Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-01 / 230. szám
4- , ■ ÍLÍ== M m m. t jgj : ISjSgj*® NÉPÚJSÁG, 1982. október 1., péntek Őszi fényben (Fotó: Kóhidi Imre) Művészet és társadalom Mit jelent a művészet és a társadalom kapcsolata ma? Lényegében nem mást, mint bármikor a történelem folyamán. A kapcsolat mégis mindig változik, mert más ma a társadalom, amely a művészetre igényt tart, és életre hívja. Ezt a kapcsolatot mindig is szabályozta a kulturális-biológiai közeg, akkor is, ha jól-rosszul szervezte vagy látszólag szerzetlenfii hagyta, utat engedve a spontán átalakulásnak. A szervezetlenséget vagy a spontaneitást a művészet is, a társadalom is megsínyli, mert a művészet közönsége, amelyhez az alkotó szól, és amelynek révén a művészet társadalmi erővé válhat, sohasem volt, és nem is lehet spontán képződmény. Akkor sem, ha milliós szervezett tárlatlátogatót tartunk számon, akkor sem, ha egy műhelykiállítás baráti körét. A közönség létét, jelenlétét többnyire a kiállítások látogatottságával mérjük, de ez már régen nem reális kiindulópont. Az 1980-as években kulminált a kiállítások száma: négyezer képzőművészeti, iparművészeti tárlat nyílt az országban. Aligha képzelhető el — az összlakosságnak és a művészek számának figyelembevételével —, hogy ne találhatott volna egymásra a bármilyen vonzalmú, ízlésű közönség és a bármilyen tendenciát képviselő művész. Tárlatokon még számlálhatók is a látogatók, ami nem történhet meg sem köztéri, sem középületeken elhelyezett alkotások esetében. És ez utóbbiak hatnak állandó jelleggel, a kiállítások időszakos nyilvánossága is voltaképpen ezekre készíti elő az alkotót, a megrendelőt, a közönséget. Van kulturális életünknek egy évtizedek óta időszerű, mind bonyolultabban gyűrűző kérdése: a decentralizáció. A folyamat azért is hosszadalmas, mert nemcsak szervezeti formákon, igazgatási intézkedéseken múlik : ez a könnyebben elérhető út még nem hoz megoldást. A problémák abból adódnak, hogy helyenként a művészet iránti igény más és más, és ez határozza meg, hogy mennyire válnak nemcsak igazgatásilag, hanem aktív közönségként is gazdáivá a művészeteknek. Nehéz lenne persze röviden jellemezni, hogy megyénként miben, hol tartunk ma. De aligha lehet lebecsülni az eddigi folyamatból az országszerte növekvő számú, képzőművészeti bien- nálék, triennálék egymásutánját. Miskolc nyitotta a legkorábban a sort a grafikai biennáléval, s a hatvanas évek közepétől születtek az egyre újabb és életképesebb kezdeményezések, így — időrendi vagy bármilyen más sorrendtől függetlenül — a pécsi kisplasztikái bien- nálé, az egri akvarellbien- nálé, a békéscsabai alkalmazott grafikai bemutató, a nagyatádi faszobrászati szimpózium. Így született a rendszeressé váló országos zománcbemutató, mint különös érdekesség, textilben a szombathelyi kezdeményezés (tértextil és ipari textil). Legújabb kezdeményezés pedig a kerámiabiennálé szétválása a pécsi kézműves kerámiai és a kecskeméti ipari kerámiai kiállításra. Nemcsak az a figyelemre méltó, hogy ezek a rendszeresen létrehozott országos bemutatók folyamatosan képesek közönséget alakítani, az egész szorosan összefügg a gazdasági igényekkel. Ez szembeötlőnek látszik ott, ahol- a kiállítás szorosabban kötődik a helyi iparhoz (Szombathely, Pécs), de azért jellemző az egész folyamatra. A tagadhatatlan társadalmi igény növekedése hozza létre ezeket a kiállításokat, pedig komoly szervező munkát és költséget jelent egy-egy ilyen rendszeres bemutató vállalása. De a művészek magatartására is hat a munkájuk iránti érezhető társadalmi igény. A társadalmiságot nyilván tágabban értelmezzük, mint három évtizeddel ezelőtt, amikor e fogalom a művészet vonatkozásában is csak közvetlen történelmi, politikai tartalmakat fedett. Ma beletartozik a közeg, amelyben élünk, a mindennapi környezet, amelyet kedvünk és lehetőségünk szerint formálni kívánunk. S ha igaz is, hogy a művészek sokkal többet tudhatnának nyújtani, tudnunk kell, nemcsak rajtuk múlik életűnk gazdagítása. Mégis hadd tegyünk szóvá néhány mozzanatot. A különösen fontos köztéri szobrok létrejöttét fokozott figyelem kíséri. A merészebb vagy óvatoskodó, helyes vagy vitatható döntések a felelősségérzetet is tanúsít- x ják, nemcsak a kulturális- művészeti Ízlés helyi minőségét. Vagy például: gazdasági életünk változása nyomán egyre fontosabb forma- tervezés, gyártmánytervezés — amelynek esztétikai eredményei a fogyasztók nagy tömegéhez jutnak el —, messze van még attól, hogy társadalmi fontosságának megfelelő figyelemben részesüljön. A formatervezői lelemény, amely a gazdaságosságot is, az ízlést is szolgálja, sokszor elvész a kereskedelmi közvetítés útvesztőiben, s exportáruként találkozhatunk eredményeivel. Pedig ma már, ha művészet és társadalom viszonyáról, kapcsolatáról szó esik, egyre fontosabb a mindennapi környezetben nyomot hagyó tervezőmunka, — végső soron ez alakítja ki, teremti meg bármiféle műalkotás befogadásának vizuális feltételeit. Aradi Nóra Ősz Itt az ősz! A felperzselt rétek isszák az esőt, a fák tegnap még zöld levelei is megtérnek, elszí néződnek. Sárga, vörös, barna az erdő, és levéleső hull a fáikról, ha az ágakon végi gsuhan a szél. « — ősz van! — Mint minden esztendőben — válaszol az erdész, és összehúzza magán a kabátot. — Szarvasbőgés van-e? — őket is megzavarta az Idő! Az ősi ösztön él. a szarvasnász nem maradt el, csak a külső jeleket zavarta meg az időjárás. Meleg, langyos hajnalokon, álmos, andalító délutánokon nem zeng az erdő, nem bőgnek istenigazából a bókák. Az agancsosok sem csapnak össze szörnyű féltékenységgel, de a sűrűben, a kulisszák mögött tóimból az évente visszajáró szerelem. Sokán szeretik és sóvárogják az őszt. Azok is, akik betegen, ágyból kukucskálnak ki a homályos ablakon. — Most nem! De majd jövőre! — ébred a remény és a bizakodás. Ez is a természet rendje-mód ja szerint! A csepergő eső, az egymást kergető felhők, a megtérő*erdő a nyár végét jelzik. — Szereti az őszt? — Nem szeretem. Én tavaszpárti vagyok! — És te? — Én a tél rajongója vagyok! ' Nehéz lenne eldönteni a vitát, de talán nincs is rá szükség, hiszem minden évszaknak megvan a maga szépsége. Egyenként' kedvesek, szépek, vonzóak, pedig semmiben sem hasonlíthatók. Csupán egyetlen dologban: mind a négyen egy anyának, a Természetnek szülöttei. A száradó, hervadó mezőben kolompol a gulya. A gulyás botjára támaszkodva néz messze maga. elé, láthatólag a semmibe. — Mit figyel? — Azt a gólyát. — Gólyát? Ilyenkor? — Beteg madár ez, kérem, azért nem ment el a többivel. — Mit kezd vele? — Amit a hontalan emberrel szokták. Befogadom! Az unokám majd kigyógyitja a télen, aztán ha jön a tavasz... Az ősz, gyümölesérlelő, termő évszak! Amit a tavasz, a nyár keblén melengetett, azt az ősz csűrökbe, kosarakba rakja és szétosztja a világnak: — Itt van, emberek! Egyetek. Ezt mind nektek érleltem. Az ősz bőkezű és nagylelkű, és egyben a jövő ígérete is! A fekete szántásokon varjak kárognak és rekedt, csúnya hangjukban benne van a siralom: — Vége a nyárnak, küszöbön a tél! Am a szántások alatt már szunnyad a vetés, csírázik a jövő évi kenyémekValó. Micsoda nagyszerű műve a természetnek! A mindent szétosztó, és letaroló őszben már a jövőt ringatja'. Fenn a magasban vadlud&k szállnak. Látni nem lehet őket, csak gágogásuk hallatszik az alacsonyan szálló felhők fölül. — Hidegebbre fordul! — Honnan tudja? — kérdem a gulyást. — A magamfajta sok mindenből olvas. Nézze a nyulat, milyen kövér! Ez azt jelenti, hogy a forró nyár után kemény tél lesz az idén. Ha a vádlóiba délnek húz, jön a zimankóé idő. Ha csíp a légy, eső lesz, ha a fogolymadár hamar csoportba verődik, koraó havazásba lehet számítani. Hallgatom az embert, aki kijárta az élet iskoláját és minden leckét pontosan megtanult. A természet ismerete pedig nagy tudomány! A legnagyobb a világon. Benne rejlenek a titkok, a medicinák, a tapasztalatok, a jelen és a jövő. A természetszierető ember még a maga baját is jobban, könnyebben viseli, mert tudja, hogy: türelem, mért mindent, de mindent kiforog az idő... Szalay István Zenei világnap Simándi József Egerben — Orgonaest Gyöngyösön — Hangverseny Hevesen Ma, a zenei világnapon, Heves megyében három helyen is jelentős zenei eseményre kerül sor. Az Országos Filharmónia 1982/83-as bérleti hangversenyei kezdődnek pénteken. Egerben ma este 8 órakor a székes- egyházban Kovács Endre orgonahangversenyére kerül sor, amelyen közreműködik Traudel Pilz nyugatnémet vendégénekes, valamint Simándi József Kos- suth-díjas művész. Gyöngyösön a Szent Ber- talan-templomban Elekesi Zsuzsa orgonaestjével indul útjára a bérleti hangversenysorozat. A műsoron Bach-, Haydn-, Liszt-, Coupe- rim-művek szerepelnek. Az előadóestre 19 órai kezdettel kerül sor. Szintén este 7 órakor kezdődik Hevesen a Járási Művelődési Központ nagytermében a zenei világnap alkalmából rendezett hangverseny. Búzái tező M ár közel járt a kilencvenedik esztendejéhez, amikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emlékei is: egyre több egykori kedves tanítvány arca mosódott el a szeme előtt. Az öreg tanító úgy élt már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karosszékben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele — s a menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja: — Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt. A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes fény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás rég semmit nem akaró elméjében. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vin-» ni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkábálni alája, hogy átlásson a kertszéli bokrokon. A pódium még aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác Végében, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része. A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a menye. Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa. öriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az Ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehúnyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látószerv «camera ob- scura»-jában sem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhívni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az erő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az el-elhaló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve elhalt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontotta el a kis tornác végi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. Bállá László Greskovits László illusztrációja
