Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-23 / 171. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. július 23., péntek (Fotó: Kőhíd» Imre) Szilágyi Tibor Előbb az Agria-pódium, majd A köpenicki kapitány: a két fellépés között alig marad idő. Szívesen el is halasztanám a beszélgetést, hiszen még át kell öltöznie, föl kell készülnie, ö azonban a maga higgadtságával hellyel kínál, s miközben lassan „átvedlik” Wilhelm Voigt-tá, megelőzve a kérdések sorát, adatokat sorol, vall életéről, munkájáról. Szinte jelképes, ahogy jelmezébe bújik.még- is önmaga marad. Figyelmét megosztani kénytelen, mégis teljes odaadású beszélgetőpartner. — Most kezdődik a tizennyolcadik színházi szezon nőm. A főiskolán 1965-ben végeztem, töltöttem azután három gyönyörű évet Kecskeméten. Első komolyabb szerepem Shakespeare Makrancos hölgyének Pet- ruciója volt. Ez érdekes módon megismétlődött pályámon: tíz évvel később a József Attila Színházban is játszottam ezt a szerepet. Kecskeméten ez igazi siker volt, hetvenötször adtuk elő, négy Katát „szolgáltam ki”. Az itteni évek után Veszprém következett, majd a Thália Színház, azután átszerződtem a József Attila Színházba, később a Nemzetibe, s három éve a Vígszínház tagja vagyok. Ezek alatt az évek alatt hetven színházi főszerepet játszottam s jó néhány filmben és tv-játékban szerepeltem. Jászai-díjat kaptam 1975- ben, s ebben az esztendőben lettem érdemes művész. Ahogy ezeket elmondja, abban hivalkodásnak nyoma sincs. Olyan természetességgel számol be pályájáról, mintha nem is saját sorsáról beszélne. Mégis milyen belső késztetés húzódik meg a sok változás mögött? ( — Mindegyik színházban a vezető színészek közé tartoztam, jó dolgom volt A nyugha tatlanság mögött szakmai útkeresés van. Sokszor kevesebb gázsiért is átszerződtem valahová, ha úgy éreztem, hogy továbbhaladásom érdekében szükségem van rá. Elé mentem a lehetőségeknek, nem vártam a sült galambot. Szükségem volt és van olyan társulatra, ahol jól érzem magam. A munkától soha nem féltem, most is igen nehéz évad van mögöttem. A Vígszínházban hat darabban játszottam, kétszáz előadáson: június 20-án még szerepeltem, 21-én meg már itt, Egerben próbáltam. Ide is az hozott, hogy fontosnak, érdekesnek tartam a szerepet. • Szinte egyedülállóan tudatos alkat színészeink között. Vajon érzelemmentes- ség-e ez, vagy valami más ... ? — Racionalista vagyok, de ez nem jelent érzelemmentességet és kiszámítottságot Úgy gondolom, hogy ennyi év és ennyi tapasztalat birtokában már tudatosan választhatok. Nem sétáltam mindig a napfényes oldalon. Ha jutottam valamire, azt éppen a tudatosságomnak köszönhetem. Sokszor félremagyarázzák ezt, nagyképűségnek minősítik, de én ezzel nem törődöm. Hiszek abban, hogyha valaki erre a pályára adja a fejét, legjobb, ha összefogottan él. Hiszen itt saját magunk és egymás idegrendszeréből, fizikai és szellemi mivoltából építkezünk. Hogy elképzeléseink megvalósulhassanak, nem lehetünk bizonytalanok, csak a próbán van ehhez jogunk. Cirkuszi hasonlattal élve, olyanoknak kéne lenni, mint a bohócoknak, akik utánozva a légtornászokat, esetlenek-botla- nak fönt a magasban, de mégis biztosabban kell nekik mindent tudniuk, mint az akrobatáknak, különben hamar a földön találnák magukat. Ezért is, ha néha elbizonytalanodtam, új közösséget kerestem, hogy hozzákezdhessek _ megint a „kötéltánchoz”. A munkájában nagyon következetes Szilágyi Tibor, de mit mondana el magánéletéről. Mennyiben határozta meg útját az otthoni környezet, s mit ad ma neki a család, a baráti kör... — Művészi hajlamok nem voltak családomban. Anyám adminisztrátor volt, apám építész. Előbb filmrendező szerettem volna lenni, de érettségi előtt kiderült, hogy ölhez még egy diplomát kell valahol szerezni. Előbb nem vettek föl, amikor színésznek jelentkeztem. Egy évig, mint betanított munkás dolgoztam. Most negyvenéves vagyok. Feleségem tévérendező, gyermekünk nincs. Baráti köröm széles. Mit jelentenek számára az Egerben töltött napok, hogyan érzi magát városunkban, mit nyújt a szerep, s a színpadon kívül eltöltött idő... — Szeretem a darabot, úgy érzem, hogy új színt jelent a nyári színházak között a komoly, színvonalas „szórakoztatva okulás”. Személy szerint is érdekes számomra a figura, hiszen túl sok intellektuális szerepet formáltam meg az utóbbi időben. Mint mindenbe, ebbe is sok munkát — a lehető legtöbbet — igyekeztem fektetni, remélem, hogy születnek olyan pillanatok az előadás során, amiért érdemes volt. Emellett vonzó számomra a város. Éppen ma történt velem meg, hogy a strandon a bajsza mögül végignézett rajtam egy bácsi, s megkérdezte: Tudja kihez hasonlít maga? Csak néztem. Hát Szilágyi Tiborra... — folytatta újdonsült ismerősöm. Egy pillanatra elhallgat, befejezte az öltözködést, megszólal a második csengetés. Mielőtt színpadra lép, megmutattam neki ezt a képet, amelyet a beszélgetéshez szántunk. Egy próbán készült róla, jelmez nélkül, ellenfényben. Igen — mondja ő. Valóban ez vagyok, ez szerettem volna lenni: a negyvenes férfi, aki szembenéz a világgal... Gábor László A Krónika — novembertől Tv-film a második magyar hadsereg pusztulásáról Elkészült a második magyar hadsereg Don-kanyari pusztulásáról szóló dokumen- tumfilm-sorozat, s azt Krónika címmel novembertől — havonta — tűzi műsorára a Magyar Televízió. A munka három évig tartott, s a 24 részből álló alkotás — Sára Sándor rendezésében — 1942 tavaszától, az első SAS-be- hívó kézbesítésétől 1943 január közepéig, a voronyezsi áttörésig kíséri végig a magyar hadsereg katonáinak sorsát. A szemtanúk, résztvevők : tisztek, tiszthelyettesek, honvédek, orvosok, lelkészek, munkaszolgálatosok visszaemlékezései nyomán, valamint a korabeli filmhíradók felhasználásával készült film bemutatja a világháború egy évét és a doni vereséget. A túlélők közül — Kurucz Sándor operatőr kamerája előtt — többek között megszólalnak olyan közismert személyiségek, mint Boldizsár Iván író, az egy éve elhunyt költő, Zelk Zoltán, aki munkaszolgálatos volt. Riport készült a korabeli hadsereg több vezető személyiségével is, köztük Kádár Gyulával, A Ludovi- kától Sopronkőhidáig című visszaemlékezés szerzőjével, Kéri Kálmánnal, az akkori hadügyminiszter szárnysegédjével és Rumi Lajossal, a harmadik hadtest alezredesével. A film időrendben követi az eseményeket. Az alkotóknak többek között Juhász Gyula történész és Tóth Sándor hadtörténész volt segítségükre. A tv számára készült mű „mozis” változatán jelenleg dolgoznak az Objektív Filmstúdióban, s azt 1983 februárjában a budapesti filmszemlén tervezik bemutatni Pergőtűz címmel. (MTI) Ezt kínálja gyermekolvasóinak Hevesen a könyvtár gyermek- részlege. A kis olvasók nemcsak könyvekhez juthatnak itt, de a nemrég befejeződött tarnamérai olvasótáborban megismerkedhettek a Népújság elkészítési módjával is. Sőt: a Kiss Éva könyvtárosnőtől kapott teniszütőkkel a könyvtár mögötti teniszpályán a testkultúrának is „áldozhatnak”... (Fotó: Kőhidi Imre) En és a társaim Manapság nincsenek társtalan emberek! Hogy ez nem így van? De bizony, így! Tessenek csak meggondolni: Kinek nincs teszem azt, házastársa, munkatársa, lakótársa, élettársa, iskolatársa, szaktársa és elvtársa, szobatársa, sporttársa, és még hosszan lehetne sorolni a listát. Elvégre az ember társas lény. és ezt tudomásul kell venni. — Maga tudomásul veszi? — Én, kérem, nem vagyok hajlandó ezentúl tudomásul venni semmit. Az én szaktársam engem tönkretett, megbántott, megalázott. Érti, ugye? — Csak el tudom képzelni. — És ön? — Nézze! Ha maga ismerné az én lakótársamat, akkor egészen másképpen látná a helyzetet. Az én szomszédom nincsen rám tekintettel. Szerintem a múltkor a Jogi esetekben róla vették a példát. Ezek, kérem, éjjel mosogatnak, rádióznak, és akkor végzik a nagy mosást is. Egyetlen vékonyka fal, kérem! Jól érti? Minden, de minden áthallat- szik. Miért kell nekem éjjel a szomszéd kakukkos óráján számlálnom az időt? Miért kell hallgatnom a tányércsörgést, a fapapucsok kemény, velőt birizgáló koppanásait a konyha kövén? Miért kell... Társaim, csak ne olyan tömegesen és hevesen a panaszokkal. Igen, ön! ön szóljon talán, a tényleg magányos, egyedül élő, társtalan ember: — Nekem, kérem szépen, már nincs senkim. Meghaltak, kivándoroltak, egyedül hagytak. Még az élettársam is magamra hagyott. „ — Akkor ön magányában csendeskén, békésen éldegél? Szeme körül ráncok futnak, ajkán keserű fintor. — Azt azért nem! A múltkor, kérem, kórházba kerültem. Volt ott egy szobatársam, aki úgyszólván megkeserítette az életemet. Kihasznált, folyton parancsolgatott, dirigált azon a címen, hogy ő állítólag betegebb, mint én. Nem volt szabad dohányoznia, de ő titokban szívott, és nekem az orvosok,'ápolónők előtt tagadnom kellett. Érti? Hazudnom! Tehát ő sem társtalan — gondolom —, és tovább megyek egészen az élet „perifériájáig”. Két részeg jön, mondom az egyiknek: — Hol kaptak be ilyen cefetül? — Engem, kérem tisztelettel, a barátom rúgatott be! Tudja pedig, hogy az ital ártalmas és hogy nekem kezdődő májzsugorodásom van, de ő csakazértis itatott és itatott. — Igazán sajnálom magát, de a barátja... A barát közbevág: — Én nem vagyok neki a barátja! Legfeljebb sorstársa, bár még azt is szégyellem. Három csuklás között aztán hosszasan méltatja szemtől szembe társával a társtalanságát: — Azt hiszi, törődik velem? Pedig nekem már nincs senkim az égadta világon. Még a volt munkatársaim is kikerülnek, ha meglátnak az utcán. Lei tatom, fizetek neki, azt mondja? De mit tehetek? Ha ő nem fizet, nekem kell! Ingyen nem adják a pálinkát, magamban pedig — sajnos — egyszerűen nem tudok inni. — Szóval, társ kell még a berúgáshoz is? — Kérném tisztelettel! Én mindig közösségi ember voltam és... Ott vagyunk tehát, ahonnan indulitunk! Nincsenek társtalan emberek! Valamilyen társa mindenkinek van, csak az a nagy kérdés, hogy milyen a társ? Jó, vagy rossz? A rossz társ mellett való igaz, hogy társtalannak érzi magát az ember. Valaki mellém szegődik: — Én olyan társtalan vagyok! Nincs valamilyen jó tanácsa ? — Magam is gondokkal küzdők — vallom be őszintén —, de a receptet tudom: Ügy kellene élnünk, hogy elfogadjanak és szeressenek minket a társaink. Szóval, a szálkát kellene keresnünk először, mielőtt meglátnánk azt a bizonyos gerendát... Szalay István BÁRÁNY TAMÁS : 4 FÉSŰK MELEGE ii. — Amilyen szép ez az elhatározásuk, éppolyan nehéz is! Az élet nem sétatér, kedves ifjú jegyesek, és nem gyermekjáték, amire készülnek! A szerelem, amelynek gyönyörű mámora most ott csillog a szemükben, az évek során tálán elszáll — de nem múlhat el az az erős szeretet, és az a kölcsönös tisztelet, amely már most is egymáshoz köti önöket! A férfi az asszonyra pillant, s a magnóira bök. — Hallod?! — Ha ön, kedves ifjú menyasszony — folytatja a Hang —, soha nem a saját érdekét nézi majd... Most az asszony zárja el dühösen a készüléket, ám ekkor a férje kapcsolja visz- sza kajánul. És árad megint a kegyes szöveg. — .. .és ha ön, kedves vőlegény, ugyancsak önzetlenül és feltétlen hűséggel ragaszkodik élete párjához, ha mindketten legyőzik magukban az önzést, a türelmetlenséget, akkor — és csakis akkor! — egy tartós házasság hosszú-hosszú boldogságához tudunk ma itt önöknek gratulálni! Az anyakönywezetőnő befejezte, rövidke szünet, majd felharsan Mendelssohn nász- indulója. Néhány jellegzetes üteme elcseng, aztán a férfi lassú mozdulattal elzárja a magnetofont, és a hirtelen megikrásodobt csöndben elindul a két szobát elválasztó ajtó felé, s átmegy a maga szobájába... Három napja egyeztek meg, hogy az eddigi hálószobájuk lesz az asszony szobája, az úgynevezett ^nappali” szoba meg az övé. Ahogy lépked az ajtó felé, minduntalan ki kell kerülnie valamit: hol egy összegöngyölt szőnyeget, hol a padlóra állított rádiót, hol a porszívót Vagy megvan már az új gazdájuk, vagy várják még a döntést további sorsiuk felől. Ahogy a férfi mögött becsukódik az ajtó, az asszony lehull heverőjére, és zsebkendőt nyom szeméhez, hogy föl itassa szivárgó könnyet t. Férje a szomszédos szobában ágyazni kezd, egy hevenyén a karosszékre dobott ágynem űgöngyötegből. Az ülőgarnitúra szófája lesz az ágya; itt alszik már harmadik napja. Rekamdéja odaát van, a közös hálóban; a lakás végleges átrendezésére eddig még nem volt érkezésük. Ügy tervezik, hogy majd a hét végén,.. Ahogy hajladozik, hogy a lepedőt teregesse-simít gassa, és a párnákat paskolgassa, halk hüppögés üti meg a fülét. Még lélegzetét is visz- sízafogja, hogy megbizonyosodjék: Kati sír. Hirtelen szánalom járja át, átmegy a másik szobába;, az ajtóban megáll. — Neked kellett... — szól halkan. — Én el akartam zárni... — Látod, a megértés! — hüppög Kata. — Egymás támogatása: az esküvőn már erről beszélt az a nő... Amit én is mindig mondok! — Talán nem kaptad meg? — kérdi a férfi vádlón. — Eddig igen — bólogat Kata. — Nyolc évig nem is volt okom panaszra... Tibor odalép hozzá, leül melléje a rekamiéra. — Látod? — Átöleli a vállát. — Akkor mi az ördögnek veszekszünk, nem mondanád meg? — Te kezdted — mondja Kata duzzogva. S szipog még néhányat, de feje Tiborhoz dől; egész tartásából a fegyverletétel szándéka árad. — Mindig te kezded. .. Tibor magához húzza. — Pedig egészen máson jár az eszem! Egy ki6 egér nem cincog- hatna halkabban: — Például? — Kitalálod... — Nem találom ki! — Ez a- hang is évődő. — Azon tűnődöm — mosolyog Tibor —, hogy milyen lenne kedves asszonyom, egy látogatása a szomszédos legénylakáson. .. Egy kis fel- surranás... — A maga szobája felé bök. — Tudja, milyen rideg, milyen szomorú ez az odú három napja, ön nélkül? Kata — akár egy megkísértett szűzlány — kényesen nyújtózkodik. — Azt mondja, menjek fel magához? — kérdi ártatlanul. — A legszebb reményem teljesülne — hajol a kezére Tibor, s áll is fel, hogy induljon, át, a másik szobába. Kata lustán feláll a haját igazgatja. (Folytatjuk) \
