Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
Hol vagy, otthon? A felvételek a hevesi szociális otthonban készültek Perl Márton képriportja Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok, ha süvít a böjti szél... Babits Mihály: Magyar szonett az őszről (Részlet) *9 ... s ami köztük van: az egy történelmi korszak és egy korszak történelme. Hevesvezekény után, szinte a falu végét jelző tábla tövénél akkorát fordul az országút, mintha itt döbbent volna rá, ha tovább is arra tart, amerre, hát sohse jut el Hevesre: sem az út, sem az útonjáró. Ha az autós nem figyel eléggé, nemcsak, hogy az országúinak mondhat búcsút de szerencséje lehet atekintetben is, hogy hátán viheti tovább, be a szántásba a „dinnyevásár” pavilonját. A pavilon, bevallom meglehetősen nagy* zoló kifejezés ez ahhoz a fabódéhoz amely — a szezonja lévén — diny- nyeá rusításra rendezkedett be, mégpediglen a szállítási költséget csökkentendőn, hát igen közel a „kútforráshoz”. Lévén, hogy az út másik oldalán, a kanyar ölében- öblében meglehetős nagy táblán ott zöldellik, ott szedik a híresneves hevesi dinnyét. Amely hevesinek neveztetik, Hevesveze- kényben termeltetik és mégis görög dinnyének tituláltatik. Miután kellően kimorogtam magam e dinnyecsárda elhelyezése és az út soha meg nem szokha- tóan éles kanyarodása miatt és félszemmel rácsodálkoztam a pocakosodé dinnyékre is, loholtam tovább a járási székhelyre dolgaim intézendőn. Aztán szépen mégis lefékeztem és leálltam egy nem is. tűnő pillanatra az út menti fák alá — emlékezni. Igaz, hogy „életemet már megjártam”, ha nem is arany jánosi léptekkel, de minden bizonnyal kevesebb már előttem, mint mögöttem és a mögöttem levő idők eme távoli mélyében többnyire csak „gyalog jártam”, azazhogy ütött-vert motorkerékpáron inkább, melynél még a gyaloglás is jobb volt, nemhogy az omnibusz. ... és ott, abban a kanyarban, amely vagy harminc esztendeje is megvolt, ilyen volt, azon a földön, ahol most haragos zölden szemez a kék éggel a dinnyetábla, — gumipitypang termett. Ha termett. Mert nem termett. Miért is termett volna? Azért, mert egykoron az autark politika és gazdaság elhatározta, hogy Magyarország gumiszükségletét e soha nem ismert, s paraszt által itt soha nem is látott „guminövény.” segítségével megoldja? És azért nem termett, mert az itteni termelőszövetkezet tagjai, mégha értettek is volna hozzá, akkor se termelték volna szívesen, hiszen nem ők termesztették, hanem velük kötelezően termeltették. Volna. Ha megtermett volna. Ha a talaj, az éghajlat, a hozzáértés az ökológia minden kelléke adott lett volna ehhez. Dehát nem volt adott. Megírni ezt akkor nem írhattam meg. Így hát nem írtam riportot, tudósítást sem a hevesve- zekényi gumipitypangról, sem a néhány táblával odébb szomorko- dó kórószerű gyapotról, amelyet úgy elvitt a hajnali fagy, hogy a pók sem tudott volna belőle szálat szőni. Atájt-e, vagy később — az évek néha úgy egymásra tolódnak, az emlékezetben, mint jégtáblák a zajláskor — olvasgattam a kert- Magyarország színesen szép fantáziájáról. Arról az álomképről, amellyel egy csodás, boldog és gazdag ország vízióját vetítettek magúk és a nép elé az úgynevezett népiesek. S amelyet oly hevesen ítélt el, — és meg a korszak minden teoretikusa. És voltaképpen teljes joggal és okkal. És most kert-Magyarország van? A gumipitypang helyén dinnye, a gyapot helyén meg éppen paprika-paradicsom. És a sziklás, szikes faluszéli, város melletti „hagyott- földek”-en kertek virulnak, az egykori víziókról igazolni láttatván hogy azok nem is voltak — víziók. Pedig azok voltak. Megalapozatlan álmok, mint amilyen megalapozatlan akarat — politikai frazeológiával: voluntarizmus — volt a narancstermesztés, a vas és az acél országának ideálja, avagy éppen itt, tőlem néhány tíz méterre az egykor volt gumipitypang. Nem tudom, tanítják-e egyáltalán nálunk a biológiaórán, vagy a mezőgazdáknak külön is, hogy mi is lett légyen az a pitypang gumiból?'Erősen kétlem. És most kert-Magyarország van? Harminc esztendő még a .csendes” középkorban is sok eseményt dajkált a méhében, korunkban ennyi idő már történelem. Hogyan is lehetne e történelmet, annak akár agrárpolitikai változásainak tükrében is, egy rövid kis emlékezésben a lényegét érintve csak „megírni”? Sehogyan sem. Ami a gumipitypang és a görögdinnye között van, korántsem jelképesen, az a magyar mezőgazdaság szocialista átalakulásának története és történelme immár. A szocialista mezőgazdaság létrejöttének kivajúdott kínjainak, ellentmondásainak, a falu és a város, a munkásság és a parasztság kapcsolatainak újra és jobbra rendeződésének korszaka volt. Hogy az üzletekben a tavalyhoz képest is lényegesen több a hús, a baromfi, a tej, a vaj a zöldség vagy a gyümölcs, az annak is függvénye, hogy ezerrel több kombájn dolgozott és dolgozik a földeken. Hogy korszerűbb, szervezettebb, önállóbb lett a magyar mezőgazdaság, amely ipar- szerűen termel immár, s hogy ennek fényében, lehetőségeire építkezve lett ez a „kert-Magyaror„Műveljétek meg kertjeitek...” Ha van kert, ha van mivel megművelni, s ha egyáltalán van mit megművelni. Műtrágya és vetőmag, kisgép és a sokat szidott felvásárlás, hűtőházak és magtárak, bérhizlalás és fólia termelés ... Jól emlékezem, annak idején is volt efféle jelszó, csak nem kertjeiteket kellett megművelni, hanem a közöst és a jelmondat mögött ott ágaskodott fenyegetőn a felkiáltójel. De nem voltak gépek és nem volt érdekeltségi rendszer, volt sandaság a háztáji iránt és tiltó rendelkezés az ‘ otthon tartott tehén, vagy koca miatt. Volt központi akarat, de nem volt központi erő, — legfeljebb erőszak. A távoli célokra vetett tekintet nem óhajtotta figyelembe venni nem is látta mindazt, ami a lába előtt és alatt volt. Óriásoknak véltük magunkat és így gyakran nevetségesen törpéknek hatottunk, holott ha felmérjük méreteinket, gazdasági „termetünket”, ha óriások nem is lehettünk volna, de egészségesen fejlettek, azok igen. Ma már könnyen (?!) beszélünk, természetesnek vesszük mindazt, ami van, amiről szólni lehet és kell a mezőgazdaságban. Ma már! Pedig az újra- és újjászervezéstől is immár két évtized telt ei, hogy eljusson odáig a magyar mezőgazdaság ameddig eljutott. És nem a kert-Magyarországig! Nem a délibábos illúziók, a romantikus festők falusi idilljeinek viliágáig. Hanem odáig, hogy nagyüzemben, vagy bérmunkában, szerződéses alapon, avagy háztájiban termelik a dinnyét például. Dinnyét, amelyet aztán teherautó visz a hűtő- vagonokba, hogy onnan külföldre, belföldre kerüljön ezernyi mázsája. S ki emlékezik itt, Hevesveze- kényen is akár a gumipitypangra, meg a gyapotra? Almomban elő ne jöjjön ... Hevesre egyébként emeletes, városi házak színes falai között vezet be az út: balra a régi faluközpont, jobbra a 800 fős, exportra is termelő gyár. Anno: 1982.
