Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. június 19., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM gyünk ugyanott, s noha ez a „másutt” ugyanolyan, mint az előző, mégis lélegzetelállítóan más. Vagyis kettő, és mégsem kettő. Tehát itt is titok van. És még e_z hasonlít leginkább a beleköl- tözéshez. Ambrus izzadva ült a vastag ágtőhöz kötözött sámlin, s Döntés Háza egyetlen „bútordarabján”: itt lehetett elmélyedni, félkarral átölelve a kiszáradt törzset, pontosan, olyan magasságban, hogy a szomszéd fák fölött és között ki lehessen látni, a Döntés Háza azonban rejtve maradjon a kíváncsiskodók elől. Ambruson kék zsokésapka volt, és egy pirosrózsás fekete trikó. (Mindkettő a bogárdi Gábor Izsmér ajándéka, a borbély másodnagybácsié: ő készítette el minden újévre a család érdeklődő tagjainak a horoszkópját.) ez az öltözet hozzátartozott Ambrushoz; s most úgy érezte, a sikernek is előfeltétele. Erős, átható pillantást préselt össze a szemében, és át küldte a lombalagúton. Iddi egyik lábát felhúzva feküdt; akár egy elrajzolt háromszög, s noha lesült barna volt a két háromszögszár, mégis fehéren vibrál a zöld derengés mélyén. Ezek voltak a másodpercek, amelyekben nem tudott mozogni az idő. Közönségesen számítva lehetett negyedóra is; bizonytalan. Iddi mindenesetre hirtelen ült fel, s abban a pillanatban meg is szédült, csillagos pontocskák kavarogtak előtte. Ahogy lenni szokott ilyenkor, csakugyan azt hitte, hogy nézi valaki, vagy éppen szólítja; dúzos félálamban zuhant előbb, s mintha rekedten tért volna vissza egy másik, ismeretlen házból. Apja azonban föl se merült most a gondolatfoszlánya között; hunyorogva nézte a gesztenyefát. Annyiban tényleg sikerült a beköltözés, hogy látszatra az éden közepén ült, valóban oázisban, — de azért megvolt ennek is a foltja. Erre mondják, hogy csak késsel lehet kivágni. A zöld lombalagúton pedig akkor akadt meg a szeme, mikor már csak a káprázata maradt annak, ami éppen lejátszódott. Volt ott valaki, de már nem volt. Iddi följebb húzta vállán a kom- binépántot; Ambrus meg nem palástolt dühvei mászott lefelé a lépcsősre csonkított ágakon. Ugyanakkor alulról Kálmánka, igyekezett fölfelé, s noha már értésére adták, hogy vonuljon vissza, tűnjön el, a Döntés Háza szigorúan egyszemélyes hely — azért csak szívósan kapaszkodott, amennyire az ereje, s a még túlságosan is rövid karja-lába engedte. A földtől körülbelül két és fél méterre találkoztak össze. — Mit akarsz? — Tűz van — morogta Kálmánka, és megnyalta a felhorzsolt karját. — Világos. Na és? — Vidd a lábad onnét az az ág még az enyém. — Ezen a fán ilyet te ne mondj! — Mondok. — Menj vissza! — Majd. A nagyasztalon feldűlt a méz. — Mit akarsz? — Itt maradok. — Vigyázz, mert felfújunk a hurkatöltővel! Ha lázadást akarsz csinálni, akkor rosz- szul fogtál hozzá. — Nem is fogtam hozzá. És én akkor is lázadok. Bo- gárdon meg úgyis kinevetnek, Ómmá nem ül mindig a tolószékoen. — De itt nem Bogárdon vagyunk, hallod! — s Ambrus türelmét vesztve lejjebb lépett, nem éppen Kálmánka ujjaira, az viszont mégis elrántotta a kezét és lekalimpált a földre. Ambrus villámgyorsan lemászott, melléje guggolt, és úgy vizsgálta, mint egy leletet. Kálmánka se talpra, se fejre nem esett inkább mint egy ferde^egyenes bot, majdnem vízszintesen ért a földre. Felült, csodálkozva ránézett Ambrusra, és semmilyen mozdulatot nem tett. — Beszélj, mit érzel? A fejed? A gerinced? Mit bámulsz? Nem tudsz beszélni? Hallod ... nem tudsz beszélni? Kálmánka ült, nem mozdult, nem tudott megszólalni, csak csodálkozva nézett. A kis cérna fürdőnadrág átnedvesedett rajta, de úgy látszott, ezzel sem törődik, nem is nyúlt oda; csodálkozva nézett. — Különben egyáltalán nem vagy sápadt. Sőt piros vagy. Igazán jó színben vagy. Tudod, mit csináltál? Erre mondják azt, hogy kémkedés. Organitó Jakabot is ezért akasztották fel. — Tűz volt — mondta egészen halkan Kálmánka, és csendesen hányni kezdett. Iddi a nagyasztalt rámolta közben; odament a rádióhoz, és még erősebb hangerőre állította be, a nappalit betöltötte a Travia- ta komor és érzelmes ünnepélyessége. Emil bácsi ennek a zenének a hangjaira ereszkedett le a lépcsőn, barna tropikál ruhában, fekete nyakkendővel, fehér szalmakalapban. Kivételesen félszeg, de annál tájékozottabb és „beavatottabb” benyomást keltett mindig; talán ő volt a ház legkiismer- hetetlenebb személyisége. (Júlia naplóbejegyzése szerint: „hímnemű átlátszó homály”.) S hóna alatt most is ott volt az elmaradhatatlan krokodil aktatáska. Iddi hökkentőn nézett rá. — Most megy el, Emil bácsi? Vagy visszajön még? Másfél óra múlva már ebéd. — Az öregúr válaszolt valamit, de Traviátától nem lehetett érteni, Iddi lehalkította. — Tessék? — Ma édesem, nem itthon ebédelek. Ma tizennyolc éve halt meg a főgépészünk, Relkovic Neda. Légy szíves, ments ki Atyánál. Utassy József Mikor nekivágtam 1 Már őrségváltásra sorakoztak lassan az ötvenes évek, mikor nekivágtam fényes toliammal a szavak sűrűjének. Augusztus fáradt-szép testére rátapadt izzadt zubbonyzöldje, s a zsendülő gondok az éveim ágát lehúzták a földre. És micsoda vágta volt, micsoda vágta! Elnéztem, bogy rohan: sisakos toliam s a sörényes gondolat boldogan, boldogan. Jékely Zoltán A végeken ' Az ember itt csodás, aranylő napot őröl, de nem marad belőle más, csak szürke por, s talán e vers az árva temetőről. Egy-két mohalepett kő itt-ott még kibukkan, s magyar nevek — de künt nem látni már sehol; s csak idegen szót hallhatnak felülről a gyepű-őrök is beomlott padmalyukban. Esterházy Péter A hely, ahol most vagyunk Igen, vannak ritka, kitüntetett pillanatok, midőn városunkra úgy gondolunk: a miénk. A miénk, tehát szeretjük, ez nem elhatározás dolga. Szeretjük, de — ó be sokszor — nem kultiváljuk. Ellenséges utcákon iszkolunk ilyenkor, gonosz útfelbontások mentén, ahol lusta és trehány munkások dolgoznak a gazember művezetők irányítása alatt, s ha olyik- nak a véletlen erőlködésétől elered az orra vére, a rosszarcú járókelők — mi — kárörömmel mutogatnak. Ilyenkor úgy érezzük, telefonjaink sajátosan kattognak, van is vonal meg nincs is, fiatal, csinoska és cinikus fiatalemberek hemzsegnek a szabad ég alatt, és a mulatókban hosszú szárú poharakból színes leveket isznak, az asszonyok cekkerektől görbék, a férjek meg gondterhelten rágicsálják a körmüket. (Csak a gyerkőcök vidámak, az örök jövő, ha a tévé matinéja valami fordulatos történelmi-ifjúsági feldolgozást kínál, kipirult arccal rohangálnak és boldogan kurjantgatnak egymás felé, „de jó kis izgi történelemhamisítás volt”, így kurjongatnak. Azt hiszik a bolondok, ez műfaj.) No, de nem minden nap ilyen — mert hol ilyen a nap, hol nem. Ám, ha ilyen, akkor nem találjuk a helyünk. Szol. kás mai napság arról írni, hogy a világ bizony kissé lehetetlen, hogy mostanság kevéssé elviselhető — de nem igazán tisztességes dolog ilyenkor kizárólag a New York-i metró áldatlan állapotjára gondolni vagy a közbiztonság példátlan romlására másutt, nem: a világ nálunk is kissé lehetetlen és bizony mostanság kevéssé elviselhető itt is. Ez persze nem politikai gáncsoskodás; a politika az... az olyan (Arany János szavaival) izé, akár dicsérni is lehetne. Vagy szidni. (Egyik sem vezet sokra, vigyázni azonban az elhanyagolással; ha nem dicsérjük az államférfiakat, búskomorságba esnek, lógatni kezdik a fejüket, rosszkedvűen ődöngenek a konyha és a nappali közt, misz- ségüket általviszik a parlamentbe és más fontos fóru(részlet) mokra, a hozott döntések, törvények, a jogok és láncok kialkudott aránya olyan ... gyomorbajos lesz, olyan savanka, a túlzó aj- nározás viszont pöffetegekké és kevélyekké teszi e férfiakat, és akkor meg mindent összeszivarf üstöznek; nem vonzó sehogyse.) Így vagy amúgy, városunk szépül, új áruházakat avatnak és könyvesboltokat, az autóutak sávosodnak, parkolók épülnek, szaporodnak a táncversenyek és nő azok színvonala, mindenünnét disco-zene szól, még az egészen furcsa, komor kis szobákból is, fini szuper, a színes televíziók immár szoli- dak, az adapter nem hiánycikk, és a Gelka mondhatni, méltányos. De hát ne legyünk elégedettek és elégedetlenek, evvel a fáradsággal éhez- gethetnénk is valamelyest, konok tekintetű férfiak hí- vatgathatnának pökhendi hanghordozással hétvégenként magukhoz, lehetőleg i'ppen a legfincsibb tévéműsor idejében, minden nyomorúságosabb is lehetne, anélkül, hogy a szegénység kissé hamis jó érzése tölthetne el minket, kóvályognánk az üres utcákon és jól felfogott érdekünkben félnénk a rendőröktől, anélkül, hogy a hajunkat cibáló szélről emelkedetten asszociálhatnánk ..., nem, ezt nem tennénk, fázósan bújnánk kopott irhánkba. Kopott irhánkba most is fázósan bújunk, tárgyilagosan elismerve, hogy minden valószínűség szerint jövőre ki tudjuk cserélni újra; nagy kedvre ez nem derít. Kicsit elkalandoztunk. +++ betért a városunkra' jellemző félfényes önkiszolgáló boltok egyikébe, vett egy butélia veresbort, hazatelefonozott a feleségének, hogy siet, és hogy vett egy butélia veresbort, amit majd este kettesben fognak meginni. A felesége hangja repesett az örömtől, de +++-t még ez sem tudta megzavarni. Végigsétált az említett folyóparton, ott, ahol a gulyákat hajthatták; az idő... nos, az idő nem jár különösen a kedvében, de azért hirtelen ki-kisüt a nap, nem erővel, de ragyogón; mikor pedig meglát egy napfürdőző, idősebb hölgyet, maga sem tudja, miért, tenyerét a nap és a hölgy arca közé teszi, úgy, hogy árnyék röppen oda. Az asszonyság felháborodottan felugrott, +-j-+-ra meredt, majd némán, gyűlölködve elfutott, tipegve, mint egy megzavart ■ madárka. ++-1—t félelem fogta el; e különös napon már-már ennek is tudott volna örülni, hogy milyen sokféle ez a rossz, böfögő, porcgyanús teste, milyen sok minden elfér benne, öröm és rettegés, ilyen gyorsan egymás után. H—I—h félt. A felesége fölkészülten fogadta, forró volt és jó- szagú, a bort gyorsan megitták, -1—|—f- nem bírt semmi külső dologra figyelni, hol hálás volt a feleségének, mert hallgatott, hol gyűlölte, mert nem kérdezett semmit ... és a fenébe is, ilyen a mai ember házassága, hivatalos, de nem törvényes, meghittséget a megszokás helyettesíti, az őszinteséget a szemérmetlenség! Az asszony sírva fakadt, mit akar tőle -|—|—|-, egész megbolondítja őt, már azt sem tudja, mire számíthat, és így tovább. +++ már túlságosan számított az együtthálásra, gyorsan kibékítette hát az asszonyt; szeretkezésük nem volt olyan jó, mint szerette volna, bár talán jobb, mint egyébként, hosszabb, csak valahogy nem találta a ritmust. — Csöndesen feküdtek a kettős ágyon, s mikor a felesége megkérdezte „boldog vagy?”, ő azt válaszolta, „boldog”. Pedig minden volt, csak az nem. Illetve éppen ezen kezdett tűnődni, hogy mi is az a boldogtalanság, minthogy úgy vélte, hazudott az asszonynak, ha pedig nem boldog, akkor boldogtalan ... És egyre inkább az jött ki: hogy a boldogtalanság az egy szó. Izgatottan felugrott, az ablakhoz lépett, sötéten bolto- zódtak a fák, ha busz ment, remegtek az ablakok, kemény éjszaka borult fölé, és szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak Éji Menyhért Weöres Sándor Amikor az úti tócsa tükröz elmenő napot és a háziúr veséje titkosabb és bonyolultabb mint az élet nappalán: ekkor indul Éji Menyhért sikátorból lopakodva sarki kocsma rejtekén, iszik (éldeci töményét, aztán egy torony mögött a karcsú harangütéssel éjfélkor találkozik halkan, láthatatlanul. Megy tovább, mindig tovább, köböl épült városfalra, ott se látja soha senki, mert a fal régen ledőlt. Körbe-járja gondosan a vasúti pályaudvart, pár szót vált a sietős hordárokkal, utasokkal, álmos piaci kofákkal, ott jár és már ott se volt. S a város szélső palánkján kötéltáncos-lépdeléssel virradatkor elmosódik.
