Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-29 / 254. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1982. október 29., péntek Dán filmesek Egerben Erik Clausen és a Casablanca cirkusz A kitűnő színészhármas, Erik Clausen, Leif Sylvester Petersen és középen Helle Fastrup Kiállítás Hatvanban fl szovjet könyv ünnepi hete A magyar könyvkiadás, könyvkereskedelem, a könyvszakma is méltóképpen megemlékezik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom közelgő 65. s a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulójáról. Ezek jegyében rendezik meg idén, a szokásosnál is gazdagabb programmal a szovjet könyv ünnepi hetét. November 2-án — Szolnokon emlékeznek meg a szovjet könyv ünnepéről. A megyei művelődési és ifjúsági központban szovjet kötetekből és hanglemezekből nyílik nagyszabású tárlat, majd irodalmi műsorral veszi kezdetét az ünnepi programsorozat. Kulturális életünk jelentős eseményének másik központi rendezvényét november 4-én tartják Budapesten, a Rákóczi úti Technika Házában, ahol a szovjet könyvkiadás teljes kereszt- metszetét reprezentáló, mintegy 2500 kötetes könyvkiállítás nyílik. A november 18-ig megtekinthető könyvkiállítás viszonzása a nagy sikert aratott 1980-as moszkvai rendezvénynek, ahol a magyar könyvkiadás mutatkozott be. A két központi rendezvényen kívül, a Magyar Néphadsereg művelődési házában, Dorogon és Hatvanban is kiállítást rendeznek az elmúlt két-három év évben Magyarországon kiadott szovjet kötetekből. Mindezeken túlmenően kirakatversenyt is hirdettek: az ország 58 könyvesboltjának kirakatában próbálják érzékeltetni a szovjet könyv- és hanglemezkiadás eredményeit. (MTI) Egy héten keresztül Budapesten, a Toldi moziban peregtek a dán filmhét eseményei. E kulturális misszióból Eger is kivette a részét azzal, hogy egy napra a megyeszékhelyre látogatott a hazánkban tartózkodó filmes szakemberek egy csoportja, s a Vörös Csillag moziban díszelőadáson mutatták be a Casablanca cirkusz című filmet. A rendező, a harminc- nyolc éves Erik Clausen is jelen volt a vetítésen, aki így beszélt első filmjéről. — A hatvanas évek vége felé összetalálkoztam Leif Sylvester Petersen festővel, akivel bejártuk az egész országot. Valamiféle politikai utcaszínházat műveltünk ketten együtt, és a legnépszerűbb dán együttes a „Red Nother s Rock Cirkus” műsoraiban léptünk fel. Kiváló iskola volt. Nos, ebből a kiváló iskolai tanulmányból már első nekifutásra majdnem kiváló film született. A Casablanca cirkusz hármasa — két férfi és egy nő — végigkergeti Dánián saját magát. Álmaikat, vágyaikat, féltve dédelgetett ábrándjaikat cipelik magukkal egy lerobbanófélben lévő autóval és az utánfutóra pingált sejtelmes névvel; Casablanca. Utcák, piacok, lakótelepek, kocsmák, az egész ország ki- tárulkozik e különös exodus során, mialatt a filmbéli hármas megállíthatatlanul sodródik belső törvényszerűségei által előre kiszabott végzete felé. Erik Clausen mint rendező és mint színész egyaránt hitelesen tárja elénk a leépülés, az ördögi körből kitörni képtelenség Don Quijote-i küzdelmét, különös, funkcionális színek, megrendítő belső feszültséggel ábrázolt képek tárják elénk a kesernyés, néhol to- rokszorítóan fájdalmas történetet. Érezzük, tudjuk, a vég elkerülhetetlen. A hármas egyre lejjebb és lejjebb kerül, majd fellobbannak az emésztő lángok, hogy elpusztítsák utolsó reményüket és összekötő kapcsukat, álmaik bölcsőjét, a rozzant utánfu- tós autót; a Casablanca cirkuszt. A széthullás tökéletes, a tragédia beteljesedett. A főhős még egyszer feltűnik a színen. Izzadva, erőlködve, mosolyogva szteppel egy deszkalapon új társával, egy kanállal ritmust csörrentő fiúval. A tiltott utcai produkciókat üldöző rendőrség most is megjelenik — mint a filmben annyiszor — és Clausen hóna alá csapva színházát, a deszkalapot, fiatal barátjával elindul. Valahová. Bukása tökéletes, de van benne valami felemelő. Messze több ez a film egy szokványos cirkusztörténetnél. Jobb címet is érdemelne, hogy azt a közönséget vonzza, amelyhez valóban szól ez a majdnem kiváló film. Hogy miért ez a majdnem kitétel? Mert az első filmes rendező egy-két helyen túlmagyarázta — képileg és verbálisán is — filmjét, ráaggatott néhány fölösleges, igaz, nagyon kevés sallangot. Alkotása így is emlékezetes, magával ragadó és gondolatgazdag. Képes arra, hogy lehatoljon talán még önmagunk előtt is elzárt legtitkosabb bensőnkbe, ahol dédelgetett álmainkat raktározzuk gyerekkorunk óta, s Erik Clausen alkalmat ad rá, hogy eltöprengjünk; életünk folyamán mit tagadtunk és mit valósítottunk meg belőle. Remélem a magyar közönség még sokát találkozik Erik Clausen nevével és a rendkívül szimpatikus és jó színészi teljesítményt nyújtó Leif Sylvester Petersennel, valamint a Lailát alakító Helle Fastruppal. Szigethy András Ránki Dezső zongoraestje Az idei hangversenyévadját az Országos Filharmónia Egerben — a hosszúra nyúló átépítési-felújítási munkák miatt — kénytelen a Gárdonyi Géza Színház helyett máshol lebonyolítani. így esett a választás a dohánygyár új épületében levő díszteremre, ahol félezernél több férőhely van. Ezt az új termet nemrég adták át az építők rendeltetésének. Ránki Dezső Kossuth-díjas művészünk, Beethoven-, Brahms- és Ravel-művekkel lépett fel hétfőn este. Mintha csak tudta, vagy legalábbis sejtette volna, hogy kemény akusztikával, a teremnek még jól be nem mért hangterével kell számolnia és ezért is talán, a szonáták közül az F-dúrt és az e-mollt játszotta el. Ezekben a művekben nincs meg a vallomásoknak az a súlyos mélysége, amely előadótól és befogadótól egyaránt igen magas összeszedettséget igényel. A Hat bagatellben ugyanazt a töprengést, a zenei mozzanatokat egésszé, alkotássá ötvözni akaró Beethovent elevenítette fel. Brahms zongoradarabjai közül egy négy tagból álló sorozatot — a 116-ostól a 119- esig — játszott el. Most már nagy kedvvel zenélt, vagy inkább megszokva, tudomásul véve, hogy itt a csendet nem lehet elvárnia, derűsebben játszott. Ezek az elgondolkoztató lassú, majd pat- togóbb ritmusok nemcsak robbanékony váltásaikkal hatottak: Brahmsban mindig is felfedezni véljük, vagy szándékozzuk megtalálni a magyar zenei hatásokat. Ebben a négy Brahms- zongoradarabban már közvetlen tudott lenni Ránki; ezeket a műveket nagy tapssal köszönte meg az egri közönség. A műsor befejező számaként Ravel Gaspard de la nuit című alkotása hangzott el. Pándi Marianne — aki élvezetes zenetörténeti bevezetőit itt is elmondotta — kiemelte és teljes joggal, hogy Ravelnek ez a különös című, különös atmoszférát árasztó műve olyan, mintha E. T. A. Hoffmann szellemei huhognának benne. Az egri közönség az első élmény után igyekszik majd „belakni” ezt a koncerttermet is. Kíváncsian várjuk decemberben a le- ningrádi kamarazenészeket és főként utánuk a Miskolci Szimfonikusokat: hogyan vizsgázik majd az ő esetükben ez a más célra rendelt, egyébként tetszetős terem? Farkas András Temetők Napok óta zarándokolnak az emberek. Koszorúk, csokrok, az ősz utolsó virágai, a krizantémok utaznak be száz és száz kilométereket, hogy azután eljussanak a sírokra, ahová szánták őket. Jóllétünkkel, anyagi helyzetünk javulásával váltak mind színesebbé, pompásabbá, gazdagabbá a magyar temetők is. Akik még félemberöltőnyire visszaemlékeznek, tudják, hogy milyenek voltak az akkori és a mostani temetők, azok különbséget is tudnak tenni. A kis ablakos, szürke, gyakran zsúpfedeles házak tőszomszédságában bizony szegényesek, kopottak voltak a temetők is. Csak a virágok, meg a gyertyák nem változtak. És azok az emberek .>m, akik hálásak és hűségesek tudtak maradni halottaikhoz — Nézze, milyen szép ez a temető! — Nincs szép temető, mint ahogyan szép halál sincsen, legföljebb békés, csendes és szenvedésmentes elmúlás lehetséges. Csak az élet lehet szép és csúnya! Az elmúlás az mindig fájdalmas, tehát szomorú. Mint ahogyan szép halott sincsen, csak szép élő. A mi temetőink úgy váltak módossá, rangossá, ahogyan az életünk szépült az eltelt évtizedek alatt. Hajdan egy márvány síremlék, egy kripta fehér holló volt, most a legkisebb faluban is csodájára járnak a szebbnél szebb építményeknek. — Kopjafák! Fejfák? így emlegettük hajdan a fakereszteket, amelyeket az évtizedek során megtépázott az idő. Az aranyozott betűk tovatűntek és bizony a terméskőből kifaragott feliratok is olvashatatlanná váltak. Mostanság a márvány uralja a temetőt! A síremlékeket, a kriptákat, amelyek láttán — uram, bocsá’! — néha talán már nem is az alatta nyugvóra gondol az ember, hanem az emlékmű árán morfondírozik. — Honnan vette azt a rengeteg pénzt? Nem kegyeletsértésnek szánva, de így igaz! És miközben nézelődnek, hasonlítanak, áhítoznak: — Nézd azt a síremléket! — Ugyan mennyibe kerülhetett? — Ilyen kellene szegény apánknak is! — ötvenezer legalább, de ha már annyi pénzt kiadunk, akkor mért ne legyen kripta? A beszélgetés hallatán önkéntelenül is felmerül az emberben : — Mi van ebben kivetnivaló? Elvégre kedves halottaik tiszteletére, emlékére van mindez! A kegyelet, a hála, a tiszteletadás a legszebb emberi vonások közé tartoznak, de a „sírkődivat” már más érzésekhez kötődik. ■Egy családi sírbolt előtt állunk. Két felirat teljes, a harmadik és a negyedik név után üres az évszám. — Szép, nagyon szép ez a családi síremlék! — Kétszázezerért lehet is ilyen! — válaszolják az ott foglalatoskodók. — Kétszázezer?... hüledezünk. — Csak ne csodálkozzék! Ma már hozzá sem fognak ennyiért... — És a másik két név? — Azok mi lennénk! Én meg a feleségem. — Nem furcsa ez, a saját nevüket olvasni egy síremléken esztendőkön át? Vonogatják a vállukat, egymásra néznek: — Eleinte furcsa volt, de elvégre itt lesz a nyugvóhelyünk! Gondoskodtunk magunkról! Végül is, sohasem lehet tudni... — Nehogy a gyerekek elfeledkezzenek? — Nem erről van szó, de... — Szóval, „öröklakás”! Már készen van, meg is lehet halni... — Baj, hogy így van? — Nem! Csak azt ne higgye senki, hogy a megboldogult iránti hála és kötelesség fél vagyont érő síremlékkel le van tudva. Ha van rá való, legyen! A nagy kérdés azonban az, hogyan törődtek a szeretett halottal életében? És hogy a hálás kegyelet állíttatta-e velük a szép síremléket, vagy az emberi hiúság? Szalay István A z üvegcsörömpölés za- jára Mrs. Dearborn az ablakhoz sietett. Már tudta, mi történt. Az üvegben óriá'si lyuk tátongott, éppen akkora, mint azé a futball-labdáé, amely a túlsó falnál hevert. — Már megint!... — jaj- diult fel a tiszteletreméltó hölgy. A szünet idején a labda rendszeresen Mrs. Dearborn konyhájában ért földet, minthogy éppen házának az ablakai előtt volt a gyerekek futballpályája. Mrs. Dearborn alaposan megdorgálta a vétkes lurkókat, azután rendszerint visz- szaadta a labdát. Türelme azonban ez alkaloméi elfogyott. Elhatározta, olyan botrányt csap, hogy ezek a kölykök életük végéig nemhogy futballozni nem mernek, hanem még az ablakai közelébe kerülni sem. Mrs. Dearborn leült az ablak elé, fenyegető arcot vágott és várt. Nemsokára csöngettek. A lépcső előtt egy 12 éves forma, hiirtelenszőke fiúcska Dinton Ford: A színtiszta igazság állt Színehagyott sortnadrág, trikó volt rajta, amelyet néhány elmosódó rajzolat díszített, meg futballcipő. Szusszant egyet, aztán ku- nyerálni kezdett: — Bocsásson meg, soha többé... — Tehát te törted ki az ablakomat, te csibész? — kérdezte felháborodva 'Mrs. Dearborn. — Nem, nem én. De a fiúk azt mondták, hogy a kapitánynak kell a labdáért mennie, a kapitány pedig én vagyok. Hát azért jöttem. Elvihetem a labdát? — Micsoda, hogy megint kitörjétek az ablakaimat? — Becsületszavamra, többé nem fordul elő. Az utca túlsó végébe megyünk játszani. Becsületszavamra! Mrs. Dearborn még mindig kételkedett, és ekkor a fiú hozzátette: — Ami pedig az üveget illeti, ne tessék izgulni! Az apám még ma este eljön, és új üveget tesz az ablakba. Mindent elmondok neki, a pénzt pedig levonja a zsebpénzemből. Mrs. Dearborn természetesen egyetlen szót sem hitt az egészből, a labdát mégis viszaadta. — Ám, legyen. De figyelmeztetlek, legközelebb ilyesmiről szó sem lehet! A fiúcska egy szuszra hadarta: — Nagyon köszönöm, néni, a viszontlátásra! — És úgy elszáguldott, mint egy kis meteor, csak úgy csillogott a futballcipője piros talpa. Mrs. Dearborn természetesen nem számított rá, hogy a gyerek papája eljön. De mennyire csodálkozott, amikor este becsöngetett egy férfi, és üveg volt a kezében. A meglepett asszony mellett bement a lakásba, az üveget beillesztette a törött helyébe, és azután valamilyen űrlapot szedett elő. Mrs. Dearborn csodálko*- zása valósággal kozmikus méreteket öltött, amikor az ismeretlen férfi ügybuzgó mosoly kíséretében, átnyújtotta az űrlapot, és kiderült, hogy számla. — Hát ez meg micsoda!? — kérdezte felháborodottan az asszony. — Számla az üvegezésért, asszonyom — válaszolta a férfi. — Igen... de... az a kisfiú. .. hát semmit sem .mondott magának? A férfi felvillanyozódva felelte: — Éppen ez az! Azt mondta, hogy pótolni kell az üveget a konyhában, a számlát pedig a mama fizeti ki. Hát nem ön a kedves mamája? (Ford.: Gellért György)
