Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-18 / 193. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 18., szerda Kisbírók utódai — Cetlik a fán — Minden tilos? - Bal láb a gázpedálon - Szürkék és színesek Plakátok sorsa - ma K-J» Falon... .no ,*Közhírré tétetik!” — kezdte fgy hajdanán a kisbíró, majd sorra kikiáltotta a községben a fontos értesüléseket, a valóban köz-híreket. Lakodalmat, búcsúi bált, állatvásárt vagy a sorozás, a szavazás időpontját. Kidobottá, s a dolog ezzel nagyjából el volt intézve. Mindenki tudomásul vette. Hivatalos személy volt 6, mégha később feliratokkal, a községháza előtti táblán plakátokkal is megerősítették a szóbeli tájékoztatást Aztán eltűntek a kisbírók. Jött a távközlési „forradalom”: a rádió, az oszlopon a hangszóró, újság, a televízió. Az információáradatban csak a plakátok bírták továbbra is a versenyt. A mai napig. Szerepük azonban jócskán megváltozott. J á rtamban-keltemben mindenütt megnéztem a plakátokat, falragaszokat, hirdetéseket S ami a Magyar Hirdető plakátjait illeti, azok nagyjában-egészében az ország egész területén azonosak. Gyöngyösön vagy Sopronban, Egerben vagy Gyulán pontosan ugyanazokkal a biztosítós szép lányokkal mosolyoghat össze az ember, a Pepsi-Cola vagy a napszemüveg sem más tervezésű plakáton jelenik meg. S ez így van rendjén, hiszen ez a hirdetési forma egy-egy rek lámkampány „szülte” ötlet megvalósítója. Természetesen a reklám is hordoz információértéket viszont a valóban tájékoztató táblák, falragaszok, hírközlő plakátok csak azt Jobbára tervezetlenek; vagy ha igen, mindössze egy vállalat propagandistája által, akinek sok esetben semmifajta reklámvégzettsége sincs. Természetesen nem azt hiányoljuk, hogy a választási vagy sorozási felhívásokat művészi szinten tudassák velünk. (Bár ezek is lehet ízléses plakátokon közre adni. — Miért is ne gyönyörködjön a szem?) Arra gondolunk csupán hogy nagyok a különbségek: kiállításokra invitálják például a gyöngyösieket egy fehér alapon fekete betűkkel szedett, (esztétikailag) semmitmondó plakáton, s mellette ugyanott szép színesben, tréfás mondókéval ellátva a rovarirtó előnyeiről tájékozódhatunk. „Alig használt gyerekkocsi és friss őszibarack eladó ..." Név, cím stb. Ilyen, s ehhez hasonló cédulák csúfítják a belvárosok fáit Hatvanban, Gyöngyösön, és Egerben is. „ Ez tilos! ^ Ha esetleg arra jár egy tanácsi dolgozó, vagy a Hirdető munkatársa, s veszi a fáradtságot, talán letépi. Talán nem. Mindenesetre egyre több helyen díszeleg településeinken efféle cetli. Ha egy téesz propagálni akarja valamelyik termékét, s ráadásul még házi nyomdája is van, akkor ezek a nyomtatványok, sokszor helyesírási hibákkal tűzdelve, RHUS1 Hirdetőoszlopon Lámpavason... (Fotó: Szabó Sándor) • nyugodtan kikerülhetnek az utcára. Ez is tilos! Mi marad hát? Gyakorlatilag csak a Magyar Hirdetőnél megrendelt hirdetés, piakát. Igen ám, de ott is elfogadják, ha a megrendelő hoz valamiféle tervet — ennyivel is olcsóbb a kívánt plakát kinyomtatása —, ám több esetben elállnak a Hirdetőtől, mert egy plakát átfutási ideje 2—3 hónap. A ki ragasztási díj egyébként száz példányonként 1300 forint A Hirdető mellett szól; ha a plakáton rajz, fotó vagy dia található, előzetesen a Képzőművészeti Alappal lezsürizteti. Am így is átcsúszhatott például az a „híres” plakát, „Gyorsítson lassabban”, ahol a gázpedálon levő tojásra egy bal lábat terveztek. Ballépés. Heves megyében a Magyar Hirdetőnek Egerben van egy kislétszámú kirendeltsége. Egy fő- és egy mellékállású plakátragasztó helyezi ki a naponta mintegy másfél száz „újdonságot”. Beategyütte- sek koncertjét meccset, moziműsort diáktalálkozót vagy divatbemutatót reklámozván. Gyöngyösön nincs kirendeltség, csupán egy plakátragasztó. Hatvanban még az se. Érdekes azonban, hogy ez utóbbi helyen a Hatvani Galéria eseményei szinte mindenhol megtalálhatók klplakátolva a városban. Ha nem is nehéz, de meglehetősen kacskaringós útjai vannak ma a plakátoknak. Némelyik nagyon szürke, másikuk pedig Világszínvonalú is lehet. A plakátoknak kell viselniük a közlésvágy, az üzlet, a tudósítás, a reklám és a propaganda „terhét”. Ezeket szolgálják. Mint hajdanán a kisbírók. Bár az ő ékesszólásukat ma talán sokan visszakívánnák. Még kinyomtatva is... Józsa Péter A szegedi Hamlet ma már színháztörténelem. Az időn kívül (1941-ben mutatták be) azzá teszi a vállalkozás minősége, Sík Sándor és Szent- györgyi Albert szándéka, egy tehetséges rendező — Horváth István — hite a klasszikusok jellemnemesítő erejében. Szentgyörgyi Albert, aki akkor az egyetem rektora volt, arra törekedett, hogy az irodalmat ne csak tanít-' sák, hanem át is éljék. S ennek legjobb módja a drámai alkotások előadása, a játék szeretete. Nézete szerint az ember csak akkor tud jól dolgozni, ha fel is tud frissülni. Ha mindig csak dolgozik, nem tud felfrissülni, így nem is tud dolgozni. Sík Sándor így határozta meg az iskolai, az egyetemi színjátszás értelmét: „Hogy a magyar játékok által az ifjúság a magyar nyelvben gyakoroltassák és hogy az ifjak merészséget és a becsületes emberek között való tisztességes, nyájas társalgást magyar nyelven előadott komédiákból felkapják. Ma, amikor a hozzáértők aggódva, már-már kétségbe esve állapítják meg, hogy a magyar művelt osztályok túlnyomó része nemcsak pongyolán és idegen észjárás szerint, de egyenesen idegen kiejtéssel beszéli anyanyelvét, igazat kell adnunk Kodálynak, hogy ma a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája. Napjainkban, amikor az emberek túlnyomó többségét mindenestül lefoglalja az anyagi lét és jólét, a karrier, a dúr- va élvezetek és külsőségek hajhászása, amikor a tömegek előtt is a testi erő és a siker ragyog legfőbb ideálként, itt a magyar fiatalságnak egy nem is kis csapata a művészet, a költészet kultúrájának esküszik fel. És nem is volt ennél több a szegedi bemutató célja. Bár a jobboldali sajtó szemére vetette a tanároknak és diákoknak, hogy nem tanítnák és nem tanulnak, hogy Szegeden valamiféle judeo-bolsevista agitáció folyik, amely hátba támadja a magyar társadalom valóságos törekvéseit, ezek a tanárok úgy akartak tanítani, hogy az eredeti művekhez nyúltak vissza, a hallgatók sajátjává tették a klasszikus alkotásokat. És hogy mennyire hiábavaló volt ez a kiabálás, mi sem bizonyítja jobban, hogy a szereplők nagy része ma egyetemi tanár, gyakorló iskolai vezető tanár, iskolaigazgató, tudományos kutató, kandidátus, irodalomtörténész. Persze, akkor, 1941-ben, amikor a németek már leigázták egész Európát és csapataik megközelítették Moszkvát, lehetséges volt a legnemesebb törekvésekbe ellenséges szándékokat belemagyarázni. Mindez nem volt azonban előzmények nélkül, bizonyítja a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának működése. Kiadványaik között jelentek meg Buday György fametszetei, Radnóti Miklós új versei, Ortutay Gyula, Tömöri Viola, Tolnai Gábor tanulmányai, az ő kezdeményezésük hozta létre a Színházbarátok Társaságát, a népi színjátékok bemutatását. Előkészítői voltak a szegedi szabadtéri játékoknak. Az ember tragédiája Dóm téri bemutatójának, az első magyar színháztudományi folyóirat — Színpad — megindításának. A Hamlet bemutatása tehát nem minden előzmény nélküli kísérlet, inkább betetőzése egy folyamatnak, ami a 30-as évek elején indult el Szegeden és ami bizonyságtétel volt az egészséges és derűs egyetemi élet, a tehetség mellett. Szablyár Ferenc dokumentumai közel hoztak egy tragikus korszakot, a Ham- let-jelképet, amiben a főhősnek legtisztább szándékai ellenére el kell buknia. A kép tökéletes és hiteles, de ennél a pontnál éreztem valami hiányosságot. Ez a tragikussorsú fiatalember — Horváth István — a jövő színháztudósa, a színpad megszállottja, az előadás rendezője több figyelmet érdemelt volna. Hátra hagyott munkái, így az „Örök színház” is, ma már alig elérhetőek. Az előadás rendezői példánya fennmaradt, ebben sorra veszi a fontosabb szereplők jellemét. Felfogásbeli utasításai, az alakok jellemének értelmezése arra mutat, hogy kivételes tehetség volt. Hogy is mondta? A rendező csak addig gazdája a darabnak, amíg meg nem szólal a gong, utána háttérbe kell lépnie. Munkája eredményét, értékét, a látvány minőségét már a néző dönti el. Ebergényi Tibor BÁRÁNY TAMÁS ■ A FÉSŰK M EL EGE XXIV. A koppanások megszűntek, a kis nő fölért az emeletére. Hányadik is, nézzük csak! — Kisandít az udvarra nyíló ajtón, s megpillantja a lányt, ahogy végigsiet a harmadik emeleti függőfolyosón. Na, melyik ajtó előtt áll meg? Az utolsó előttinél, helyes. Felszalad az első emeletre, s lassít az utolsó előtti ajtó előtt. Ez a hatos szám, igen. Aztán lesiet, és megnézi a névtáblán a harmadik emelet hatos számú lakása bérlőjének a nevét. Az adatokat még ellenőrzi a levélszekrényeknél, majd fütyörészve kilép a kapun. Órájára pillant: háromnegyed három. Ha mindjárt kap egy tizen- ötöst, még érdemes visszamennie az intézetbe. Aztán csúsztat, ha Fabinyival sikerül elintéznie ezt a két órát; ha meg nem — hát a szabadsága terhére ment ez is... — Elvigyorodik. — De most legalább megérte! ... Még Idejében visszaér az intézetbe, Fabinyival elintézi az elintézendőket, és fél ötkor rohan a kocsijához. Repeszt, ahogy tud, még a csúcsban is ott van már ötkor Katiéknál. Hosszan, vadul csenget, s szinte beesik a sietve nyíló ajtón. — Megvan a nő! — Te zseni! — sikongat boldogan Kata. — Tudtam, ugye, tudtam! És ki az? Lali zsebébe nyúl, a jegyzetfüzetéért. — Szotyori Mária, Liliom utca tizenhárom, harmadik emelet hat. — Ismered? — néz rá elragadtatva a nénje. — Még nem. — De láttad?? — Láttam. — És? Milyen? Az öqcs összeszorított öklével mutatja: — Ilyen! — Na ja! — bólogat savanyú arccal Kata. — Azt gondolhattuk, hogy akármilyen külsővel nem lehetett behálózni az öreget! És az életkora? Lali széttárja karját. — Huszonegy? Huszonkettő? Nénje rámered, aztán rohan be Tibor szobájába. — Tibi! Tibi! Hallod? — Lalira bök, aki most lépett be mögötte az ajtón. — A pipi majdnem tinédzser! — Az öccséhez ugrik, csókot nyom az arcára. — Ez a titán kinyomozta! — Fejét csóválja. — Istenem, most örülök csak igazán neki, hogy közbelépünk! Meglátjátok, az öreg egyszer még hálás lesz érte, hogy megmentettük ettől a végzetes őrültségtől, és megakadályoztuk, hogy a vesztébe rohanjon! — Reméljük — dünnyögi Tibor. — És? — kérdi hízelegve Kata —, mikor kezdesz akcióba, Lalikám? A fiú igazít nyakkendőjén, futólag a tükörbe pillant, és játékos fölénnyel mondja: — Vedd úgy, hogy az öreg házasságának máris lőttek! A másfél szobás lakáshoz — ősrégi ház! — úgynevezet személyzeti szoba is járul; teljes hat négyzetméterével ez a ház ifjabb úrnőjének birodalma. A falon életnagyságú poszterkivágások, hatalmas fotók, szalmafonatok, rongybábuk: ahogy ez szinte törvényszerű egy csak nem is oly régen húszéves lány esetében. A szoba megálmodója, megtervezője és berendezője a fal melletti díványon hasal, s egy vaskos tankönyvből tanul. Feje fölött, a polcon, harsogva bömböl a táskarádió. — Megyek, szívem. Semmi válasz; a magnó üvölt, a lány magol. Az asz- szony behajol az ajtón. — Halkítsd már le, az istenért! A saját hangomat nem hallom! A leány most felnéz. — Mi van, mamikám?, — Megyek be a postára! A lány az órájára pillant. — Hányra? — ötre. — Még jó, hogy idejében jelzik, ha hív! Hol is van most? — Azt hiszem Kölnben vagy Hamburgban. A leány dühöset fújtat. — Megkaphatnánk már azt a dög telefont! Ez az örökös befutkosás a postára!... Az asszony mosolyog. — Biztosan azt akarja megkérdezni, hogy mit hozzon neked... — Pfü! — füttyent a lány. — Kissé drága konzultáció volna, kemény valutáért! Az asszony arcáról leszikkad a mosoly. — Ne idegesíts! Csak nincs valami baja? — Apának? — legyint a lány. — Ugyan! Te mindjárt a legrosszabbra gondolsz! Ha beteg: hogyan tudna telefonozni? — Ez igaz — bólogat az asszony. — De megyek, mert még lekésem a hívást... — Elkésem! — Bocsánat: elkésem. Mit üzensz neki? — Csókoltatom. — A leány hirtelen fölnevet. — És ha nagyon faggatódzik, hát egy kis kölnit hozhat éppen, ha már úgyis ott jár a forrásnál ... Az asszony biccent. — Jó. De azt csak akkor mondom meg neki, ha megígéred, hogy végre kivasalod a blúzaidat! Napok óta kerülgetem őket! — Jó — biccent lustán a lány. — De akkor hozz, légy szíves egy doboz Marlborót. Rémes, hogy mennyit szívok ilyenkor, vizsgák előtt! — Te gyárkémény! — zsémbel az asszony, aztán órájára néz, és szélvészként kirohan a lakásból. A ' lány f öltápászkodik, nyújtózik, s arra gondolván, hogy a szellemi terhelés után határozottan jót tesz egy kis testmozgás, a vasalódeszka után néz, felállítja — odabent persze a nagyszobában, hiszen idekint el sem fémé —, és vízzel hintvén a két napja száraz blúzait, vasalni kezd. Ekkor megszólal odakint a csengő. Az ajtóban egy fiatalember áll, hatalmas táskával, és igyekszik megnyerőén vigyorogni. — Kezét csókolom. Megjött a Gelka! A lány már csukná is be az ajtót. — Nem hívtuk a Gelkát, kérem! A fiatalember a táskáját a küszöbre ereszti; erre mondják, hogy patthelyzet. És vigyorog, vigyorog. — Az kizárt dolog, kedves hölgyem! A leány kétségbeesve rázza fejét; agyában villámgyors gondolatok cikáznak. Az ajtót nem tudja becsukni! Egyedül van itthon! Mire segítségért kiálthat, a pasas már le is ütötte!... — De nem — dadogja ügyefogyottan. — Tessék elhinni, itt valami tévedés lesz! — S megint taszít egyet az ajtón; ám azt a nehéz táska most is szinte betonfalként pattintja vissza a küszöbről. A fiatalember már belépett; lábával még az ajtót is igyekszik belökni maga mögött, miközben a táskájában keresgél. Egy kartonlapokból álló tömböt halász aztán ki a rengeteg szerszám, műszer közül, s lázasan lapoz bennük. — Itt van, ni! — kiált fel diadalmasan. — Jaj — komorul aztán el —, csakugyan nem önöktől jött a hívás, elnézést. A házból kaptunk igen sok bejelentést, hogy a vételt valahol egy rejtett hibaforrás zavarja, és én ezt szeretném behatárolni... — Azzal, mintha engedélyt nyert volna az akcióhoz, máris indul beljebb. Táskáját a nagyszobában teszi le; most már egészen fesztelenül, sőt otthonosan mozog. (Folytatjuk)
