a világ közepe... Azt szeretném, ha a fiatal irodalom általában is igényesebb lenne, küzdőképesebb; ha küzdene az utánzás veszélyeivel, és megküzdene a saját eredményeiért. S ha kevésbé hinné, hogy körülöttünk forog a föld. Nekem életreszóló élmény és tanulság volt, ifjúkoromban Párizsból nézni a hazámra. A távolból mások az arányok, ez az akusztika sem nélkülözhető... Szerintem azt hívják provincializmusnak, ha valaki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizs közepén élne."

Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Csak még munkás életet, további hátralevő éveket kívánhatunk. Hiszen szükségünk van rá. A nyolcvan év minden tapasztalatára, de a következőkére is.

Gábor László

Tánccsoport a hevesi Rákóczi Termelőszövetkezetben

Minősítésre készülnek

Ebben a közös gazdaságban 1977. januárjában jött létre az a tánccsoport, amely az elmúlt években egyre többet hallatott magáról. A tagok nemcsak a szövetkezet fiatalabb dolgozóiból to- borzódtak, hanem a középiskolás diákokból is. Gulyás Sándor elnöktől megtudtuk, hogy a vezetőség mindent megtett a sikeres tevékenység érdekében.

— Vállaltuk a működtetéssel járó költségeket. Mintegy 90 ezer forintért megvásároltuk a ruhákat, s esztendőnként általában 30—40 ezer forintot fordítunk a fenntartásra. Gondoskodunk arról is, hogy a különböző fellépésekre eljussanak táncosaink. Ügy érzem, nem indokolatlanul segítjük őket, hiszen rendszeresen bemutatkoznak a különböző helyi, társadalmi ünnepségeken, szerepéinek a járási rendezvényeken. Méghozzá képességeik legjavát nyújtva. Erre utal az is, hogy megkapták a KISZ Központi Bizottság, valamint a megyei tanács elismerő oklevelét.

Németh Mária anyagkönyvelő a gárda „menedzsere” a közeljövőre szóló elképzeléseket így összegzi:

— Szeretnénk továbbfejlődni. Tervünk az, hogy benevezzünk a szakmai minősítésre. Ehhez persze még koreográfust kell szereznünk és zenekarra is szükségünk Van. Jó érzés arról szólni, hogy a „Rákóczi” igazi mecénásként, mindennek megteremti az anyagi feltételeit, azaz a többi már rajtunk múlik.

Egy hét...