Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
6. * jgjjpap * lK!J. 1 HIH 11 Népújság, 1982. október 16., szombat Nobel-békedíjasok Alfonso Alva Myrdal Garda Robles — Kevesen vannak, akik úgy ismerik az ENSZ belső gépezetét, mint Alfonso Garcia Robles — így vélekednek azok, akiknek alkalmuk nyílt az elmúlt években együtt dolgozniok a mexikói diplomatával. Ilyenek pedig jó néhányan vannak — hiszen Alfonso Garcia Robles volt mexikói külügyminiszter, volt ENSZ delegátus, hazája állandó képviselője a genfi leszerelési bizottságban már eddig is több mint 100 amerikai és nemzetközi konferencián képviselte Mexikót. Ott volt többek között az ENSZ alapokmányának „születésénél” 1945-ben, San Franciscóban. A 71 éves, jogi végzettségű politikus, Mexikó első Nobel-díjasa pályafutását a második világháború idején kezdte hazája külügyminisztériumában. 1946- tól 57-ig ENSZ állást töltött be, majd ismét a külügyminisztériumba került. 1961—64. között, brazíliai nagykövet volt, 1964-től * külügyminiszterhelyettes, 1971-től hazája állandó ENSZ képviselője. 1976- ban külügyminiszter, 1977- től Mexikó állandó képviselője az ENSZ 1962-ben létrehozott genfi leszerelési bizottságában. Huszonhat könyvet írt leszerelési témáról. Fő érdeklődési területe a nukleáris fegyverkezés elleni harc. A téma latin-amerikai vonatkozásainak nemzetközileg elismert szak- tekintélye, az atomfegyvermentes övezet latin- amerikai megvalósításának egyik szószólója. Részt vett a bizottság leszerelési ajánlásainak kidolgozásában. Amikor az újságírók Genfben — a Nobel- békedíj odaítélésének hírére — nyilatkozatot kértek tőle, Alfonso Garcia Robles kijelentette: talán a Nobel- díj-bizottság ezévi döntése arra ösztönzi az atomhatalmakat, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a leszerelésért harcolóknak. A svéd politika „nagy öreg hölgye” — az immár Nobel-békedíjas Alva Myrdal 80 éves kora ellenére fáradhatatlanul teljesíti magavállalta küldetését. Célkitűzése, a békéért, leszerelésért folytatott harc —, amelynek újabb elismerése a szerdán odaítélt díj- — csak látszólag esik távol Myrdal asszony eredeti hivatásától: Alva Reimer Stockholmban és Uppsalában először képzőművészetet, később, már Gunnar Myrdal közgazdász feleségeként szociológiát és pszichológiát tanult. Tanulmányai befejezése után egészen 1948-ig tanított, 12 éven át iskola- igazgató volt. Politikai, közéleti pályafutása ezekben az években kezdődött: miközben szociológiai, pedagógiai publikációi jelentek meg, 1935-től különböző nőszervezetek elnökségében tevékenykedett. ö volt Svédország első női nagykövete: 1955-től Űj Delhiben képviselte hazáját. Az itt töltött hat esztendő alatt Myrdal asszony szoros barátságot alakított ki India akkori miniszterelnökével, Ne- hruval. Hazatérése után 1962-ben került be (szociáldemokrata képviselőként) a parlamentbe, majd még ebben az évben a genfi leszerelési értekezleten résztvevő svéd küldöttség vezetéséivel bízták meg. 1966-ban a szociáldemokrata kormányban tárcanélküli miniszterként, a leszerelési kérdések felelőse. E posztjáról 1973-ban lemondott, de nem azért, hogy nyugalomba vonuljon: ettől kezdve minden idejét a kutatómunkának szentelte, tanulmányokat jelentetett meg leszerelési kérdésekről és előadásokat tartott Svédországban és külföldön. Tevékenységét korábban négy békedíjjal méltányolták, s kilenc külföldi egyetem adományozott neki díszdoktorátust. Az IRA egyik emlékezetes, júliusi londoni bombamerényletének színhelye. Éppen tíz esztendeje, hogy a brit kormány feloszlatta az észak-ír parlamentet és — a néha polgárháborús körülményeket teremtő válság megoldatlanságának jeleként — egész Ulstert közvetlen kormányzása alá vonta. Most, az október 20-ra kiírt törvényhozói választással London hosszú évek óta az első jelentős lépést teszi, hogy az önálló belfasti nemzetgyűlés újbóli létrehozásával legalább megkísérelje a Nagy-Britanniához tartozó országrész helyzetének rendezését. Véres évtizedek Ismert tény: az Írországtól 1921-ben mesterségesen leválasztott északi tartományok katolikus lakossága napjainkban is a Dublinnel való egyesülés híve. A másfél milliós népesség kétharmadát kitevő protestánsok — az angol gyarmatosítás idején betelepültek utódai — azonban erről hallani sem akarnak. London viszont nem képes életrevaló kezdeményezéssel feloldani ezt a szembenállást. A vallási ellentétek mögött ráadásul alapvető társadalmi-gazdasági feszültség rejlik. A katolikus rétegek politikai és gazdasági szempontból hátrányosabb körülmények között élnek. Polgárjogi harcuk sikertelensége a hatvanas évek végén fokozatosan radi- kalizálódáshoz vezetett. Az ír Köztársasági Hadsereg, az IRA ideiglenes szárnyának terrorja és a protestáns félkatonai szervezetek éppoly brutális ellen-terrorja véres esztendőket hozott, robbantásokkal, állandó ösz- szecsapásokkal, sok ezer áldozattal. így alakult ki az az áldatlan állapot, amelyben Ulstert nemegyszer „Anglia Vietnamjának” nevezték. A hasonlat alapja, hogy az országrészbe 1969-ben brit csapatokat vezényeltek, rendkívüli törvényeket vezettek be, s megkezdődött az internálás. A „rendfenntartás” azonban vajmi kevés sikert hozott Londonnak. A brit kaJames Prior, az észak-jr ügyek brit minisztere. Közvetítő tárgyalásai kulcsszerepet játszanak a törvényhozói választások kiírásában. (Fotó — AP — MTI — KS) tonai jelenlét hatástalanságát, a megnyugvás hiányát szemléletesen bizonyította a Belfastban bebörtönzött IRA-tagok tavalyi, óriási vihart kavaró éhségsztrájkakciója. Az idén nyáron Londonban elkövetett szörnyű bombamerényietek arra emlékeztettek: az észak-ír helyzet változatlanul forrponton van. A „Fehér Könyv" A válság megoldatlansága a Thatcher-kabinetet újabb kezdeményezésre késztette. James Prior, az észak-ír ügyek minisztere tavasszal hosszas egyeztető tárgyalás után „Fehér könyvet” adott ki. E tervezet célja a hatalom fokozatos átruházása, azaz az autonómia legalább részleges helyreállítása Uls- terben. A mostani szavazáson — arányos képviseleti rendszer alapján — egy 78- tagú nemzetgyűlést állítanak fel. Ennek bizottságai vennék át — hosszú távon, esetleg 30 év alatt — a helyi közigazgatást; a kül- és a hadügy, valamint a „jogrend” kérdéseibe azonban London távlatilag sem enged beleszólást. Első lépésként mindenesetre a terület mindössze „véleményezési és tanácsadási” jogkört kapna. A legnehezebb problémát a „Fehér könyv” úgy szándékozik áthidalni, hogy a katolikusoknak egyfajta vétójogot ad. A londoni parlament elé a belfasti nemzetgyűlésnek csak azon javaslatait továbbítanák, amelyet a képviselők legalább 70 százaléka támogat — ez pedig feltételezi hogy az adott ügyben a protestáns többség és a katolikus kisebbség megegyezésre jutott. Kételyek, kérdőjelek A londoni kezdeményezés vegyes visszhangot váltott ki. A hivatalos optimizmus ellenére szakadék tátong a pártok véleménye között. A protestánsok jó része úgy véli, hogy az engedmények túl nagy hatalmat adnak a katolikusok kezébe. Paisley lelkész, a szélsőségesen fanatikus unionista vezér, aki Londont is nemegyszer élesen támadja, s Thatcher asz- szonyt Ulster „elárulásával,” „kiárusításával” vádolja, beígérte, hogy zátonyra futtatja Prior tervét. Tehát az, hogy némely pártok nem hirdettek eleve bojkottot, már eredményesnek számít. Igaz, a zömében katolikusokat tömörítő Szociális Demokrata és Munkáspárt bejelentette, hogy jelöltjei megválasztásuk esetén sem vesznek majd részt a nemzetgyűlés munkájában. A katolikusok fő kifogása, hogy a tervek nem térnek ki az ír Köztársasághoz fűződő kapcsolatokra, szó sincs egy esetleges országegyesítésről. Akadnak hát kérdőjelek, kételyek bőven. A mostani választás mégis fontos lehet, hiszen hozzájárulhat ahhoz, hogy Ulster jövőjét voksok- kal, ne pedig puskagolyókkal alakítsák. Szegő Gábor összeállította: Pilisy Elemér Botrány a rulettkaszinóban « , . ' ’S A történet alighanem példátlan a szerencsejátékok történetében. Már az is rendhagyó, hogy nem- a rulettkaszinó fosztja ki a játékost, hanem fordítva. De hogy egy kaszinó ne fizessen, sőt indok nélkül börtönbe juttassa a szerencsés nyerőt, az valóban példátlan. Az eset hőse egy jugoszláv karateoktató, Alexander Nemet, aki —, mint a nyugatnémet Stern magazin beszámolt róla — harmincévesen hátat fordított hazájának, hogy a „kapitalizmus napos oldalán próbáljon élni” — mégpedig a rulett segítségével. Hónapokon át utazgatott ' keresztül-kasul Európában, mindenütt játszott; s mi több, mindenütt nyert. Egyszer Monte Carló- ban 10 ezer márkát, másszor Baden-Badenban 20 ezret. Egészen addig, amíg tavaly be nem tért az ausztriai Veiden kaszinójába. A Wörthi- tó híres fürdőhelyének kaszinója egyike az Osztrák Játéktermek AG tíz nagy alpesi „szerencsebarlangjának”. A tíz kaszinó évi forgalma mintegy három és fél milliárd márka. A nyereség kiszámíthatatlan, de alighanem százmilliókra rúg. Nos, ebből. faragott le a szerencsés kezű Nemet pár óra alatt 400 ezer márkát. Este hatkor kezdett játszani, mintegy 14 ezer márkával. Már az első három forgatásnál kijöttek a számai. Éjjel kettőkor egy pincér vitte utána a tengernyi zsetont a kasszához. Ott azonban a rákvörös igazgató várta, s sűrűn szabadkozva közölte, hogy ekkora összeget nem tudnak készpénzben kifizetni: hétfőre ígérte a tartozás rendezését. Hétfőn _ azonban fizetés helyett a kaszinó csalással vádolta meg a jugoszlávot. Megvizsgálták a rulettasztalt, s állítólag valami hibát találtak az egyébként ötnaponként szigorúan ellenőrzött készülékben. A kaszinó- társaság. feljelentésére Nemetet letartóztatták.. Négy hónapon át nyomozott a rendőrség, megannyi szakértő bevonásával — eredmény nélkül. A jugoszlávot idén tavasszal el kellett engedniük: a nyert zsetonokat is visszakapta. A kaszinó- társaság azonban, amelynek részvényesei között a pénzügyminisztérium, nagy biztosítók, sőt a katolikus egyház bankja is ott van, nem volt hajlandó fizetni. Leo Wallner vezérigazgató kijelentette: „Csak akkor fizetünk, ha bíróság kötelez rá”. Egy dolog biztos: a szerencsés kezű játékos Ausztriában többé nem kerülhet ilyen helyzetbe. A kaszinó- társaság ugyanis biztonsági okokból kitiltotta az ország összes játékterméből. Bírósági per azonban mégsem lett az ügyből. Alighanem ag érdekeltek csendben mégis megegyeztek, hiszen a kaszinóknak, amelyekről köztudott, hogy jobbára azért nyernek, nem jó reklám, ha pénz helyett bizonyíthatatlan gyanúsítgatásokkal fizetnek, másrészt a veszteség amúgyis eltörpül az évente bezsebelt összeghez képest. (avar) Életfogytiglan plusz öt év A magánzárka ajtaján a rozsdás táblán elfakult írás; Nelson Mandela; száma: 466/1964; bűntette; szabotázs; ítéletet: életfogytiglan plusz öt év. A színhely: az Atlanti-óceán által körbezárt, sziklás Robben Island, alig tíz kilométrre a délafrikai partoktól, Fokvárosdokkjaitól. A sziget, amely a húszas évekig lepratelep volt, évtizedek óta nem baktérium, hanem politikai fertőzéstől próbálja távol tartani a szárazföldet. A rettegett fegyház mind a 482 foglyának ugyanaz a bűne: szem- beszálltak a fajüldözést az állami politika rangjára emelő apartheid-rendszerrel. Nelson Mandela, ez a 64. évében járó fekete férfi, a Robben Island „legelőkelőbb vendége”. A dél-afrikai fehérek egyik legnagyobb lapja írta egyszer: ha ebben az országban forradalom lenne, akkor szinte biztos Mandela lenne a feketék vezére. Mandelát hat társával együtt, 1964-ben, hírhedt rivóniai perben ítélték egész életre szóló rabságra. Azzal vádolták őket, hogy „kommunista összeesküvést szőttek”. Robben Island keserű elszigeteltségében tartja foglyait. Ha a nagy távolságot megfizetni képes hozzátartozó néhanapján eljut ide, — a szigorú felügyelet mellett sem juthat a külvilágról lényegesebb információhoz a fogoly. Groteszk dolog: Mandelának jár egy közismert dél-afrikai propaganda kiadvány, de az is megcenzúrázva, egyegy „túl informatív” oldallal megrövidítve. Robben Islanden is van apartheid (e búr szó jelentése: elkülönülés). A börtönhatóságok kényesen vigyáznak például arra, hogy a „fehér fajhoz azért közelebb álló” Indiai és félvér foglyok reggeli kukoricakásájukba egy egész evőkanálnyi cukrot kapjanak, a fekete rabok kásáját pedig csak fél evőkanálnyi cukor édesíthesse. A börtönsziget nem ad még annyi esélyt sem foglyainak, mint If vára Monte Christonak. 1962 óta — amikor a „legmagasabb minősítésű” börtönné vált — senkinek sem sikerült megszöknie onnan. A börtönben számos fogoly halt már meg, titokzatos körülmények között. A halálra vert rabokat általában , .hörghurut miatt elhalálozottnak” nyilvánítják. Gordon Winter, a dél-afrikai titkosszolgálat, a Boss volt „szuperügynöke”, akit rendszeresen beengedtek szimatolni Robben Is- land-re, tavaly Londonban egy leleplező szándékú könyvben leírta, hogy néhány fehér börtönőr miképpen dicsekedett el több fogoly agyonverésével. A dél-afrikai rendszer minden hazai ellenzőjének nem jutna hely Robben Islanden. A fekete tömegek politikai jogaiért küzdő aktivisták százait és százait büntetik „kitiltással” azaz egyfajta belső száműzetéssel, amely egy kényszerlakhely kijelölésével jár. Robben Islandtől több mint ezer kilométer távolságban egy Bardfort nevű kisvárost jelölték ki ilyen kényszerlakhelyül Winnie Mandelának, Nelson Mandela feleségének. Ő Dél-Afri- ka talán legnépszerűbb és bizonyosan a hatóságok által legalaposabb megfigyelés alatt tartott asszonya. Férje börtönévei alatt Winnie nagy részt vállalt aí Afrikai Nemzeti Kongresszus akcióinak szervezésében. 1976 óta gyakorlatilag háziőrizetben él. Winnie Bradfort most is őrzi egy dobozban az érintetlen, kőkeménnyé száradt esküvői tortát. 1958-ban az esküvőről is elhurcolta kr- hallgatásra a rendőrség Nelson Mandelát...
