Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-21 / 247. szám

y NÉPÚJSÁG, 1982. október 21., csütörtök NDK Zoológiái érdekességek Állatkertek az NDK-ban — Évente több mint 16 millió látogató Alig több minit három év­tizede, még mindössze há­rom állatkert működött az NDK-ban: a legrégebben, 1861-ben megalapított drez­dai, az 1878-ban létesített lipcsei és az 1901-ben meg­nyitott hallei. Azóta állami támogatással és társadalmi összefogással, nemcsak a hí­res állatkertekeit hozták rendbe, hanem több új in­tézményt is létesítettek. Jelenleg kilenc nagy ál­latkert várja az NDK-ban a látogatókat. Az említetteken kívül az 1950 óta üzemelő magjdeburgi, az 1954-ben megnyílt cottbusi, az 1955- ben alapított berlini, az 1956-ban létrehozott rostocki, az 1958-ban létesült erfurti és a legújabb, az 1974 óta nyitva tartó Schwerin! A legnagyobb és a legnépsze­rűbb ezek sorában a berli­ni ZOO, amelynek tavaly 2,5 millió látogatója volt. Az NDK-ban tavaly több mint 16 millióan néztek meg az állatkerteket. Ma az NDK állatkertjei­ben 14 ezer emlőst, 20 ezer madarat, 13 ezer hüllőt, két­éltű!, halat gondoznak és mutatnak be. A nagyvadak sorában minden földrész legszebb fajtái láthatók. Az állatállomány mindegyik ál­latkertiben más-más képet mutat, mindegyik zoo-park sajátos profillal rendelkezik. Rostockban például a sark­vidéki és a tengeri állatvi­lág egyedait őrzik, híres az itteni jegesmedve tenyészet is. Halléban a hegyvidéki fauna példányaival ismer­kedhet meg a közönség A drezdai állatkertben az em­berszabású majmok, a lip­cseiben a nagymacskafélék, az erfurtiban az állatritka­ságok, a magdeburgiban a kismacskafélék és a papa­gájok, a cottbusiban pedig, elsősorban a vízimadarak vonzzák a közönséget. A berlini állatkert min­taszerű kiépítése, sok-sok látnivalója mellett, nagysza­bású kutatómunka színhelye is. Ritka, kihalóban levő nagyvadak tenyésztésével foglalkoznak az itteni kuta­tók. Megtalálható itt az orr­szarvú mindhárom fajtája, a takivadló, a törpevíziló, az antilop és az ősvadló is. Az NDK volt egyébként a világ első olyan állama, ahol bevezették az állat­ápolók egységes szakoktatá­sát. így elméleti és gyakor­lati ismeretekkel rendelkező szakemberek segítik a ku­tatók munkáját. Az elmúlt években több mint 600 fia­tal szerzett állatápolói szak- képesítést Az NDK-beli állatkertek tudományos munkatársai a nemzetközi kutatómunká­ban is részt vesznek. A berlini, lipcsei és rostocki zoológusok például, úgyneve­zett „nemzetközi tenyésztési könyveket” adnak ki, ame­lyekben időről időre közzé­teszik tudományos eredmé­nyeiket. MOZAMBIK A telefonhálózat kiépítése Mozamfoik egykori urai, a portugál gyarmatosítók — a főváros, Maputo kivételével — nem sok gondot fordítot­tak a telekommunikációs rendszer kiépítésére. Kevés volt a távközlési csatornák száma: 15 Lisszabonnal, 12 Szvázifölddel, 2 Luandával és 1 Rómával kötötte össze az országot A telefonhálózatot karban­tartó szakemberek és tech­nikusok kivétel nélkül mind portugálok voltak, akik az ország függetlenné válása után nyomban elhagyták Mozambdkot. Így 1975-ben alig féltucat mozambiki volt képes a telefonszolgálat el­látáséra. Nyilvánvaló volt hogy segítség nélkül nem sokra juthatnak. Kubai, NDK-beli, guinea! sőt ké­sőbb portugál szakemberek támogatásával megindulha­tott a munka, de ennek el­lenére továbbra is sok gond­dal kellett megküzdeni. A fiatal államnak eleinte pénze sem volt a telefonhá­lózat bővítésére és helyreál­lítására. Pótolni kellett a vidéki telefon-távíró oszlopo­kat s bizony az időjárás is gyakran akadályozta a za­vartalan összeköttetést. A helyzet a nyolcvanas években kezdett javulni. Egy korábbi minisztériumi átszervezésével megalakult a Távközlési Minisztérium, amelynek kezdeményezésére megalapították a Mozam­biki Telekommunikációs Társaságát Első lépésként svéd és olasz cégeket kértek fel az ország telefon-távíró hálózatának helyreállításá­ra és bővítésére. Elkészültek a költségvetési tervek. Ezek szerint a beruházás mintegy 280 millió dollárba kerül. A jelenlegi 34 ezer helyet* azonban így 140 ezer lehet a mozambiki telefonvonalak száma, azaz 1990-ig a mos­tani 0,48 helyett 1 telefon- készülék juthat 100 lakosra. Az új rendszerhez URH-ré- dióállomások telepítését is tervezik, ami tovább növeli ugyan a kiadásokat, de le­hetővé teszi az ország északi és déli határa közötti 2500 kilométeres távolság „áthi­daláséit”. A jövőben — várhatóan, mintegy 10 év múlva — megvalósuló tervek mellett a jelen is biztató: Mapu- tóban már működik egy táv­közlési iskola, ahol brazil oktatók képezik ki a tele­kommunikációs rendszer dol­gozóit. VIETNAM Rák- és halexport Kedvezett a szerencse a vietnami halászoknak az éi> első felében: a Mekong-del- ta vidékén, a déli partokon, elsősorban Minh Hai tarto­mányban 35 százalékkal több tengeri rákot és halat hoz­tak felszínre, mint az előző év azonos időszakéban. így a háliteldolgozó üzemek, több mint 300 tonna mélyhűtött rákot készítettek elő export­ra. A több ezer tonnányi ha­lászzsákmány többi részét is jól és gazdaságosan értéke­sítik a hazai és a külföldi piacokon. Gazdag zsákmányhoz ju­tottak a középső országrész halászati dolgozói is. Quang Nam-Da Nang és Nghe Tinh tartomány parti vizein siker koronázta a lehalászást. Az országos adatok sze­ntel* a kitűnő tengeri cseme­ge, a rák exportja 83 száza­lékkal haladta meg a terve­zettet. SZOVJETUNIÓ Ezerkétszáz mérföld a Fekete-tengeren Pihen a Kirgizsztán, kikötötték Pattogatott kukoricára ér­keztünk. Pontosabban: A pattogatott kukoricá-ra. Erre a kedves, vidám, pattogó ritmusú, felszabadult muzsi­kára. Kingsley, a „Popeorn” szerzője sem gondolta volna, hogy dalocskájából valaha is kikötői győztes induló lesz, amely hangszórón keresztül, harsogva hirdeti Odesszától Batumiig és vissza, tizenöt­ször is tán: hurrá, kikötöt­tünk! Fellehgős dolog lenne a 3600 tonnás Kirgizsztánt óceánjárónak titulálni. Még it! a Fekete-tengeren is el­törpül az olyan testvérei mellett, mint például a 19 ezer tonnás Rosszija, ám ő is tisztesen teszi dolgát télen nyáron. Viszi-hozza a Krim, a Kaukázus lábainál, a szov­jet Riviéra legszebb vidéke­in át és vissza utasai! a külhoni magyar, olasz, angol turistákat, a belföldi beutal­takat, vagy egyszerűen csak azokat, akik szívesebben utaznak két tengerparti vá­ros között hajón, mint re­pülőgépen vagy vonaton. Egyszóval, ne szépítsük a dolgot, a Kirgizsztán olyan hajó, amivel sem a vakmerő óceánjáró, sem a luxussal hencegni akaró sznob nem dicsekszik különösebben. Megbízható, jó hajócska (?) ahhoz, hogy valamiféle vak­merő tett legyen vele és rajta ringatódzni. De ahhoz meg szerény, éppen hogy a normális szükségleti szintet jól kiszolgálni tudó és akaró, hogy luxöriöz álmokat rin­gasson az ember a négysze­mélyes, vízvonalon levő ka- jütjében. Jómagam pompásan érez­tem magam rajta. — Egészen jól ment a dolog... Ügyes srác ez a ka­pitány! A dolog, ami egészen jól ment, ha emlékezetem nem csal, Tuapszénál történt. Mármint a kikötés, amelyet természetesen itt is és most is a pattogatott kukorica kí­sért és jelentett be a kikö­tést váró és leső várakozó tömegnek. Az elismerés, az „ügyes srácot” illetően ter­mészetesen magyar turista szájából hangzott e! Olyané- bó! aki az első napot, azaz­hogy éjszakát jobbára a korlát mögött, azazhogy fe­lett töltötte el mélyen és gyakran kémlelve a tengert. Miközben megfogadta, hogy soha többet ilyen esztelen vállalkozásba bele nem vág, marad a jó öreg szárazföl­dön, vagy a biztonságos le­vegőégben, mintsem hogy egy ilyen ladikkal hintáztas- sa magát a hánykolódó ten­ger miatt még jobban hány­kolódó gyomrával együtt. Most már szakember, ter­mészetesen, hiszen magyar, egy ősi tengerészfaj utóda, aki már a harmadik napon éberen ellenőrizte a kikötés manővereit, sőt aggodalma­san csóválta a fejét, ha a A kapitány a kikötést ellenőrzi kidobott kötél íve szerinte nem volt a legmegfelelőbb... És most már ügyes srácnak tartja a kapitányt. N^m a kormányos! nem a kikötést és a horgonyzást vezénylő ki tudja hányadik tisztet — lehet, hogy ezen a hajón nincs is annyi tiszt? — ha­nem személy szerint a kapitányt. Akit már látott néhányszor a fedélzeten. Akivel volt szerencséje ke­zet is fogni, a behajózást kö­vető nap estéjén a „koktél­partin”, — mert azért nem olyan kis hajó a Kirgizsztán, hogy a kapitánya ne adna vendégeinek koktélt az első találkozás tiszteletére és aki­nek végtére is ügyesnek kell lennie, hiszen ő „a” kapi­tány. Kölumbusznak, Nel­sonnak és társainak, a ro­mantikus hősöknek, a nagy felfedezőknek, a tengereken uralkodni, a hullámokon törékeny hajóval is győze­delmeskedni tudó hajópa­rancsnokoknak az utóda. A kapitány. Akit egyébként Racsinszkij Korpavlovicsnak hívnak és éppen ötvenéves. A tágasnak aligha nevez­hető kapitányi kabinban folyik a beszélgetés. A kajüt ablakán keményen süt be a Kaukázus csúcsait átugrani készüld nap, a tenger olyan csendes innenről, fentről nézve, mintha fekete már­ványból lenne. A kapitá­nyon természetesen (?) hó­fehér egyenruha, de kezé­ben a pipa helyett cigaretta füstölög. Míg beszélgetünk szépen, csendesen megtelik a hamutartó... Mondom, milyen dicséret­ben is részesült útitársam révén. Elmosolyodik, hogy barna arcában a felfutó ke­mény ráncok között eltűnik a szeme. — A kapitánynak még mindig nimbusza van? — A kapitánynak még mindig nagy, sőt egyre na­gyobb a felelőssége... Ha ez nimbuszt jelent, hát jót jelent... — Dehát a romantika — vetem közbe. — Romantika — legyint és megint eltűnnek a szemek a ráncok között — az bi­zony bennem is megvolt. Azért lettem tengerész én, akinek még a távoli rokonai között sem akadt egy sem. Nem mondom, a romantikus pillanatok sem hiányoznak az ember életében, hiszen szeretem az! amit csinálok... Csakhogy ma már a hajó üzem, a kapitány igazgató, aki milliós értékért, a hajó zavartalan futásáért, az em­bereiért és természetesen el­sősorban az utasaiért felelős. A hajózás nálunk a terme­lés. A jó hajózás a jó ter­melés. .. Hát így állunk a romantikával... Racsinszkij egyébként ren­geteg vizsga, számtalan be­osztás után, tizenhét éve kapitány. Ezt megelőzően a Rossziján volt „egek és ten­gerek ura”, most itt helyet­tesíti a szabadságon levő tár­sát. Mindössze egy hónapja vezényli a Kirgizsztán útját, de már jól összeszokott a legénységgel és nem jelent más, különösebb gondot a hajó sem. — Visszatérve a roman­tikára. .. Itt mindenkinek mindenhez értenie kell, hogy egy valamit jól csináljon... Évenkénti fejtágítókon, öt- évenkint több hónapos bent­lakásos Whfolyamokon kell részt vennünk és vizsgák, új­ra és megint a vizsgák... Hogy Tuapszéban megfelel­jek a tisztelt utasnak — te­szi hozzá nevetve... Tetőtől talpig, az árboctő­től a hajófenékig bejártam ezt a száz méter hosszú, 1959-ben Leningrádban épült 230 személyes hajót. Nagy szakértelemmel szemléltem műszereit a kapitányi hídon, még ennél is nagyobb szak­értelemmel — hiába, ha az ember magyar és ráadásul újságíró is, hát ím minden­hez ért — a gépház nyolc- hengeres dízelmotorjai! le- maradhatatlan voltam a ki- i kötésnél és az indulásnál, j egyszóval a nyolc hajózó nap, 1200 tengeri mérföld- nyi út alatt igyekeztem tengeri medvévé válni. Nem lényeges, hogy sikerült-e, mert persze, hogy még ten­geri utasnak is kezdő ma­radtam. De hogy a hajó üzem, mégpediglen a javából, hogy a hajó a rend és a fe­gyelem helye, s hogy itt minden az utasokért és a menetrend biztonságáért van — azt bizonyíthatom. Egyetlen esetre sem em­lékszem, hogy ne percnyi pontossággal, ne a jelzett Időben érkezett volna egy- egy kikötőbe a Kirgizsztán. Állandó éberség, figyelem, precizitás, mély felelősség- érzet, még akkor is, ha a Fe­kete-tenger nem a “Viharok tengere, ha nincsenek is itt alattomos zátonyok és a műszerezettség lehetővé teszi a minden időben való biz­tonságos hajózást. Meddig lehet ezt bírni? — Nem gondolt még a nyugdíjra? — formázom a nem túl tapintatos kérdést. — Az a hajó még nem épült meg, amelyről majd én riyugdíjba megyek... Kitű­nő mesterem, Gogetidze ka­pitány, aki először tette meg a háború után az Odessza— New York utat még 1946- ban a Rosszija első kapitá­nyaként, 75 éves volt, amikor nyugdíjba ment. Pedig ná­lunk hatvanéves korban megnyílik a lehetősége a nyugdíjazásnak. De ma is segít a tengerészetnek, ma Is dolgozik, és még ma is gyorsan, frissen megfordul egy-egy szép nő után. Búcsúzom a kapitánytól, akinek az apja végigharcolta a második világháborút, mint egy harcirepülőgép vezetője, s aki — ilyen ke-, gyetlen fintora is van az életnek —, jóval a háború után, mint berepülő pilóta vált hivatása áldozatává. S aki, ha él, talán a levegő­óceán fiává szerette volna nevelni a kapitányt. Talán. Ezt már 6 sem tudja. Em­lékeiben elmosódik az apa egykori arca, és lassan mind messzibb múlttá válnak az iskolai, a kadettévek, a kezdeti hetek, hónapok él­ményei, keservei és örömei... Búcsúzom a kapitánytól. Kikötésre készül Jaltában a hajó és ilyenkor a kapitány­nak a „kormánynál” a he­lye. És csupán perceknek tűnő negyedóra után, ismét vidá­man felpattog a muzsika: A pattogatott kukoricára ér­keztünk. Megint egészen jól ment a dolog... Gyurkó Géza 4 I Jalta „hajétávlatból”

Next

/
Thumbnails
Contents