Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
IRODALOM ES MŰVÉSZÉT NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 14., szombat 8. Hatvaniak Vásárhelyen Németh József átveszi a Hatvani Galéria jubiiáris emlék érmét Közönség és szűkebb szakma nagy elismerése közepette nyílt meg, Hódmezővásárhelyen, a Tornyai Já. nos Múzeum földszinti termeiben, tizenegy hatvani, illetve a városhoz kötődő képzőművész kiállítása. A tárlat és a művészek bemutatására Czinke Ferenc Munkácsy-díjas, érdemes művész vállalkozott, akinek méltató sorait alábbiakban közöljük. Az ünnepnapi aktu. son, amelyre Hódmezővásárhely párt- és tanácsi vezetőinek jelenlétében került sor, a Hatvani Galéria jubi- láris emlékérmét — Máté István alkotása — adták át öt dél-alföldi festőnek, szobrásznak, műtörténésznek, akik az intézményt indulásától tevékenyen támogatják. Ezen elismerésben részesült a gyulai Koszta Rozália, a szegedi Tóth Valéria, Vásárhelyről pedig dr. Dömötör János, múzeum- igazgató, műtörténész, Mó- nus Sándor fazekas népi iparművész, valamint Németh József Munkácsy-díjas, érdemes művész (képünkön). Itt jegyezzük meg, hogy Hódmezővásárhelyt követően Salgótarjánban kerül közönség elé a „Hatvaniak” című tárlat, zárásként pedig Hatvanban mutatják be. ★ Akik a Hatvani Galéria eme kiállítását megtekintik, szemtanúi egy, a közműveltségünk fellendítésének folyamataként létrejött rész- eredménynek, amikor szellemi múltunk egyeztetése a jelennel szalonképessé válik egy olyan városban, melynek leltározzuk és keressük a múltját. Hatvan városa köszönti a szerény gyűjteménnyel Hódmezővásár- ' helyt, nemzeti művészettörténetünk egyik centrumát, melynek szerencsés összete. vökön ugyan, — vagy ha kellett, hancok árán —, de folytonossága van a hazai kultúrában. Itt nem hódoltak, és nem hódolnak kölcsönvett viccek, avagy a polgári avantgárd tőlünk nyugatabbra rég meghaladott és megkopott divatjainak, hanem konzekvensen odafigyelnek és művelnek egy emberarcú művészetet, jól felfogott szándékkal szá_ molva azzal, hogy itt történelmi, társadalmi változásunk természetes folyamatából mi az, ami egészségesen szellemi haszonnal jár, építve az alföldi művészet hagyományait. Hatvan, a műhelyhez kap_ csolódás nagy élménykeresése közben jutott most el ide, mint az Alföld északi széle, ahol nem messze kezdődnek a hegyek, ahol mindenki átmegy, mert Hatvan átmenő forgalmú! Mindig is az volt, pedig a táj, a társadalmi szívverés kimunkálásához mindig ott kell va_ lahol maradni, mert a maradandó csak így verhet gyökeret! Nagy állomása, a nagy egyutcásnak ható útvonala szinte kétségessé teszi, hogy ott maradhat-e egyáltalán valaki? Ezt igazában viszont csak azok tudták, és tudják, akik az alföldi várossors multi levegőjét, mi több plebejusi történelmét igazán ismerik, mert azok számára ez a hely ellenállási fészekké vált. Hatvan fővárosközelsége a múltban távolabb esett, a vonatok is kevesebbet, s lassabban jártak, és itt a városlakók részesarató parasztok, vasúti rakodómunkások, zsellérek, mi több Kubikosok voltak nagyobbrészt! Jó indíték tehát a létünk történelem televé- nyében ahhoz, hogy megteremjen a „Bús magyar sors” Tornyai-féle emberfelfogása, s a haladó értelmiségi messzebblátást kényszerítő lélekszorítás magához bilincseljen egy Hatvány Ferencet, s József Attila-i eszményeknek élő, azokat felismerő haladó szellemiségeket, mint. például Czóbel Béla. Képzőművészeti múltunk keresése tehát közös talajról fakadt. Mondhatnám, az alföldi városok tipikus múltja Hatvanban is azt jelentette, hogy megküzdeni a nagy felszabadulást, megteremtve az új mecénást. És ez az új mecénás, a maga tájékozottságával nem hi. tette el, hogy boldog a világ, hogy itt bársonypázsiton jár a munkás, a paraszt. A nemzetmegtartás, a népben való gondolkodás, gond. jaikkal való azonosulás teremti meg a kifejezés tisztább szükségét, miszerint nem ünneplőben járnak a hétköznapok, s a nemzeti eszme nem a kevesekig ha. nem a gürcölő többséggel azonosul. Hatvani Perlusz Gyula, a nemzetmegtartás e festő krónikása tehát feltérképezi az országot, a tájhoz menekül. Gádor Kálmán a tájképezés mellett kubikusokat fest. De mindkettőnél távol áll az idill. Itt súlyos társadalmi felismerések kerülnek vászonra . mintha vádbeszédek lennének.. Aztán jött a felszabadulás. Eszmélésünk és átmenő forgalmunk, sokszor tévesen elfogadott kifejezéskényszerünk a nagy átalakulásban természetesnek hatott. Áz itt alkotók, ide kötődők egy része — Nagy Mária, Paksi Gyula, Gömöry Aranka, Molnár József, Török Gyula — a felszabadulással együtt nőttek igazán művészekké, vagy indultak el a művészeti pályán úgy, hogy ha nem voltak nálunk állandóra bejelentve, hozzánk mindig hazajöhettek. Jeles példája ennek hogy Pálffy Katalin és Kisterenyei Ervin, ismét szülővárosában él, dolgozik. Hódmezővásárhely példáján indult el nálunk egy ma már országosan számon- tartott kultúraépítés. Már az új galéria létrejötte előtt a tájkép, és arcképbiennálék, kvalitásos egyedi kiállítások sora jelzi, hogy az alföldi művészet emberarcú megvalósításában országosan számon tartott és kisugárzó erejű szellemi műhely kimunkálása van folyamatban. Jelentős mesterek kiállítása, a város párt és állami vezetőinek, a mecénások szerepét átvállaló üzemek munkálkodása jelzi, jó úton járunk. És bár a vásárhelyi kiállítás csupán szűkszavú köszöntő, a leélt történelmi múlt, a felszabadult és gazdag jelen talán, talán megérezteti, hogy egy város szellemi kincseivel sáfárkodni a jó gazda gondosságával van szándékunkban s ez a szándék tiszta és értei, mes. Azokért van, akikkel ma a művészet fény- és emberközelbe került, a kétkezi dolgozókért, akik új szellemi honfoglalásunkban a művelt nemzet, boldog nép útját járó reményben és beteljesedésben élnek, Czinke Ferenc Molnár József: Tejvendéglő Sz. Nagy Mária: Háromkirályo Pálffy Katalin: Lacika Németh Pál: Amint kiderült úsz évvel ezelőtt Bóka László így köszöntötte a magyar olvasók nevében: „Most ünnepli a könyvolvasóvilág ötvenedik születésnapját Akik valaha beszélhettek vele, vagy csak látták őt beszélni, azok tudják, hogy ez a mosoly egy sugárzó derű áramforrásából táplálkozik, ez az energia délies-latinos szenvedélyből és mindig tettrekész igazság, szeretet bői árad: Jorge Ama- do sohasem közömbös, körötte vagy nevetés gyöngyözik, vagy vita kavarog”. Most — 1982. augusztus 10- én — Jorge Amado brazil író 70. születésnapját köszöntjük Egyike ő a Magyarországon legismertebb dél-amerikai íróknak számos regényét lefordították nyelvünkre; színes, olvasmányos, egyszerű, de sodró, lendületű cselekmény jellemzi; a magyar olvasót is elbűvöli. Brazil író. de Brazília, a Brazíliai Egyesült Államok („A jövő országa” — Stefan Zweig szavaival) nagy ország, s egyáltalán nem elhanyagolható, hogy Jorge Amado észak-brazil író, bah iái. Ezen a vidéken Amado gyerekkorában fejezték be a nagy kávé- és kakaóültetvények telepítését, s ő testközelből látta, tapasztalta á munkások nehéz küzdelmét a földdel, a parasztokét az ültetvényesekkel, amelyet később több regényben is ábrázol. „Kegyetlen, eposzba illő, feudális harc volt” — emlékezett ezekre az időkre. Gimnáziumban tanul, s már gimnazistaként rendszeresen cikkeket ír — valódi újságíró. Tizenkilenc éves korában jelenik meg első regénye, a Karnevál országa, szülőföldjének, Bahia munkásainak, halászainak bemutatója, Ettől fogva: író. Jogi Brazil eposz Jorge Amado hetvenéves egyetemre jár, s derekasan részt vesz a baloldali politikai küzdelmeiben: a kommunista vezetésű Nemzeti Felszabadulási Szövetség tagja. 1936-ban emigrálni kényszerül, s csak a II. világháború után térhet haza. Ekkor belép a kommunista pártba, képviselő lesz, de a pártot törvényen kívül helyezik, s Jorge Amadonak újra emigrálnia kell: Párizs, ban, s közelünkben, Prágában él. 1951-ben Nemzetközi Ler.in-békedíjjal tüntetik ki, tagja lesz a Béke-világta- nácsnak. Amikor hazájában, Brazíliában, kedvezőbbre fordul számára a politikai helyzet — pontosan ötvenéves korában —, 1962-ben véglegesen visszatér. Azóta fölváltva Rio de Janeiróban és Bahiá. ban él: a Brazil Irodalmi Akadémia tagja, az írószövetség elnöke, sőt egyidőben nagykövet is. Regényeinek állandó szintere szülőföldje, a brazil Észak-Kelet, Bahia; hősei mindmáig az egyszerű bahia- iak: munkások, parasztok, csavargók, munkanélküliek. Amado — különösen végső visszatérésig az ötvenes évek végéig, — rendkívül progresszív, haladó szemléletű. Már első jelentős regénye, a Jubiabá (1931), a brazil társadalom éles kritikája lágy, lírai mozzanatokkal, színes, gazdagon áradó folkloriszti- kus motívumokkal. A regényének nemzetközi sikere volt, utána sorban fordították le műveit a világ nyelveire: a Holt tengert, a Szenvedélyek földjét, a Végtelen földeket, a Vörös vetést, a Gabriela, szekfű és faihéjt, s ezzel csak egy részét soroltuk fel életművének, mert Amado termékeny alkotó, mint például a mi Jókaink. 1962-es hazatérése után kissé visszafogottabb a szemlélete; egyik interjújában elítéli néhány korábbi regényét, mondván, túl egyszerűen, sematikusan nézte a világot, alakjai vagy csak sötétek, vagy csak világosak Egyik interjújában így vallott: „Brazíliában az emberek boldogtalanok, de sohasem szomorúak, különösen északkeleten nem. Félelmetes vidámság van bennük, és ez teszi lehetővé számukra, hogy az éhség és az igazságtalanság ellenére előrehaladjanak. (...) Ha mágikus elemeket alkalmazok regénye, imben, éppen azért teszem, hogy kifejezésre juttassam Bahia népének költői képzeletvilágát. Mert ez a nép képes megteremteni egy olyan nagyerejű mitológiát, amelynek segítségével megőrizheti méltóságát. Egy olyan országban, mint Brazília, ahol a néprétegek a legnyomorúságosabb feltételek közé kényszerültek és ahol már önmagában az tény is, hogy élnek, győzelem, a nép az életben maradás puszta tényével is nagy tettet visz végbe”. (Gy. L.) U taztam vele párszor. A cs.-i Hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Valamelyik neve. Nemrég, a napokban tudtam meg, kiment a vonatból. Mondják, fölállt, s gyors léptekkel elhagyta a robogó szerelvényt. Egykori utastársai, a vele egy községbe való cs.-i vasutasok szerint a „magaviseleté” olyan volt, mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat!, mondták a helyszíneléskor. Zsémbes volt, meg kötözködő, de hát nála ez nem számított újdonságnak. — Ült a szokott helyén, aznap is — mesélték aztán — magába zárkózottam mint mindig, s morgott. De hisz emlékszik? Láthatta maga is évekig.»— Borostás volt többnyire, s merő egy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet, a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irányult ez? Isten tudja. Megállapíthatatlan volt ez, hiszen dühödten pásztázó tekintete egy kalapot, egy falragaszt, valakinek a háta közepét vagy éppenséggel magát a semmit egyaránt célba vette. Igen valószínűnek látszik hát, hogy különös indulatai nem erre vagy amarra irányultak, nem ez vagy amaz dühítette, hanem maga az egész, konkrétumai nélkül, megnevezhetetlen ingereivel. S hogy harag volt ez, önmagát is pusztító s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé torzult gyűrődésrendszere, azt tettének többé-kevésbé rekonstruálható előzményei is igazolni látszanak. A z ultizó vasutasok elmondása alapján ült azon a napon is törzshelyén, az ablak mellett, háttal a menetiránynak. — Semmi különöset nem láttunk — csóválta meg a fejét a legidősebb — semmit, ha csak annyit nem, hogy aznap, mintha kevésbé bűz- lött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. Elitta az még isten nadrágját is. Úgy is földelték el, akár egy kutyát, állami pénzen. Nem volt annak még tetűje se, csak ez a ... gyűlölete ... — A fakeresztjit azért ő is megkapta! — legyintett a másik öreg. — Józan volt? — kérdeztem. — Hónap végén történt, sokadikén. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála, magunkfajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Ügy önmagával... — Na, várjál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ultis, egy vörösképű — beszélt az! Már hogyne beszélt volna! Épp az, hogy beszélt. Pontosabban, kiabált azzal a taggal, aki •.. — S az neked beszéd?! — kérdezett vissza az előző — beszédről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert hisz, emlékeztek, nemigen beszélt az soha! Ha kinyitotta nagynéha azt a büdös pofáját — már nyugodjon szegény! — csakis a patvarkodásra! Más se fűzte őt már ehhez a világhoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szokás szerint, tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egyszercsak felcsattant. Valami ismeretlen tag ült le vele szemközt... ohogott-motyogott ma- gában, mint általában. A pasas rosszallásnak vélve ezt, megkérdezte:
