Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-23 / 275. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. november 23., kedd Egy hét...-----------------­A K ÉPERNYŐ ELŐTT — KI VISZI AT A SZERELMET... Beszélgetések a népzenéről Egy szerényen fénylő est Kovács Zsuzsa és Felföldi Anikó Jelen esetünkben a „sze­rény” jelző nem a gúnyos elmarasztalásé, mint inkább a megtisztelő dicséreté az „Egy Fényes-est" szombat es­ti bemutatója kapcsán. Igen, kedves melódiakedvelő olva­só-, néző- és hallgatótársa­im, Fényes Szabolcs hetven­éves, s mint Szilágyi János 'kis interjújában megjegyez­te, úgy tűnik, mintha már, száz éve élne, vagy még inkább — elnézést — mint­ha ötven éve már nem is élne. Olyan népszerű, olyan örökzöld, olyan dallamteli muzsika a Fényes Szabolcsé, amely a mai nagymamák és nagypapák számára éppen úgy kedves és meghitten is­merős, mint az unokák szá­mára. Fényes Szabolcs mu­zsikája, dalai generációkat fűznek össze a zene édes kö­telékével és döbbentenek rá öreget és fiatalt, hogy ez a behízelgő muzsika, ezek a kedves, vagy merészen szár­nyaló dallamok mind-mind egyazon szerzőtől valók. Fényes Szabolcs életében klasszikus lett. És lényegében e klasszi­kushoz, a ma is frissen, fia­talosan alkotóhoz méltó volt ez a „tiszteletkör”-mentes műsor, ahol a szerény és kevés szöveg helyett a da­lok, a zene dominált, s ahol igen jól vigyáztak arra, hogy a szükséges „operettest” (?) csillogás ne borítsa árnyékba az igazi fényt: Fényes Sza- bolcsot. Ízlés és mértéktar­tás, ez a jellemzője a het- venesztendős zeneszerző művészetének, s erre rímelt rá ízléssel és mértéktartás­sal Csenterics Ágnes rende­zése is. A közreműködő ki­tűnő énekeseket, táncosokat most nem illeti sommás di­cséret, mert itt és most csak közhelyekre nyújthatna ez módot. S a közhely nem a tisztes méltatás helye. Vasárnap délután Ez a cím és a műsorfü­zetben semmi tartalomismer­tető. Olyan kagyló, ame­lyet, ha felnyitok, lelhetek benne kavicsot, homoksze­met, de igazgyöngyöt is. Ma­gazinműsor, az effajta mű­sorok minden veszélyét, né­ha lomtárnak tekintett vol­tát, valamiféle maradékbolt jellegét tekintve, és maga­zinműsor az érdekes, moz­galmas és ötletes mozaik­kockákat tekintve. Vajon melyik lesz? Kagylót nyitottam és meg­elégedetten állapíthattam meg, ha nem is volt minden „szem” igazgyöngy, de a kagyló benseje mégsem ho­mokszemeket takart. Vágó István és Wiesinger István egymástól oly elütő, de a magazinműsorban egymást mégis pompásan kiegészítő műsorvezetése, a kecskemé­ti rajzfilmstúdió bemutatása, Kálmán Károly, azaz Charle Kálmán szereplése többek között több volt, mint egy­szerűen érdekes — tanulsá­gos és elgondolkodtató is volt egyúttal. Talán a „ku­tya-vitát” lehetett volna ku- tyafarkányit rövidebbre vágni, bár tudom, hogy a kutyadolog manapság már kutya egy dolog. Ami az igazságtevé6t illeti. De hát egy ilyen magazinnak nem is kell e kérdésben sem vi­tára, sem igazságtevésre vállalkoznia. Gyurkó Géza Portréfilm, buktatókkal Ismerem Dénes Zsófia kö­tetekben megjelentetett írásait, mindig nagyra érté­keltem tájékozottságát, szí­nes, fordulatos, árnyalatgaz­dag stílusát, s azt is, hogy riporter volt a javából, olyan zsurnaliszta, aki kiválósá­gok regimentjét kereste fel, s így szerzett élményeit egyéni módon öntötte for­mába. Épp ezért — mások­kal együtt — kíváncsian vár­tam azt a kétrészes portré­filmet, • amely e nagyszerű asszony vallomásait fűzte csokorba. Belohorszky Pál ritka alkalmat ragadhatott meg, hiszen keveseknek ada­tik meg az a lehetőség, hogy egy ilyen kivételes egyéni­séget szóra bírjon. Hármas szerepkörben — forgató­könyvíróként, szerkesztő­ként és riporterként — vizs­gázott, sajnos nem éppen je­lesre. A bajok valószínűleg már a tervezésnél születhet­tek, ugyanis többnyire erő­szakolt kérdései sutává tor­zultak. Jobban járt volna, ha háttérben húzódik, ha „szürke eminenciásként” irá­nyít. Az mindjárt kiderült, hogy nem lehet versenytársa ennek a szellemi kincsek­ben bővelkedő, 97. életévén túl is fiatalosnak ható sze­mélyiségnek, aki ízes törté­netek regimentjét idézte a század elejének irodalmi vi­lágáról, a költőzseni Ady- ról, Bölöni Györgyről, Ba­lázs Béláról, aki mesterien tolmácsolta ezeket a szto­rikat. Az alapvető tévedésből újabb hibák fakadtak. Az aláfestő zene csak itt-ott bukkant fel, holott hangulat- keltő jellege sokkal művé­szibbé tette volna a műsort. Bizonytalankodott Zd dóri Ferenc operatőr is, aki egy­általán nem aknázta ki a kameramozgásban rejlő adottságokat, így aztán képei egysíkúak, azonos típusúak lettek. Kár, hogy ez történt, ám a nézők mégsem csalódtak, mert a bakikért busásan kár­pótolta őket az a Dénes Zsófia, aki igazolta: a terem­tőerő, a hasznosság tudata mindig csodákra képes ... (pécsi) A hetvenes években indult hazánkbar. a népzenei moz­galom, mely már-már veszendőségrt ítélt értékeket mentett meg, s szellemi életűnket felfrissítette, egyben új látásmódot hozott. Napjainkra e spontánnak indult mozgalom intézményesült s követőkre talált az egész országban, így Heves megyében Is. A megye népzenei életének két aktív résztvevője mondja el véleményét arról, hogyan látja a mozgalom helyzetét megyénkben: Fajcsák Attila népzenész, a népművészet ifjú mestere: — Az elsők között érde­melte ki ezt a címet, jelen­tett-e változást a további munkában ez az eredmény? — Megkaptam, és szinte minden a régi. Semmi külö­nösebb megbízatásom nem volt azóta, úgy érzem, nem „használt ki” a megye. Hív­tak néhány továbbképzésre, hogy tartsak előadást — ez minden. Véleményem szerint különösebb koncepciózusság nem érződik a népzene me­gyei képviselőinek tevékeny­ségében. Ennek alapvető okát szakembereink érdekte­lenségében látom. Befulladt egy citerazenekar és egy népdalkörvezetői tanfolyam, ennek ellenére nem hívták össze a szakmában dolgozó­kat, hogy megpróbáljanak változtatni a helyzeten. Kü­lönösebben nagy tekintélyét nem érzem ennek a műfaj­nak megyénkben, emiatt sem tudunk előre lépni. Évek óta nem sikerült egy ütőképes helyi zenekart sem létrehoz­ni. Amikor én elkezdtem ezt a munkát, úgy hét-nyolc év­vel ezelőtt, abban a hátrá­nyos helyzetben voltam, hogy senkihez nem fordul­hattam útmutatásért. Ma már bárki, akit érdekel ez a munka, segítőkre, útmuta­tókra talál. Szívesen segíte­nék én is, de a nyolc év alatt senki nem jött hozzám. Szakfelügyelői jelentés, 1981. június: „A Megyei Művelődési Központ zenei közművelődé­si tevékenysége, hálózati­módszertani munkája az utóbbi öt évre vonatkoztatva az elért eredmények ellené­re nagyon ellentmondásos. A korábbi évek figyelemre­méltó eredményeihez képest az utóbbi egy-két évben több tartalmi vonatkozásban tör­tént kimutathatóan komoly visszalépés.” Fajcsák Attila: — A nép- művészeti mozgalmak álta­lában a művelődési házak­ból indulnak, az fogja össze őket, irányítja. A Heves me­gyei Művelődési Központtal az a helyzet, hogy egy adott szakterületen egy ember jó, ha másfél-két évig van. Nagy Miklós főiskolai ad­junktus: — Több mint tíz éve részt veszek ebben a mozgalomban, így van rálá­tásom a múltra és a jelenle­gi helyzetre is. Egyértelmű­en mondhatom, hogy nagy visszaesés tapasztalható. En­nek okai nagyon összetettek, nem lehet csupán egy-két dologra visszavezetni. Tény az, hogy ez a visszaesés részben természetes folya­matnak a következménye, abban az értelemben, hogy azok az idős emberek, akik az adatközlők, s akik a kó­rusok tagjai, lassan-lassan kihalnak, vagy már nem tudnak járni a próbákra. A főiskolán van népzenei speciál kollégium, ahová az érdeklődő ének-zene szakos hallgatók eljárhatnak. De ez kevés. Jó volna, ha szerve­zettebb formában előkészít­hetnénk a kiemenő énekta­nárokat arra, hogy a népze­nét megszerettessék, beolt­sák a gyermekekbe. A gya­korlati élet mutatja, hogy erre szükség és igény van. Fajcsák Attila: — Véle­ményem szerint egyetlen le­hetőségünk van a népzenei mozgalom megújítására me­gyénkben : beindítani egy olyan tanfolyamot, mint amilyen például a pécsi fő­iskolán lesz. Egy kétéves speciális kollégiumot indí­tottak népi hangszeres okta­tásból, hogy legyenek taná­rok, akik ha kikerülnek fa­lusi, nagyvárosi iskolákba, a gyermekeknek át tudják adni ismereteiket, s beléjük oltani a népművészet irán­ti érdeklődést, szeretetek » Nagy Miklós: — A nép­dalkórusok régebben jobban összefogottak voltak, mindig volt szakember, aki összessé­gében látta munkájukat, s ha probléma volt, a konkrét helyzetnek megfelelő segítsé­get tudott nyújtani. Pedig akkor sokkal több kórus működött, miint most. Érde­mes lenne megvizsgálni, hogy a megyében működött körülbelül ötven kórus (mi­nősített együttesekről Van szó!) helyett ma miért tart­hatunk csak 16—20-at szá­mon. Felbomlásuk egyik oka­ként említhetném a szerep­lési lehetőség hiányát, ami bénítólag hat munkájukra. Bizonyítási lehetőséget kell számukra teremteni, s a jó munkáért elismerést és tá­mogatást is várnak. A do­lognak azonban nemcsak szakmai, hanem szervezési oldala is van, ami legalább olyan fontos. Ezen a téren is sok hiba merült fel az utóbbi időben. Fajcsák Attila: — Ami szerintem nagyon hiányzik: a tudományos háttér. Sok helyen a múzeumok múzeo- lógusai oda tudnak állni a mozgalom mellé. Nálunk ez is hiányzik legalábbis a zene és tánc területén. Hat éve alakult az Egri Néptánc­együttes, amelynek munkáját is sok megoldatlan problé­ma hátráltatja... őseink üzenetének felfo­gása, szellemiségének átvé­tele, megőrzése az egyén és a nép léte folytonosságának záloga. Kapocs nemzedékek között, mely többek között meghatározója hovatartozá­sunknak, nemzeti öntuda­tunk kialakulásának. Ennek felismerése fontos minden helyzetben és korban, de , többszörösen lényeges és sürgető ma. A kapocs szere­pét, úgy tűnik a népzenei mozgalomnak elkötelezett fiatalok vállalták magukra. Maximálisan segíteni kelle­ne ezt a nemzedéket, hiszen hihetetlenül nagy a felelős­ség: megkeresni a „szerel­met”, de át is kell jutni ve­le a túlsó partra... Gyevnár Éva múzeumpedagógus A válást követő költözkö­dés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd később. Való­színűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valami­nek, mely vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s része­gen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utol­só éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem érezte, hogy szomorkodni kéne. Mintha nagy, beugratós já­ték lett volna, melyet ketten eszeltek ki. Álmodjunk egy furcsát, s fölébredve el kell játszani. Kilyukasztották a párnát, telefújták tollpihével a szo­bát, esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel es­tek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényaj­tókat, kiszórták belőle a ru­hái, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek mene­déke, kik a józan megfonto­lás barátcsuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intéz­ményesített formula a mind több házasságtörésre, mely házasság nélkül bizony lehe­tetlen volna. Az automata mosógépbe belehajigálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelke­zések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat, az elő­adók neveit. Fölkapcsolták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ra­gyogjon e megváltást hozó nap. A válást igazoló iratot táblára szegezve kivonultak az utcára, hirdetve az egyen­jogúságot, a szabadságot és egyéb zagyvaságcrt, mely ép­pen eszükbe jutott. Apró tárgyakkal megaján­dékozták az utcán sietőket, hogy ők az egymilliomodik járókelők, akik e szent hely­re léptek, hol egykor karon­fogva jártak ők is, s fújj, eb­ből elég ma nékik. • Szinte észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihetakaró. Géza hallotta, amint a Ne­vetés beszáll a liftbe, s lefe­lé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magat. Megúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsi­kat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisz­tára mossa, s elkezdhet min­dent újra, elölről. Csak a költözködést köve­tő napon értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nemcsak a bútoro­kat, a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintha a le­záródó bőröndökbe gyömö­szölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet ér­zett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tő­le, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bú­torok fényessége, a fürdő­szoba sötétkék csempecsillo­gása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az asszony barátai, kik min­dig vidámak voltak, mintha sohasem éreztek volna fé­lelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámultak körül, az asszony elnéző te­kintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közé­jük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiz­tos lenni, mint azok. Űj bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reg­gelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégék, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, lesza­kítható. S hogy mindezt miért, csak annyit tudott, hogy kell, mert különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a fé­lelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd, mely­nek helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszol­ta át magát tíz évig az éle­ten, semmi nincs, amihez ra­gaszkodnia kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kábultságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke ködgomolyag lebegett a képek között. Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott, öklei zsebbe gyűrve, ujjai tenyerébe mélyedtek, kör­mei belekaptak a húsba. Aj­kán alig látható rángás fu­tott át. Cipője orra levágva, kikandikáltak lábujjai. Nad­rágja festékes újjnyomatok- kal tele. A szemközti barakokat nézte. Hátradőlve próbálták megúszni a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke pa­nelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétség- beesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a meg­adás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, pa­pírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt, a festőállványra feszí­tett vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszí­nű, mint a lávapernye, ajka összeszorítva, pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségé­ben, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetet­len életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályoló bunker­szemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kiraj­zolódó arcok sem tudták ma­gányát feloldani. Romanti­kus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga ki­kezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még csak tíz pve festem, mosolyodott el magában. Tudok reggelig inni, száznegyvennel szágul­dani a sztrádán, de minde­nekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a sáppadt arcnak, a láva-pernye szemnek, az ösz- szeszorított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értelme. Valakit kellene keresnem, odacsörögni telefonon, talál­kozót beszélni meg. Az asszony, mint a légyfo­gó, vitte magával barátait. Tudta, egy sincs közöttük, akivel le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van ben­nem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp el­hagyott. A tenyerét nézte, az élet vonal csukló felé futó raj­zát, mely a kéken földagadc erek felé tartott, mintha égj gyors s határozott metszéssé föl akarná szakítani azokat. Pető Sándor: ♦ innen ' s túl

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents