Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

e. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,issz.július 10.,».mb* A teljes szón Egyetlen földrész irodal­ma sem robbant be olyan látványosan irodalmi köztu- datunkba, mint a latin-ame­rikai. Néhány évtizede még jóformán ismeretlen volt, csak néhány név tört át a homályon, ma pedig az egész világirodalom egyik legje­lentősebbjeként tartjuk szá­mon a Maria Vargas Llosa, Garcia Marquez, Asturias, Alejo Carpentier, Pablo Ne­ruda, Octacio Paz és mások nevével fémjelzett nagy szel­lemi tartományt. A racionális XX. század­nak is szüksége van legen­dákra, mítoszokra, s Latin- Amerika többször is szolgált vele. A legnagyobbak: a kubai forradalom szinte hi­hetetlen győzelmének, Che Guevarának, a chilei Allen- dének a legendái. Ami egy kis mozzanatot tartalmaz ráción, kiszámíthatóságon túl, abból könnyen szület­het legenda, legendás hír­név. Európában vezető ál­lamférfiak manapság nem halnak meg fegyverrel a kézben. így jó. Latin-Ame- rikában azonban Che Gue- varával, Allendével megtör­tént. Ezért emelkedtek ér­zelmeink olyan magasságba, ahol már a legendákra is fogékonyak vagyunk. A kubai forradalom győ­zelme idején, a 60-as évek fordulóján így lettünk fogé­konyak a szigetország hősei, a szigetország irodalma iránt. Nicolas Guillén nevé­vel ekkoriban ismerkedtünk meg. Nicolas Guillén, a kubai költő, akkor már nem volt fiatal. 1902. július 10-én szü­letett. A mi Illyés Gyu­lánkkal egyidős. Ma nyolc­Nicolas Guillén 80 éves van éves. Ha lehet Össze­hasonlítást tenni köztük, az az, hogy mindketten egy ad­dig fölfedezetlen nagy nép­réteget emeltek a költészet­be: Illyés a puszták világáért. Nicolas Guillen pedig a négerekét, a mulattokét, a meszticekét. Egy nemrégi­ben nálunk járt fiatal ku­bai költőnő, Nancy Morejon, éppen ezt emelte ki: „Guil­lén részéről felettébb bátor és tudatosan kihívó tett volt néger-témájú, afrikai rit­musvilágon alapuló verseket írni. Voltak, akik tiltakozá­sukat fejezték ki az ilyes­fajta kihívás ellen, hiszen — mondották — a néger és a mesztic kultúra idegen a nemzet leikétől, azt ki kell zárni; el kell különíteni a nemzeti kultúra világától. Mások viszont már akkor fölismerték e költői vállal­kozás jelentőségét, s lelke­sedtek érte. Ezek az első negrista versek, s művelő­déstörténeti szempontból óriási jelentőségűek.” Nicolas Guilléntől Ma­gyarországon eddig két ver­seskönyv jelent meg: 1961- ben a Kubai elégia, 1975- ben a Gitárszóló, s mind a kettő azt bizonyítja, hogy életművének az a világiro­dalmi jelentősége, amiről Nancy Morejon beszélt: a kubai néger népköltészetnek az irodalomba való emelé­se. Érdekesnek tűnhet, hogy a kubai költészet csak a XX. ~ században fedezte föl a népdalokat, de mindjárt érthető, ha tudjuk, hogy ná­lunk a líra csak ekkor ön­állósult, vált el igazán a spanyoltól, lett nemzetivé. Guillén előtt egyetlen nagy kubai költő volt: Jósé Marti (a múlt század második fe­lében élt, nálunk Kuba Pe­tőfijeként emlegetik), de ő nem volt mulatt, mint Guil­lén; talán természetes is, hogy nem figyelt föl a né­ger népdalokra, bár Kuba legnagyobb néprétege akkor is a néger meg a félvér volt. Ha végigolvassuk Nicolas Guillén költeményeit, Kuba és Közép-Amerika, az An­tillák egész XX. századi történelme végigvonul előt­tünk. Verseket olvashatunk az amerikai, a yenki elnyo­másról, a cukomádvágó munkások mozgalmáról, Fi­del Castro szabadságharcá­ról, az új Kubáról, tehát jo­gosan illik rá a forradalmár költő elnevezés. Ezekben a költeményekben is hallat­lan kép- és ritmusteremtő erő, nyelvi gazdagság rej­lik. Rajtuk van a zseni ke­ze nyoma, de ami valóban a legnagyobb, a legmaradan­dóbb : az a fiatal korában megteremtett, s egész eddigi életén át művelt negrista népdal: a szón. Guillén anélkül, hogy forradalomról beszélne, a legteljesebben ezekben fogalmazza meg az új világot. A szonok egész­ségesen erotikus, szabad, jó­kedvű, förgeteges versek a szerelemről, az életről, a ha­lálról. Hetykék, szabadok, erősek. Anak idején A teljes szón címmel jelent meg egy ré­szük. Igen, ez a legkifeje­zőbb. Ezek a dalok egy tel­jes világot teremtenek, ami­ként a nyolcvan éves Nico­las Guillén is teljes életmű­vet alkotott. | Győri László Nicolas Guillén: Vissza­térőben A hosszú útra könnyen, úgy indultam én, egy kancsó bor előttem s egy darab kenyér. Ügy indultam én. Te szél, te szél — kiáltom —, én veled megyek! (A nap még ifjú láng volt Ifjú föld felett.) En veled megyek. A rózsák kertje mentén nagy kincs volt bíz ám huszonkét tarka lepkém, szegfűm sem silány! Nagy kincs volt bíz ám! A nap égett kezemben nagy dolog bizony. A nap égett kezemben s szétszórtam Napom. Nagy dolog bizony! A hosszú útról könnyen, úgy térek meg én, egy kancsó bor előttem s egy darab kenyér. Ügy térek meg én! (Orbán Ottó fordítása) Az olasz nép bálványa, a világszabadság hőse Garibaldi és a magyarok A múlt század első felében Európa nagy része a Szent­szövetség uralma alá került; zsarnokság, alig elviselhető kizsákmányolás nehezedett a népekre. Itáliában a helyze­tet még politikai megosztott­ság, idegen elnyomás is sú­lyosbította. Északon a Lom­bard—velencei Királyság osztrák uralom alatt állt, de osztrákok játszották a csend­őr szerepét a Habsburg-ház- zal rokon uralkodók által kormányzott pármai, mode- nai, luccai és toscanai her­cegségekben. Délen a sziciliai kettős vagy nápolyi király­ságban a francia Bourbonok uralkodtak. A félsziget köze­pén az Egyházi Állam papi uralom alatt senyvedett. Egyedül a piemonti vagy más néven szardíniái királyság élvezett bizonyos önállóságot. A felszabadulás vágya ál­talános volt, de az egymás­tól elszigetelt nemzeti és pa­rasztforradalmakat könnyen leverték. Győzni csak nem­zeti összefogással lehetett. Ennek megteremtését tűzte ki célul 1831-ben a Giuseppe Mazzini által szervezett Ifjú Itália nevű mozgalom, ennek lett a tagja egy fiatal tenge­rész, az 1807-ben született Giuseppe Garibaldi. , Garibaldi életének első, 1849-ig terjedő szakaszát toll­ba mondta az idősebb Ale­xandre Dumas-nak, aki ezt „Garibaldi emlékiratai” cí­men megírta. Ez az élet ka­landosságban, nagy tettekben megközelítette, sőt felülmúl­ta a nagy regényíró által ki­talált történeteket. Ha a ben­ne foglaltakat más források nem erősítenék meg, írói fantáziának kellene minősíte. ni a benne leírt harcokat, sokszoros túlerő ellen vívott ütközeteket, rajtaütéseket dzsungelben való menekü­lést ... Garibaldit két eszme lel­kesítette: a népek szabadsá­ga és az egységes Olaszor­szág. Ennek a két eszmének engedelmeskedett 1834-ben, mikor csatlakozott Mazzini- hez, és megbízásból fel akarta lázítani egy piemonti hadihajó legénységét. A csendőrség azonban árulás folytán tudomást szerzett a tervről, és Garibaldinak a halálos ítélet elől külföldre kellett menekülnie. Dél-Ame. rikában telepedett le. 1836-ban a Brazíliai Csá­szárság egyik tartománya, Rio Grande do Sul kimond­ta önállóságát, és kikiáltotta a köztársaságot. A központi kormány ezért fegyverrel is támadt rá. Garibaldi azonnal felajánlotta kardját az új köztársaságnak. Évekig har­colt zászlaja alatt. A több­szörös túlerő ellen sok sikert ért el vízen, mint a kis Rio Grande-i flotta parancsno­ka, és szárazon az őserdei harcokban. Az új állam azonban nem bírt a túlerő­vel, elbukott. Az olasz hős ekkor Montevideoban talált új otthonra. Itt sem élt so­káig békében, mert Rosas, Argentína diktátora meg akarta hódítani Uru^bayt. Garibaldi a megtámadott kis ország népével együtt har­colt, elvállalta flottájának vezetését, majd az ott élő olaszokból légiót szervezett. Ennek egyenruháját, a vörös gyapjúinget élete végéig hordta. Hat évig küzdött itt, egészen 1848 tavaszáig, ami­kor újult erővel lángolt fel az olasz szabadságmozgalom. Szicíliában, Milánóban, Ve­lencében forradalom tört ki. Ekkor úgy érezte, hogy neki elsősorban ott a helye, és hazahajózott. Ha Garibaldi életét részle­tesen ismertetnénk, az 1848- ban kezdődő negyedszázad olasz történelmének minden fontosabb mozzanatát el kel­lene mondani. Nem volt olyan megmozdulás, háború, forradalom — márpedig ilye­nek bőven akadtak —, ame­lyikben ne harcolt volna az első vonalban. A nagy szabadsághős leg­jelentősebb tette Szicilia fel­szabadítása volt. Mikor 1860- ban a parasztok újabb felke­lését a katonaság a legna­gyobb kegyetlenséggel igye­kezett elfojtani, Garibaldi két hajón 1064 vörösinges önkéntessel Szicíliába hajó­zott. és Marsalában partra szállt. Ezzel a kis sereggel, a „marsalai ezerrel” és a hozzájuk csatlakozott felke­lőkkel hat hónap alatt lever­te a több tízezer főnyi Bour- bon-hadsereget, elfoglalta az egész szigetet, majd átkelt Nápolyba, és ezt is meghó­dította. Ennek eredménye­ként a nápolyi királyság és a hercegségek csatlakoztak Piemonthoz, megvalósult az olasz egység. A sziciliai had­járatban több magyar vett részt, köztük különösen ki­tűnt Türr István, Garibaldi első hadsegéde, akit később Nápoly katonai parancsnoká­vá neveztek ki, és Tüköry Lajos, aki Palermo ostromát vezette, s ott halt hősi halált. Garibaldi egyik célja, az egységes Olaszország 1870-re megvalósult, s ebben nagy része volt. Másik célját, az olasz proletárok sorsának megjavítását nem sikerült elérnie. A rövid ideig tartó római köztársaságban, Szicí­liában és Nápolyban a refor­mok egész sorát léptette élet­be, sajtószabadságot, általá­nos választójogot, részletes földreformot, a parasztokra nehezedő terhek jelentős mérséklését, szociális adó­rendszert, a klérus visszaszo­rítását az oktatásügyben. Azonban a konzervatív kö­rök, a királyi udvar, a nagy- birtokosok, kihasználva naív jóhiszeműségét, félreállították őt, a reformokat hamarosan eltörölték, és visszaállították a régi rendet. 1870 után a parlament tag­jaként próbált küzdeni a szociális reformokért, de si­kert nem ért el. Régi bará­tai cserben hagyták, egyedül maradt. Kenyértörésre nem vitte a dolgot, a polgárhábo­rút el akarta kerülni. Ezért mandátumáról lemondott. „Nem szeretném — írta vá­lasztóinak —, ha hallgatáso­mat úgy értelmeznék, mint­ha támogatnám az országun­kat gyalázatosán kormányzó emberek minősíthetetlen ma­gatartását.” Garibaldi hősiességénél ta­lán csak önzetlensége, puri­tánsága volt nagyobb. Életé­vel dicsőséget, hírnevet szerzett magának, egyebet semmit. Az olasz nép bálvá­nya, a világszabadság hőse, amikor már nem volt szükség jelenlétére a harcmezőn, a köves, terméketlen Caprera szigetére vonult vissza. Kis birtokán gazdálkodott, sze­génységben élt, és úgy is halt meg 100 évvel ezelőtt, 1882. július 2-án. Vértesy Miklós Képzőművészeti levél A színdinamika építészetünk új törekvéseiben A közelmúltban zajlott le Budapesten a II. Nemzetkö­zi színdinamikai konferencia több mint száz hazai és kül­földi résztvevővel. Előadást tartott többek között R. G. W. Hunt professzor, a Szín- dinamikai Társaság, az AIC elnöke is. Szorgalmazta, hogy a színdinamikai elvek helyes alkalmazásával lendít­sük előre a környezetkultúra ügyét az egész világon. E fontos konferenciát az ügy méltó apostola, Nem- csics Antal vezetésével ma­gyar, szakemberek rendezték meg, s a nemzetközi megbe­szélés alkalmából színdina­mikai kiállítás nyílt a Mű­csarnokban, a Budapest Ki­állító Teremben és az Orszá­gos Pedagógiai Intézetben. A XX. évfolyamába lépett Ko- lorisztikai Értesítő, valamint a Magyar Urbanisztikai Tár­saság folyamatosan foglalko­zik színdinamikai kérdések­kel elméletben, de főleg gya­korlatban. Úgy, hogy váro­saink színrendje a természeti adottságok mellett a színek fogalmazása, szerkesztése alapján alakul. Különösen Budapestnek vannak e téren hagyományai már a század- fordulótól. Érdekesség pél­dául a közlekedésben, ahol már a név is jelzi: szürke­taxi áll az utasok rendelke­zésére, zöld Hév-szerelvé­nyek, fekete vonatok, fehér hajók, sárga villamosok, kék buszok, piros trolik szállítják az embersokaságot évtizedek óta a fővárosban, s ez a nagyvonalú színelosztás ma­ga a rend, az optimális szín­dinamika. A szürke gellért­hegyi sziklák pontos fokozó­folytatása az ezüstszürke Er- zsébet-híd és a Parlament, mely mintegy összefoglalja a Duna-part színvilágát. A Rákóczi út pasztelltónusú újjáfestésével megkönnyítet­ték és frissítették a belváros szürke súlyát. A lakótelepi formák mo­notóniáján színekkel segíte­nek tervezőink, így a kispes­ti, pesterzsébeti, csepeli, bé­kásmegyeri lakótelepek színdinamikája lendít az egyhangúságon, karaktert ad az épülettömbnek. Rendkívül fontos városaink egyedi színrendje. Sikeres Kalocsa ötlete, ahogy enyhén sárga gabonaraktárával fo­gadja az érkező, majd az üdvözlő tábla környékét muskátlikkal élénkíti. Ha­sonlóan szellemes Szentend­re köszöntése, már messziről látszik az Építéstudományi Intézet püspöklila tömbje, színnel kíván a város min­den jót az érkező vendég­nek, átutazónak. A színdinamika minden ország egyik lehetősége. Finnországban a zöld erdők mellett mindenütt fehér sze­gélyű rozsdavörös házak in­tegetnek, ez a finn táj szín­ben kifejezett harmóniája. Görögországban a kék égre, tengerre fehér házak allite-* rálnak, ez a meghatározó színegyüttes. Nálunk a zöld és a kék dominál, ehhez il­leszkednek a városok szür­ke házsorai. Ezen belül akad jellegzetesség elég. Váro­sainkra az is jellemző, hogy a főszínek aprózásaiban va­lamennyi árnyalat érzékelhe­tő az évszakok vonulásától függően. A kert és parkmű­vészet jóvoltából színes or­szág a mienk, s az új házak sokrétűbb színvilága is hoz­zájárul a tér színesedéséhez. Ismert színembléma a rá­kospalotai lila iskola, a za­laegerszegi csipkeház üdítő koloritja, a kéken, vörösen villanó Dunaújváros, a fehér Szekszárd, a tulipános dí­szekkel érvelő Paks; minden város építi, teremti a maga különös színdinamikáját. Szeged és Százhalombatta este — Algyő és az Olajfi­nomítók fényeivel — úgy tündökölnek, mint horgonyzó hajók ünnepi díszvilágítás­ban. A pályaudvarok is színben lelik meg egyéniségüket; a Keleti, pályaudvar sárga, a Nyugati kék, a Déli és a szolnoki fehér, a hatvani szürkésbarna, a ceglédi tég­lavörös. A budapesti II. színdina­mikai konferencián magyar, szovjet, lengyel, csehszlovák, német, angol, francia, svéd, norvég, svájci, görög, olasz, indiai, belga előadók ele­mezték a színkombinációk alapelveit, a színharmónia környezetépítő lehetőségeit, a színes környezettervezés módszereit, a szín és szim­metria szerepét, a történelmi városmagok színezésének problémáit, a színegyüttesek értékelését az építészetben és az irodalomban egyaránt. A színdinamikai elvek helyes alkalmazása humanizálja a teret, hozzájárul a jó és em­beri közérzethez, s örvende­tes, hogy építészetünk a gyakorlatban használja az elmélet kutatási eredményeit. Losonci Miklós Csörsz István: Az indián Pénteken fél ötkor hozta az új gépet egy svéd kamionos. Nagyon kedves kölyök volt, de egy szót sem tudott magya­rul. Azért svéd, gondolta Bodó. Mindenki hazament már, a portán meg éppen a reszketős Erzsiké ült, aki azonnal pánik­ba esett, így aztán Bodó vette el a kölyök fuvarlevelét, rá­ütötte a pecsétet, és böngészni kezdte az árulistát. A fiú a legelső tételre mutatott, ahol egy R betű állt a rublikában, mellette hat szám, az összes többi németül. Majd megnéz­zük a dobozban, gondolta Bodó. Azt hitte, valami számító­gép. Davaj! — mondta a fiúnak, azzal felmásztak a kocsira. A kölyök egy akkora ládára mutatott, amelyben elfért volna egy pianinó. A szentségit, mondta Bodó. Nem montad, hogy narancsot hoztál, pajtás! Bement az öltözőbe a fiúkért. Éles már a zuhany alatt állt, csupa szappan volt a képe. Princ akkor vette le a gatyáját. Szó nélkül felöltöztek, és becipel­ték a ládát a hangárba. Csak másnap tudták meg, hogy az ő gépük, egy önjáró hidraulikus emelő, duda, lámpa és min­den vacak volt rajta, azonkívül vagy tíz indítógomb. Tanács­talanul álldogáltak a gép előtt. — Szólj a művezetőnek — mondta Bodó Élesnek, azzal leült szalonnázni. Princ a gép színes prokpektusát tanulmá­nyozta. Odajött a művezető, körbejárta a gépet, megnyomogatta az ülés rugóját. — Szólok a főmérnöknek — mondta. — Nem olyan veszélyes — szólt közbe Princ. — Ezek itt az előre kapcsolók. A többi hátra kapcsol.

Next

/
Thumbnails
Contents