Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-15 / 242. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. október 15., péntek (Fotó: Szántó György) Hagyományőrzés - felsőfokon Húszéves a Vidróczki Néptáncegyüttes Két évtizede annak, hogy megalakult az azóta országhatárainkon túl is népszerűvé vált gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes. A neves csoport sikereinek méltatásaképpen megkapta a megyei tanács egyik művészeti díját. Az ünnep mindig számvetésre, emlékezésre késztet. Ez bizony nem könnyű annak, aki kezdettől lelkesen munkálkodott a mind rangosabb eredmények megszületéséért, hiszen a sok élményből kell kiragadnia a legérzékletesebbeket, a legkifejezőbbeket. Zeltner Imre — civilben a MÁV Kitérőgyártó Üzemének szb-titkára — a múltra utalva, egyben ifjúságát is idézi. o — Már 1946-ban — akkor Miskolcon dolgoztam — a Vasas Táncegyüttes tagja lettem, méghozzá egyike voltam az alapítóknak. Napjaimnak színt, tartalmat adott a folytonos gyakorlás, a fellépések semmi mással nem pótolható öröme. Ez a kötődés él, munkálkodik mindmáig bennem, ez késztetett arra, hogy később is a nemes ügyért buzgólkodjam. Igaz, teltek az évek, le kellett mondanom arról, hogy magam is pódiumra lépjek, de mindig arra törekedtem, hogy újakat nyerjek meg a népi hagyományok ápolásának, a színvonalas szórakoztatásnak. Amikor egykori üzemem a Mátra fővárosába települt, én is jöttem, és művészeti jellegű tevékenységemet ott folytattam, ahol régebben abbahagytam. 1961- ben itt szerveztem egy gárdát, ez egyesült egy év múlva az akkori városi művelődési ház csoportjával. Ekkortól íródott a Vidróczki krónikája. Csak elimeréssel szólhatok Molnár Lászióné agilitásáról, szakmai hozzáértéséről. Többek között az ő érdeme az, hogy — egyébként 1970-ig irányította az együttest — túljutottunk a minden rajttal járó gondokon, s bárhol mutatkoztunk be, mindenütt tapsorkánnal jutalmazott bennünket a közönség. e Idővel következtek a stafétaváltók, akik továbbfejlesztették a tisztes örökséget. Két esztendeig Tímár Sándor — most az Állami Népi Együttes vezetője — volt a művészeti dirigens, őt váltotta Heksch Katalin, aki jelenleg is tartja a „frontot”. A tettvágy és a felkészültség meghozta gyümölcsét. A hamisítatlan folklóranyagra építettek, az ebben rejlő kincseket aknázták ki, így aztán érthető, hogy seregnyi hazai, országos fesztivál díjazottjai lettek. Bejárták Európa országait, így járulva hozzá ahhoz, hogy mindenütt megbecsüljék kultúránk értékeit. 1978-ban véglegesen a kiváló cím birtokosai lettek. Az idei nyáron Dél-Franciaországban és Dániában adtak ízelítőt képességeikből. Q Mindez önmagáért beszél, ám arról is érdemes szólni, hogy a sikerdömping mögött mekkora áldozatvállalás rejlik. — Rendkívül hálásak vg= gyünk fenntartó szerveinknek, a városi tanácsnak, a Vasutasok Szakszervezetének, a MÁV Kitérőgyártó Üzemnek, az SZMT-nek, a GYÖNGYSZÖV Áfésznek, hiszen ők biztosítják számunkra azt az anyagi fedezetet, azt az esztendőnkénti 400—450 ezer forintot, amely fedezi a működtetés költségeit. Másképpen fogalmazva: gondok nélkül kísérelhetjük meg azt, hogy folyvást többet nyújtunk a korábban elért szintnél. Tagjaink közt értelmiségiek és kétkezi munkások egyaránt találhatók. Számunkra a képzettségbeli különbség lényegtelen, bennünket az alkotó szándék köt össze, s ez nem ismer semmiféle gátat, akadályt. Körünkben senki sem takarékoskodik szabad idejével. Ennek érzékeltetésére elég csak azt említenem, hogy hetente három alkalommal próbálunk, méghozzá mindig legalább három óra hosszát. Évente 60—70 előadást adunk. S ha már itt tartunk, hadd köszönjem meg — a gárda menedzsereként, de nevezhetném funkciómat mindenesnek is — a különböző vállalatok megértését, hiszen kikéréseinket elfogadják, lehetőséget biztosítanak a zökkenő- mentes munkálkodásra. A jó légkört valamennyien dicsérik. Nyilatkozatok helyett utaljunk inkább egy mindennél beszédesebb mozzanatra. — Táncosaink között maradandó érzelmi szálak is szövődtek. Eddig mintegy húszán kötöttek egymással házasságot. Gondoltak a jövőre is, hiszen régóta képzik a majdani utánpótlást. — C-kategóriás vizsgát tett táncosaink foglalkoznak a kisdobosokkal, az úttörőkkel és középiskolásokkal. Ebből a körből kerülnek ki a holnapok sikereinek kovácsai. Erről soha nem feledkeztünk meg, s azt hiszem — többek között — ezért is jutottunk, el eddig. Feladatokban ma sincs hiány, hiszen az újabb erőpróbák még fokozottabb felkészülést igényelnek. Október 28-án megpályázzuk az arany I-es minősítés megszerzését. Ekkor kétórás előadást tartunk a Mátra Művelődési Központban, s ennek anyagát az utóbbi évek legjobb produkcióiból válogatjuk össze. Remélem, ezzel is gyarapítjuk együttesünk eredménylistáját. Ennél is fontosabb azonban az, hogy továbbra is óvjuk, mentsük, közkinccsé tegyük az igazi folklór kincseit. Pécsi István Ismét megrendezik az országos diáknapokat Már minden iskolai KISZ- szervezet kézhez kapta a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődési Minisztérium és az Állami Ifjúsági Bizottság közös felhívását az országos diáknapok szervezéséről. Az iskolákban a napokban hozzálátnak az egész diákságot megmozgató rendezvénysorozat előkészítéséhez, szervezéséhez. Az országos diáknapok programjai elsősorban a tizenévesek iskolai és iskolán kívüli kulturális tevékenységét ösztönzik. Egyben képet adnak a diákművelődés eredményeiről, lehetőséget teremtenek a közművelődési munkában élen járó tanulók, iskolák és pedagógusok tevékenységének megismerésére, elismerésére. A rendezvénysorozat nem titkolt célja, hogy alkalmat nyújtson a diákélet bemutatására, arra, hogy a tanulók a művészetek eszközeivel fogalmazzák meg, fejezzék ki a világról, a társadalomról alkotott véleményüket. Mindez hozzájárul az iskolai élet hagyományainak további elmélyítéséhez, a régi diákszokások, hagyományok felelevenítéséhez, megismertetéséhez, új tradiciók kialakításához. Az országos diáknapok első fordulójaként az iskolai KISZ-bizottságok rendeznek diáknapokat. Ezek programjának kialakításában, időpontjuk megválasztásában fő szempont, hogy kötődjenek az iskolahagyományokhoz. A diáknapokon a tanulók lehetőséget kapnak diákköri, amatőr művészeti tevékenységük bemutatására. A legtöbb helyen felelevenítik a sajátos diákhumort, diákhagyományokat, teret engedve a vidámságnak, tréfának, s így például „fordított napokat,” diákórákat, diákavató- kat rendeznek. A megyei KISZ-bizottságok és a megyei tanácsok művelődési osztályai, az énekkarok, kamarakórusok, szólóénekesek, szólóhangszeresek, kamarazenészek, népzenészek, pol-beat, folk-beat, rock- és dzsesszegyüttesek, néptáncosok, diákszinpadok, bábosok, vers- és prózamondók részére úgynevezett minősítő bemutatókat szerveznek. Ezekre — az iskolai diáknapokon való részvételtől függetlenül — minden középfokú tanintézetben ta- tanuló, illetve diákközösség jelentkezhet. A jelentkezési határidő december 20. A minősítő bemutatók kapcsolódnak a nemrég meghirdetett „Ki mit tud?” versenyhez is. A bemutatott produkciókat valamennyi kategóriában arany, ezüst, illetve bronz fokozattal minősítik. Ezzel azonban nem ér véget a bemutatók sorozata. A megyei minősítők legszínvonalasabb produkcióiból az adott országrész diákművelődését reprezentáló szerkesztett műsort állítanak össze, amelyet a diáknapi fesztiválon az ország hét városában — Egerben, Sárospatakon, Gyulán, Keszthelyen, Sopronban, Székesfehérvárott és Pécsett — mutatnak be. A „fesztiváldíjat” a diáktanács döntése alapján ítélik oda a legsikerültebb műsornak. Ugyancsak az országos diáknapok eseménye az országos pályázatok kiírása, illetve a pályázati táborok megszervezése. Az ODN szervezői honismereti; képző-, ipar- és népi díszítőművészeti; diákírói, diákköltői; fotó-, dia-, valamint amatőrfilmes pályázatot hirdetnek. A táborokba a legszínvonalasabb pályamunkák készítőit hivják meg. (MTI) Dimitrov Kerelezov: A nadrágtartó j Valaki csöngetett. Ifjabb Rialtó úr épp a jégkockákat eregette a whiskyjébe. Ki keresheti őt?! Nagyon gyűlölte az ilyen vétkeket, mint amilyen a csöngőé is. Már régóta készült, hogy eltávolítja ezt a készüléket, amely igazán felesleges a lakásban, de mindig elfeledte. Csak azokban a ritka pillanatokban jutott az eszébe, amikor a csöngő felhívta magára a figyelmet. A csöngő csökönyösen szólt. Ifjabb Rialtó figyelmesen belehörpintett a whiskybe és fölállt. Az ajtóban egy öregember állt, sétabottal és sapkával a kezében. A kérdése egészen váratlan volt. — ön ifjabb Rialtó úr? — Igen! — felelt a házigazda anélkül, hogy csodálkozását véka alá rejtette volna — a sapkás és pálcás ember ismerte a nevét!... — Idősebb Rialtó vagyok — folytatta az öreg. A következő pillanatban, ki tudja miért, fejébe csapta a sapkáját, majd egy elegáns mozdulattal újra levetette. — Aha, tehát ön az — mondta ifjabb Rialtó, és egy mozdulatot tett, amelyet kéznyújtásnak is föl lehetett fogni. Az öreg nem fogadta el — mindkét keze foglalt volt, csupán előrébb lépett. A házigazda előbb elhelyezte még az utolsó jégkockát is a whiskybe, azután azon igyekezett, hogy itt az ajtóban befejezhesse a beszélgetést, és ne kelljen a vendéget behívni a hallba. — Pénzre van szüksége? — kérdezte. — Nem — felelte az atya, és újabb lépést tett befelé. Ez megnyugtatta a fiút. — Csak nem valami örökségről szóló írást akar átadni nekem? — kérdezte ironikusan. — Nem! — felelt az atya, anélkül, hogy továbblépett volna. — Az istenért, akkor mit akar? Ilyen alkalmatlan időben csöngetni!... — Csupán azért, mert az én arteriszklerózisom ... — Ha nem tévedek, ezelőtt harminc évvel semmiféle szklerózisa nem volt, mégis csak egyszer csöngetett. Fejezzük be, mit akar mondani? — Tulajdonképpen, igen, azért csengettem, hogy egy nadrágtartót kérjek. Emlékszem, kölyökkorában nadrágtartót viselt. Fel akarom akasztani magam ... A fiú fölnevetett. — Micsoda pechje van!... Sajnálom, de nem szolgálhatok vele... Az ifjabb Rialtó őszinte volt — két nappal ezelőtt ugyanezzel a kéréssel az anyja járt nála, és ő odaadta neki az utolsó gyermekkori nadrágtartóját. Migray Ernőd fordítása Ördöglakat Emlékeznek még az ördöglakatra? Furfangos kis drótszerkezet, amelyet: értelmesen, ügyesen szét lehet válogatni, ki lehet nyitni. Ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni az értelmes életről! — Milyen az értelmes élet? Túlzás nélkül; a kérdések kérdéséről van szó! — Milyen az értelmes élet? A téma megközelítése a „túloldalról” talán annyival köny- nyefbb, hogy felsorolhatjuk a szélsőségeket, az egyértelműen negatív magatartás- vagy szokásformákat és száz ember közül kilencven azt mondja rájuk: Ez így nem okos, nem jó, értelmetlen! Általában a zülött, az alkoholista, a dologkerülő, a családdal nem törődő magatartást ítélik igy meg az emberek. — De milyen az értelmes élet? Kik élnek okosan, helyesen, célszerűen? Számotadhatóan? A fő kérdés részekre bontása semmivel sem könnyíti meg a választ, legföljebb aláhúzza fontosságát, — Az értelmes életet élő ember boldog a-kar lenni! Cselekedetéit — amennyiben ez rajta múlik — úgy irányítja, hogy boldog lehessen. — Kinek virág kell, nem hord rózsaberket... — Köszönjük az idézetet. Igaza van! Tövisek közül szedett néhány szál virágra gondolunk csupán. — És mi a véleménye önnek erről? — Gazdag érzelemvilág nélkül nincs igazi boldogság. — Neked, barátom? — Szerencse dolga, hogy tud-e valaki értelmes életet élni! — Nem értem! — Öröklött génjeink, adottságaink, körülményeink nem sok mozgásteret hagynak a számunkra. — ön akart mondani még valamit! — Szerintem úgy él az ember értelmes életet, hogy közben sok értelmetlenséget elköveti, amelyekre azután rájön, kijavít. Értelmessé tesz! — Ezek szerint azt akarja mondani, hogy az értelmes életre állandóan törekedni kell és ha jó a cél, jó az irányzók, akkor az előbb-utóbb sikerül is? Gondolkodik, vajúdik az ember, társaival beszélget, vitázik, véleményt cserél. — Maga boldognak látszik! — Annak is tartom magam! Felneveltem két gyereket, ki- taníttattam őket, szép családjuk van, házal, kertje, autója mindkettőnek és én sem halok éhen. Igaz, dolgoztunk a feleségemmel együtt látástól vakulásig, — ahogyan mondani szokás, Miért ne lennék boldog? Üjabfo vitapartner érkezik. Neki is van véleménye: — Én a hivatásomnak, a munkámnak élek. Nagyon fontos, magas beosztásban Vagyok, számokkal dolgozom, de meggyőződésem, hogy az emberek milliói látják majd hasznát. Még inkább boldoggá tesz, hogy én; — hogy is mondjam — nem születtem bele semmibe. Magam küzdöttem fel magam. Ügy érzem, erős akaratú ember vagyok. Később visszakérdez: — Maga tud örülni a kis dolgoknak? A semmiségeknek? — őszintének kell lennem! Igen! De másfajta parónyök el is tudnak keseríteni. Szúrnak, mint a tüske. — ön szerint mi nagyobb boldogság? Adni vagy kapni? — Adni azoknak, akiket igazán szeretünk. Látni az arcukat, a szemük tükrében a fénylő ragyogást. — Ne haragudjon! Még egy kérdést: • - Miért haltak meg a nagyok, akiknek a nevét márvány- tábíákra és a szívünkbe írtuk? — A hazáért, a szabadságért, az igazságért... — Mi volt az értelme az életüknek? A beszélgetés végén kikerekedik a válasz, a kérdések kérdésére: önmagunkért nem érdemes és nem szabad élni! Feladatokat és szolgálatokat kell teljesíteni másokért, hogy boldogok lehessünk. — Mi volt ez? Erkölcsi három perc? — Nem! Csak az értelmes élet kulcsa, amivel még az ör- döglakaítot is ki lehet nyitni... Szalay István A HÓNAP MŰTÁRGYA Egyiptömi usébti A volt egri cisztercita gimnázium szemléltetési célokra összegyűjtött tárgyai között — amelyek az egri Dobó/ István Vármúzeumba kerültek — 13 darab, a halotti kultusszal kapcsolatos óegyiptomi emlék van. Közülük egyik szívskarabeus, amelyet az elhunyt múmiájának szívtájékán helyeztek el. Az egyiptomi hiedelmek szerint ugyanis a szív a gondolkodás szerve, a rajta elhelyezett skarabeus pedig megakadályozza, hogy a halott önmaga ellen valljon. A többi 12 úgynevezett usébti, az új-birodalmi sírokból előkerült múmia formájú szobrocska. A rájuk felírt szövegek a halott nevét jelzik, esetleg részletet, a Halottak Könyvéből. Szerepük az elhúnyt megszemélyesítése, illetve munkájának elvégzése volt. (Fotó: Perl Márton)
