Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-18 / 219. szám

— Könnyű neked — mondja kedves ismerősöm — hiszen csak leülsz és írsz...

Könnyű, persze, hogy könnyű. Csak ieüliök és írok. Ha van mit, ha van miről; ha van miért, ha van tudásanyagom hozzá. Ha már négy értekezleten, ölt magán- és nem magánbeszélgetésen részt vettem e tárgyiban. Ha átnyálaztam néhány ide, illetőleg oda vonatkozó határozatot, rendelkezést, már megjelent újságcikket. Ha bejártam érte egy fél országot, s ha már előre összevesztem azokkal, akik miatt, vagy akik ellenére írom azt, amit megírok. Könnyű nekem, mert aztán csak leülök az írógép elé és, — írok. És nekem még Valóban könnyű, mert legalább — már ami az írást illeti — azt csinálhatom, amit szeretek. Azt persze a világért le nem merném írni, hogy azt: amihez értek is.

Egyszóval nekem könnyű.

Sok naivitás is leledzik egymás munkájának a megítélésében. Valami olyan örök gyenmekdedség, miszerint könnyű és jó a cukrásznak, mert mindig krémest éhet, a borásznak, mert mindig jó bort diát, a mozdonyvezetőnek, mert villamos mozdonyt vezethet, avagy a vállalati igazgatónak, mert ... mert hát ó a főnök. Könnyű nekik is.

— Neked nem könnyű? Hisz mérnök akartál lenni, és az lettél ... Az üzemben voltaképpen az történik, amit te akarsz, hiszen te vagy ott a vezető... Egy csomó beosztott lesi, hogy ...

— Lesi? Igen, lesi, hogy mikor tarthat be nekem. Azt lesi. Meg azt, hogy a másik borítékjában mi van, pedig — szerinte — a felét sem csinálja annak, amit ő... Meg aztán, hogy az történik, amit én akarok? Ne nevettesd ki magad... A mai világban kötöt- tebb az ember keze, mint amikor az a bizonyos tervutasításos rendszer volt. Most azt csinálhatom, amit akarok, még azt is akarhatom, hogy nem veszem figyelem- be a szabályozó rendszert, a piaci igényeket, a szakszervezetet...

... és most már belehavülve, mintha kéziratból olvasná, úgy sorolja, hogy mi mindent kell csinálnia, ami nem is mérnöki munka, de csinálni kell, hogy mennyi a rendelet, az előírás, hogy az anyagnorma és az import, az energiafelhasználás és a hatékonyság és a—

— ... és még az a jó, hogy én legalább azt csinálhatom, amit mégiscsak szeretek — teszi hozzá, valamiféle záróakkordként.

Hát neki sem könnyű?

Senkinek sem- A más munkájának tisztelete, megbecsülése, hasznosságának fel-, és elismerése nem éppen az erős oldalunk. Szívesen vágjuk oda egy „hivatalnoknak”, hogy bürokrata és még ezt is megerősíthetjük egy jelzővel, miközben esküt mernénk' tenni rá, hogy könnyű neki. Könnyű, ha másért nem, azért, mert napjait sokoldalú semmittevéssel tölti. Miikszáthi megfogalmazással: úgy csoportosítja a semmittevést, hogy az lázas tevékenységnek lássák. Könnyű azoknak isi, akik ott a falu szélén — ma lassacskán az számít a „közepének” — új ési micsoda házat építettek. Könnyű, mert telt nekik miből, hisz ott van a férj az iparban, a feleség a háztájiban, dől a pénz. Így aztán nem nagy dolog nekik az, ami nekünk valóságos megvalósíthatatlan álomnak tűnne: házat építeni.

És milyen könnyű, mondj ide, a vízvezetékszerelőnek. Hívják, keresik, egy kis pepecselés1 a csap körül, már zsebében is a nem éppen kevés forint. Ha meg nagyobb munkát kell végeznie, akkor szinte csak a nullákat kell írnia a telt hasú airabus szám után. És voltaképp milyen szakma az Olyan, amely a vizet terelgeti holmi csöveken; ide-oda. Mennyi ész, szakértelem, rátermettség kell az ilyenhez? Mint a csipetnyi só, annyi. Vagy még annyi se. És még az se érdekes, szereti-e, amit csinál, vagy sem.

Soroljam még? Minek tegyem?

Mindnyájan tudjuk, gyakoroljuk is a más munkájának ily- és olyfajta lebecsülését, amelynek a csattanója, hogy a munka végzője vagy teljesen alkalmatlan arra, amit csinál szellemileg, jellemileg, avagy, ha alkalmas is lenne, akkor meg csal, lop, hazudik. Ha mag nem csal, nem lop, nem hazudik, hát az olyan mimika, meg milyen munka1 lehet, amely még erre sem ad lehetőséget. Akkor az meg nem is

munka. Csak bére van, de ára nincs.

Ez tehát a b-rutálisáhb oldala a munka társadalmi és egyéni megbecsülésének. Igen; a munkának, mert ez az emberi tevékenység, nem általáb an munka, hanem egy valakihez, egy kisebb, vagy nagyobb közösséghez kötő- dötten az, ami: munka. Általában még senki sem dolgozott, általában senki sem beszélhet munkáról — csák a filozófusok és ezt nem gúnyosan mondom —, hai- nam a munka mindig is konkrét valami, amit egy ember, az ember végez Ha lebecsüljük a munkát, akkor az embert becsüljük le vele, és ha ez társadalmi méreteket ölt, akkor fordítottan is igaz: az ember lebecsülése a munka órtékszintjének süllyedésével járhat együtt

A kevésbé brutális, de végeredményét tekintve semmivel sem hatástalanabb módszer a munka1 társadalmi becsületszintjének leszállítására a „könnyű neked, mígnem én... ’’-féle megítélése a másik tevékenységének. Sőt, ez talán még ízléstelenebb is, mert nem nyílt, mint a másik, hanem valamiféle irigységnek álcázott módszere annak, hogy egyszerre közöljék velem, jómagam hülye vagyok, míg partnerem az ész és az emberi tevékenység csúcsain néz el messze felettem. Könnyű nekem, tehát nehéz neki. Könnyű nekem, mert voltaképpen nem is csinálok semmit, de ha csinálok is; az teljesen felesleges a társadalom szempontjából. Míg ő, ugye?

Igen: míg őneki nagyon nehéz, nagyon bonyolult, de óriási erőfeszítések árán, rátermettsége révén, kész és képes mindazon feladatok elvégziésére, amelyet a kor és a társadalom elvár. Ha még nem is becsül.

Ha ezt így érzi, még jó is van a rosszban.

Ha ezt azért mondja — mondjuk —, mert nem ismeri meg-, és fél a más munkáját, mert sztereotípiák, klisék kísértenek benne a különböző munkaterületek szerepét illetően —, még az is lehet jó a rosszban. Mert lehet rajta segíteni, mert el lehet mondani, be lehet mutatni és meg lehet értetni vélem, veled, velünk: mi a szép, mi a nem könnyű, mi a keserves és mi a boldogító egy-egy területét tekintve a munkáiban. Ott a baj és az igaz gond, ha a „könnyű neked ...” nem a tájékozatlanságból ■ szívja a tudatlanság nedvét, hanem egyszerűen egyfajta társadalmi nihil, a társadalom egészének lebecsülése formálja hartáro. zott kijelentő mondattá a kézle- gyintéses megjegyzést.

Nehéz nekem is, neked is, mind valamennyiünknek. Dehát ez a szép, az az igazán emberi: úrrá lenni a nehezén, S ha még szereti is az ember, amit csinál... Hát még „főúrrá is” lehet érte és miatta.

left