Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-23 / 223. szám
4. DÉS NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 23., csütörtök Évtizedek MOZI-PÉLDATÁR az olvasók szolgálatában Nyári pofonok - és erkölcsök Portrévázlat pasztell színekkel i Az idei nyáron nem szűkölködtünk a nagy pofonokban. Lehetséges, persze, hogy az életben is elcsattant néhány, de ez meg sem közelítheti azt a hirigmennyiséget, amit a nyári mozivásznakon láttunk. Szerénysége vonzó, épp ezért cámcsodálkozik, amikor közlöm vele: róla akarok írni, munkádárói, mindennapi helytállásáról, soha nem reklámozott sikereiről. Fazakas Zsigmondivá, a hatvani Ady Bndire Könyvtár igazgatóhelyettese meglepetten reagál, mert ő természetesnek tartja; hogy mindig a könyvbarátok szolgálatára álljon. o Ha a pályakezdésről esik szó, majd mindenki hivatás- érzetét emlegeti, ö azonban másképp fogalmaz: — 1962-lben képesítés nélküli nevelőnek akartaim menni, úgy terveztem, hogy oroszt tanítok majd, mert önszorgalomból meglehetősen jól elsajátítottam ezt a nyelvet. Fortuna azonban nem szegődött társamul, nem kaptam helyet, így aztán elfogadtam az első, más jellegű ajánlatot. Javasolták, helyezkedjem el a városi könyvtárban. Megbarátkoztam a gondolattal, s beálltam a sorba. Ennek már húsz esztendeje, azt azonban bízvást kijelenthetem, hogy nem bántam meg egykori elhatározásomat, A számomra egykor ismeretlein szakmát ugyanis megkedveltem, s menetközben fedeztem fel szépségeit. o önkritikus alkat lévén folyvást gyarapította tájékozottságát. — 1967-iben elvégeztem a két és fél éves könyvtárosképző szaktanfolyamot. Három év múlva jött a következő menet: különbözeti vizsgával főiskolai oklevél birtokosa lettem. Természetesen ez sem jelentette számomra a végállomást Azóta számos továbbképzésen vettem részt Ez nem kevés fá(Fotó: Szabó Sándor) radtsággal járt — közben két gyermeket is felneveltem — mégis szívesen tettem, mert azt vallottam, hogy kötelességem minél többet nyújtani az érdeklődő látogatók számára. Jelenleg az olvasószolgálatban tevékenykedem, azaz fő feladatköröm a sokrétű tájékoztatás. Más szóval azokon segítek, akik a kölcsönzésnél jóival többet óhajtanak. Szívesen csinálom az irodalomkutatást, készségesen adok talán hasznosítható tanácsokat. Partnerekben nincs hiány, hiszen jönnek a szakdolgozatokat készítő leendő pedagógusok, az előadásokat tartó orvosok, mérnökök, a versenyekre készülő középiskolás diákok. Ahhoz, hogy mindig hivatásom magaslatán álljak, rendszeresen képezni kell magam. o Ez bizony sok időt igényel, de az áldozathozatalt természetesnek tartja, mert közben ő is gazdagodik szellemiekben. — Ez megnyugvással tölt eL Így volt mindig. Engem soha nem zavart az, hogy szolgáltatásaink jelentősége nem tudatosult széles körben. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy az anyagi megbecsülés is sokáig késett. Nem sirámként említem, de 1975-ben mindössze 2 50Ő forint volt az alapbérem. Azóta rendeződtek a dolgok, fiatal kollégáim azonban most sem dúskálnak a forintokban. Erre csak azért utalok; mert elsősorban emiatt nőiesedett el ez a szakma. Ilyen szerény bérért ugyanis aligha tülekednek a férfiak, a családfenntartók. Ráadásul a munkabeosztás se valami ideális. Régebben még inkább fájlalhattuk az áldatlan állapotokat, hiszen, mindennap kora délutántól este hétig bent voltunk. Szabad szombatunk így is csak minden 'harmadik héten van, de ez is előbbrelépés a hajdani gondokhoz képest o Sikereit sorolhatná, lenne mivel büszkélkednie, de ezeket egyáltalán nem hangsúlyozza. — Szerintem nincs semmi különös abban, ha valaki tisztességgel látja el teendőit. Végtére is ez a kötelessége, ezért veszi fel havonta a fizetését. Az persze külön öröm, ha munkájában fantáziát, színt, érdekességet talál, mert így minden napja tartalommal telítődik. Én ebben a szerencsés helyzetben vagyok, s ha két évtized során nem lankadt ez a lendület, akkor az elkövetkező években sem törik ■majd meg. Az ilyesmi akkor is felemelő érzés, ha tevékenységünk nincs reflektor- fényben. A hasznosság tudata — azt hiszem, ez így van más pályákon is — busásan kárpótol a pillanatnyi, a jövőben csak emlékké halványuló gondokért. Pécsi István Bújtor István Csöpdként már második filmjében osztott ki jó néhány horog- ütést a Balaton-parton különböző külföldi ügynököknek. Időközben megérkezett a mozikba a modell, azaz Piedone is, hogy legújabb kalandjaival tovább növelje ökle tekintélyét az alvilág körében. A Kobrg becenévre hallgató detektív már a film címében is elárulta magáról, hogy igazi japán filmhőshöz méltóan: kara térik. magyar Dögkeselyűben ugyan nem a rendőrök, hanem egy taxisofőr vállalta a verekedő nyomozó szerepét, a Ben Húrban viszont a kocsiverseny közben láthattunk néhány vérfagyasztó jelenetet. Példatáram az elmúlt hetek moziműsora inak jószerivel csak kisebb feléből való, de annak bizonyítására elegendő lehet ennyi is, hogy ez a nyár mérhetetlen meny. nydségű kalandot, izgalmat, s persze verekedést hozott a mozinézők nem kis részének örömére. Mert nem lehet eleget ismételni, hogy az elmúlt évtizedben a mozinézők kétharmada fiatal, nagyjából huszonöt év alatti lett Ezek pedig, elsősorban éppen az ő filmjeik. Meg persze az idősebbeké is, ha elmennek nyaralni, szabadságon vannak, mert akkor ők is jobbára ilyen filmeket keresnek. Nem is akarok én vitatkozni a műsorö6Szeállitókkal, bár úgy gondolom, a sok csihi^puihi mellett azért a huszonöt éven Müliek, meg az aluliak közül is jó né- hányan, mást is megnéznének, ha nemcsak mutatóban lenne egy-két valamirevaló műalkotás a nyári programok között Most azonban nem a mű- sorösszeállitás lehetséges, kívánatos arányairól szeretnék szólni, hanem a kalandfilmek hatásáról. Sokan ugyanis azt mondogatják: ez a kálandfilm-dömping tönkreteszi a fiatalságot, agresz- szivitásra nevel. Nem tagadhatom, az ilyen feltételezéseknek is van némi alapjuk, mégsem hiszem, hogy itt vannak az igazi veszélyek. Mondhatnám ellenvéleményként azt a kicsit demagóg — választ is, hogy azért ezekben a kalandfilmekben mindig a jó cowboy, az igazságot kiderítő detektív győz, tehát az ifjú nézők végül is a helyes erkölcsi világkép diadalát élhetik meg a mozikban. S amint persze ebben a válaszban is van igazság, azért ez sem a lényegre tapint. Mert például manapság már egyre több olyan film is akad, amelyikben nem az erkölcsi jó mellett kell szurkolnia a nézőnek (lásd: Coppola Keresztapáját hanem a bűnözők valamely csoportjának. Aztán olyan jogos választ is adhatnék a veszélyt emle- getőknek, hogy ez így, pusztán az adok-kapok horogütések alapján, önkényes csoportosítása a filmeknek. Először is ezek között vannak jobban és rosszabbul megcsináltak — a rosszabbak eleve hatástalanabbak —, s persze olyanok is, mint éppen a Dögkeselyű vagy a Keresztapa, amelyek a krimitörténetek, kalandsorozatok mögött reális társadalmi hátteret képesek felrajzolni, így a nézők valóságismeretét bővítik, mint az igazi műalkotások általában. Ám még ezt sem érzem kielégítő válasznak. Az igazi, a valódi veszélyt ugyanis másban látom. Nem egy- egy kalandfdlm meséje, története, az erkölcsi jó vagy rossz győzelme, s nem is a bemutatott horogütések kis vagy nagy száma dönti el, milyen is egy film igazi tömeghaitása. Sokkal inkább az, hogy a néző számára azonosonulásra felkínált főhős — mert az ilyen típusú filmek mindig egyértelműen sugallják, hogy a néző kivel azonosuljon, egyebek között ez a legfőbb vonzerejük — milyen emberi magatartást képvisel. Roger Moor Angyalában például —, hogy a műfaj e tévésklasszikusát válasszam példának — nem az a vonzó az ifjú nézőnek, hogy verekszik. Nem is az, hogy Angyal mindig elbánik az ilyen-amolyan bűnözővel. Még a 14 éven aluli kis néző is tudja — vagy legalább érzi —, hogy az ilyesmihez neki semmi köze nem lehet. Annál vonzóbb számára, ahogy Angyal egy bárpulthoz ül és italt rendel. Vagy otthon, a lakáséiban kinyitja a bárszekrényt, vagy ahogy beül a kocsijába, ahogyan a nőkkel bánik... Legfőképp pedig az a vonzó, hogy íme, lehet így is élni: csak akkor csinálni valamit, ha kedvem van hozzá. Angyalnak — láthatóan — a luxusért nem kell dolgoznia, magyarán „azt csinál, amit akar”, ami a mai tizenéveseink vágyadnak netovábbja. Képletesen szólva: Simon Templar fehér luxusautója sokkal veszélyesebb egy tizenéves számára, mint akár a legviharosabb verekedése. A kalandfilmek esztétikai mértékkel nem mérhetők, viszont tapasztaljuk, számtalan szempontból nagy különbség van közöttük. Ha mégis értékrendet próbálunk fölállítani, van, amit nyugodt szívvel ajánlhatunk szórakozásra, s van amelyiktől jobb kicsit óvakodni — a megítélés legfőbb szempontja csakis ez lehet: milyen életmódéi leket, emberi magatartásokat sugallnak a központi hősök. Bernáth László X/4. AZ ÉRKEZÉS A Veréb-akció résztvevői 1944. március 16-án, hajnalban két óra tájban poty- tyantak magyar földre. A Halifax — amely miután elvégezte dolgát, visszafordult, és Jugoszlávián át visszarepült Brindisibe —, mindössze körülbelül kétszáz méterre repült a föld felett, amikor elsőként a 49 éves Duke ezredes kiugrott belőle. Mivel még sohasem ejtőernyőzött, ő maga csodálkozott a legjobban, amikor sértetlenül a földön találta magát. Két társa, aki előzőleg Algírban gyorsított kiképzésen vett részt, és így gyakorlott volt, követte. Majd a holdvilágos éjszakában máris felettük lebegett a negyedik ernyő. A rádióval. Ha Duke memóriája jobb, s nem Kádár Gyuláé, aki váltig állította, hogy rádió nem volt az érkezők felszerelésében, ellenkezőleg: ő bocsátotta rendelkezésükre a már előzőleg Törökországból becsempészett készüléket. Idáig minden a terv szerint történt Azaz mégsem. Mert nem várta az érkezőket senki, márpedig a megbeszélés szerint a magyar hírszerzés embereinek a környéken kellett volna tartózkodniuk. Duke ezredes és társai elásták az ejtőernyőket és más felszerelési tárgyaikat. A cserjésben elrejtették a rádiót. Amikor világosodni kezdett, néhány kilométernyire felfedeztek egy templomot Amerikai egyenruhában indultak arra. A falura — egy negyedszázad múltán — Duke ezredes úgy emlékezett vissza, hogy Potou- rinnak hívták. Ennek alapjául bizony nem lehet azonosítani sem a magyar, sem a jugoszláv térképen. A falu lakóinak segítségével próbáltak kapcsolatot keresni a magyar katonasággal. Nem nagy sikerrel. Többen ijedten faképnél hagyták őket, de aztán találtak valakit, aki beszélt valamit franciául, állítólag a háború előtt Párizsban volt pincér. Duke ezredes az előre elkészített mesével traktálta, vagyis azzal, hogy Titóhoz készültek és rossz helyen értek földet, s most meg akarják adni magukat a magyar hadseregnek. A faluban azonban ezt nem tehették meg, mert semmiféle hatóság, még jegyző sem akadt. A volt párizsi pincér mindenesetre nagyon szívélyes volt a jövevényekhez. A falu lakói megvendégelték az amerikai egyenruhás tiszteket, bár alighanem senkinek nem volt fogalma arról, kiket kínál. A bőséges reggeli után Duke telefon után érdeklődött, hogy kapcsolatot teremthessen a legközelebbi magyar helyőrséggel. A falucskában nem volt telefon. Akkor autót keresett, hogy behajthassanak a legközelebbi laktanyába. A faluban nem volt autó. Azt már tudták, hogy Nagykanizsa 12 kilométerre van. Ott van magyar helyőrség. S az OSS Balkán osztályának volt vezetője, az amerikai hírszerzés ezredese meglehetősen egyszerű megoldást választott, hogy a magyar hírszerző kollégákkal kapcsolatba kerülhessen. Kitépett egy lapot a noteszából, néhány sort írt rá: „A nagykanizsai helyőrség parancsnokságának ! Alulírott amerikai tisztek elhibázott ejtőernyős ugrással magyar területen értek földet. Tisztelettel jelentkeznek a magyar hadseregnél, és a genfi nemzetközi hadifogoly-egyezmény szellemében a rendelkezésére bocsátják magukat”. A cédulát nevük, rangjuk és számuk feltüntetésével mindhárman aláírták és egy biciklis parasztfiúval be- küldték Nagykanizsára. Az eredmény ezúttal nem maradt el. Igaz, hogy még nem a magyar VKF/2 emberei érkeztek, hanem egy szakasz katona, egy százados parancsnoksága alatt. A katonák körülvették azt az épületet, amelyben az amerikaiak vendégeskedtek, s a parancsnok pisztollyal a kezében rontott az amerikaiakra. Az amerikai tisztek felugrottak, tisztelegtek. Erre a magyar százados zavarba jött, áttette a fegyvert a bal kezébe, jobbját pedig tisztelgésre emelte. Nunn kapitány németül tudott vele beszélni, ö tolmácsolta az ezredes szavait: csak egyenlő rangú tisztnek hajlandó megadni magát. Ahhoz is ragaszkodik, hogy angol tolmáccsal érintkezhessék vele. Szegény százados nem tudta, hogy mitévő legyen, de szerencsére nem is rá várt a dilemma megoldása. Üjabb egységek és magasabb rangú tisztek érkeztek Nagykanizsáról. Mindenekelőtt átkutatták azt a területet, ahol az amerikaiak földet értek. Nagy örömükre megtalálták az elásott felszerelést. Többek között azokat a tartályokat is, amelyben Dukéék a szükség esetén vesztegetési ajándéknak szánt, s akkor még Magyarországon ismeretlen nylonharisnyákat, valamint töltőtollakat, karórákat, konzervkülönleges- ségeket tárolták. „Természetesen” az utolsó szálig mindennek lába kelt. Most már elérkezett volna az ideje annak, hogy a jelenlevő legmagasabb rangú magyar tiszt, egy alezredes intézkedhessék. Ekkor azonban váratlanul megjelent egy átlagnál magasabb termetű, civilruhás férfi. Sportkocsival hajtott a helyszínre, azonnal kiugrott a kocsiból, átfurakodot a bámészkodók tömegén és Duke ezredeshez lépett. — Király repülőőrnagy vagyok — mondta kifogástalan angolsággal —, Űjszá- szy tábornok küldött, tudunk érkezésükről. A hivatalos procedúrán, nyilvántartásba vételükön át kell esniük, nehogy valaki gyanút fogjon. Utána Budapestre megyünk, ott már minden rendben lesz. A civilruhás sportkocsiján vitte az amerikaiakat Nagykanizsára. Útközben közölte, hogy a VKF/2-nél szolgál, ő kapott parancsot az amerikai misszió fogadására. Egyébként Kanadában volt pilóta, onnan tud jól angolul. — Én vártam önöket, de aztán, mert két órát késtek, gondoltam, hogy már egyáltalán nem jönnek — mondta —, ezért mentem be Nagykanizsára, aludni. Ahogy felkeltem és megborotválkoztam, hallottam, milyen nagy riadalom van a laktanyában, mindjárt rájöttem, hogy csak önökről lehet szó. Most már mindegy, a fő a?; hogy találkoztunk. Persze most már, mert ennyien tudomást szereztek az érkezésükről, úgy csinálunk, mintha valóban hadifoglyok volnának. Ez a2 egy-két nap már nem számít. Duke közölte Királlyal, hogy rádió adó-vevőt is hoztak magukkal, kint hagyták a répaföldön egy bokorban, s azt a kutatók szerencsére nem találták meg. Király erre beültette Suarez őrnagyot a sportkocsijába és behozták a készüléket. A Veréb-akció parancsnoka azonnal meg akarta hívatni Algírt, hogy jelentést tegyen sikeres megérkezésükről, de Király őrnagy lebeszélte. Azt mondta, hogy az adást lehallgatnák a németek. Majd később, alkalmasabb helyről és időpontban. A derék őrnagy szót sem szólt az amerikaiaknak arról, hogy milyen nagy izgalomban van egész Magyar- ország. Már lépten-nyomon arról beszélnek az emberek, hogy Magyarország hitlerista megszállása küszöbén áll. A VKF/2-nek nagyon pontos értesülései vannak a német megszállási tervekről. Éppen a nagy riadalom miatt készítették ilyen felületesen elő Dukéék fogadtatását is. Ami azt illeti, az egész Veréb-akciót talán legjobb lett volna lemondani. Fel is vetődött a gondolat, de aztán elvetették. Kállay Miklós, Szombathelyi Ferenc még mindig bízott abban, hogy a megszállás elkerülhető. S különben sem akartak rossz pontot szerezni az amerikaiaknál. Allen Dullesék még félreérthetik a dolgot, s úgy tűnhet szemükben, hogy nem akarnak együttműködni. Abban az esetben pedig hogyha a Veréb-akciót lemondják, de a német megszállás mégsem következik be, egyenesen kínos lenne az ügy. (Következik: Érthetetlen dolgok) f
