Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság, 1982.májú,2».,s.ombat Szécsi Margit: Egy kötet ciklus-mottói Birodalom A morbid ól. Iroda-lomb, barom-idol. Idom rabol. Történelem Tér, öletnem, Lőtér, menet. Rémlő tente élnem törek. Lemérte önt. Betlehem szunnyad Betlehem szunnyad, a Város. Pengenek a huzal-berkek. Ablakból kályhacső füstöl. Ágyúként feszül a mennynek Társadalom Adat s morál. Almád torsa. Armadás Lót s áldó Marat. Áram s oldat. Ma ád s tarol. Rostám a dal. Végesből végtelenre Végesből végtelenre, kardomra-tűzött perre, halálos szerelemre: születtem életemre. A szivárvány kapujában A szivárvány kapujában ül az Ür. öreg haja a tengerre fordul. Oroszlános a magasság, könnye hull. A szivárvány kapujában ül az Ür. FODOR ANDRÁS: Béke Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől, hangfalak recés vályújából, a zene öblöngő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak, csak az evező bogarak, lombok, — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az idő. Kudarc Tiveletek akartunk csapdát állíttatni az elmúlásnak. Bíztam, ahányszor visszanézek, mindig jöttök utánunk, < hogy amíg minket roncsol, szaggat a lángvágó közöny, árnyékunkban épek maradtok. Restellkedéstek dugárujaként, de megőrződnek a nevetséges kincsek: szerelem, munka, csakazértis küzdés. Most már ha vissza-visszanézek, mindinkább úgy látom, nem sikerül a csel Fiatal arcotok mögött a hozzánk kötöző idő zsinórja hevesebben ég. Egyszerre fogtok robbanni velünk. Simonyi Imre: Versek Tündének Belőled, belőlem Belőled valamim mégis megmaradt: én maradtál meg belőled szívem. Belőlem valamid néked is maradt: te maradtál meg belőlem — tenéked. Miféle tájakról miféle tájakról indultál miféle ágyakon keresztül miféle vágyakon keresztül miféle ágyakba jutottál miféle ágyakból indultál miféle vágyakon keresztül miféle tájakra jutottál miféle ágyak tájékára Az öröm hiányzott Csak az öröm, semmi más; az öröm. Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség. Nem az evilági rang, nem a bőség. Ám — akár szűkösen — de az öröm! Nem a közmegbecsültség — az öröm! Nem a boldogság — e didergő hőség — de az a hűs, bársonyos eszélősség; az a józanult téboly — az öröm! Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy, volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy; néked vetett ágy — s mindet megvetetted. Egy életen át az öröm hiányzott. — Mit az örömtélen sohasem feledhet. — Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott. Pákolitz István: Muzsika A gyerekkori öregharang föltámadás-kör meneti ujjongó-allelujás dallamával — a kamaszos várakozás gyönyörű kalandokra hívó vadászkürtjével — a hadifogolynémaságban lamentáló tücsöknépség zsongító litániájával — sétatéri gesztenyefáink alatt a vissza-visszamerengés égi-földi fuvolazenéjével — az idegen üdülővároskán keresztül vágtató-tomboló vízesés orgonazúgás morajával naponta kimuzsikáltatom magamat a loppal közeledő bealkonyulásig Ex librisek Lakatos Menyhért: Akik élni akarnak (részletek a regényből) Tercsi búcsúzóul felhívta figyelmüket a teendőkre, de másnap belőle is kihunyt a lobogás Reggel szégyenkező szomorú arccal találkoztam, köszönésem bátortalan, bocsánatkérő mosollyal fogadták, mint akikben a csendes jó reggelt is önérzetet ébreszt. Aztán hallgattak, tétlenül ásítozva az épületek árnyékában, mint akik nem tudnak1 önmagukkal mát kezdeni. Tercsi Pe- kenyuca társaságában az iroda előtt ült, mint fizetések alkalmával, a kis ütött- kopott asztalka mellett — Mi újság? — kérdeztem, közömbös hangot erőltetve. — Ah — legyintett Tercsi —, nagyon gyenge. — Mennyi? Pekenyuca szótlanul tolt elém egy papírlapot, amin a végösszeg szerepelt, és egy rakás gyűrött tíz-húsz forintost. — Háromezer-négyszáz — mondta Tercsi rekedten —, ez az összes vagyonunk. — Igen bólogattam — Ezért annyi kötelet sem kapnánk, hogy kényelmesen felakasszuk magunkat. — Hát nem — rázta a fejét. Patkós, mint akit már az egész ügy nem érdekel, kezét szokásához híven az inggombjai között tartva a transzformátor vasállványát méregette. Tercsi észrevette, hogy a férjét figyelem, rikácsoló hangon ráförmedt. — Megint kezded, púpos cigány? — Mit? — riadt fel töprengéséből. — A katonásdit. — Ah — indult felém, mint aki csak most vesz észre. — Nem zúg ez a villanydoboz, mint máskor. — Biztos áramszünet van — próbáltam megnyugtatni. — Durrajékkal nem találkoztál? — érdeklődött. — Nem. — Akkor előbb hazamentek átöltözni. — Hová készülnek? — kérdeztem gyanakodva. — Kihívják az elnököt, szeretnénk egy kicsit beszélgetni. — Miről gondoljátok, hogy kijön? Mai művészeti mellékletünk faj, az ex libris-készítés eredi válogattuk. A reprodukciókat c — Semmiből. De ha nem jön, mi megyünk be hozzá. Csak most tűnt fel, hogy a cigányok külseje megint ünnepélyesebb a szokottnál, és hiánytalanul jelen van mindenki. Elgondolkodva néztem a hűvösre húzódott cigányokat, akik szégyellve a szegénységüket, most nem csoportosultak körémL hogy megvigasztaljam őket. Tudták, hogy magam is vigasztalásra várok. Hónapok óta készültem erre a napra, soha nem tudtam, mit fogok majd mondani, de most teljesen üresnek, kiégettnek éreztem magam. Az asztalon fekvő gyűjtési jegyzéket nézegettem, elsőnek Tári neve állt hetven forinttal, Patkós kétszáz, Durraj kétszáz, aztán húsz, harminc forintok váltották egymást. Három élményekben gazdag esztendő termése. Patkósra néztem, aki az arcomat figyelve előbb elmosolyodott, majd restelkedve lesütötte a szemét, mint aki nem az alkalomhoz illő magatartást tanúsít. Éppen meg akartam vigasztalni, amikor Szegény Jóska, a villanyszerelő odasietett hozzám. — Baj van — mondta zavartan. — Mi a baj? Előbb körülnézett, majd lehalkítva a hangját, egészen a fülemhez hajolt. — Lekapcsoltak bennünket a magasfeszültségről, azért nincs áram. ■Dermedten néztem a villanyszerelőre, majd Patkósra, akinek a szemében kigyulladt az értelem lángja, egyszeriben világossá vált előttem a rejtély. — Hát ezért nem zúg a vasláda! — kiáltott fel, de pillanatok múltán ő is elnémult, sápadtan, sóbálvánnyá meredve bámulta a kíváncsian felénk közeledő cigányokat. Akkor érkezett meg Durrajék kerékpáros csoportja is, de ők már ismerték a hírt — Elkéstünk — mondta letörtem — Már hajnalban kikapcsolták a villanyt. A cigányok nagy része nem értette miért némultunk el, csak hallgattak, értve, hogy most már semmi nem segít. — Kijön az elnök? — kérdeztem rekedten. — Á! — legyintett. Szóba se akart velünk állni, csak akkor jött ki az irodájából, amikor azt mondtunk, hogy mindnyájan bemegyünk. — És? — kíváncsiskodtam. — Nem lehet ezzel a pökhendi paraszttal .normálisan beszélni — futotta el a méreg. — Valamit azért csak mondott — próbáltam belőle kiszedni a szót. Idejekorán Repdeső-beszédes pillongásával idejekorán keresgél valami biztos fogódzót bizonytalanságokkal beárnyékolt rettegésteli világunkban Mókásan meg-megbiccenő csöpp gülü-feje elbóklászik a szinek hangok formák ízek özönében
