Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-27 / 122. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. május 27., csütörtök A 80-as évek hazai képzőművészete Tételesen ugyan nem lehet bizonyítani, mégis egész jól körvonalazható individuá- lódás jellemzi a legutóbbi évek hazai képzőművészetét. E megállapodáshoz elég a felszínes tájékozódás is, de a műbírálat nem érheti be csupán a tények rögzítésével. Az okok, esetleg az előzmények föltárása igazolhatja a fenti kijelentést. Mindezek elé kívánkozik azonban egy alapvető és eléggé ki nem emelhető jelenség. Nevezetesen, hogy a hazai képzőművészeti élet kifejezetten Budapest köré gravitálódik. Tetszik ez, avagy nem — tudomásul kell vennünk. Így van ez, még ha olykor egy nagyobb, országos méretű megmozdulásnak valamely jól csengő nevű vidéki városunk ad is otthont! Az előzmények tehát a — 60—70-es évek hazai eseményei indulásukkor különösen — Budapestre ex- ponálódnak. Nehéz lenne — ahogy mondani szokás — a teljesség igényével számot adni ezekről az eseményekről, de főbb csomópontjait azért kitapinthatjuk. A 60-as évek közepétől a legóvatosabban is fogalmazva, megindult egy nagymérvű információcsere. Az 56-os események utáni konszolidációs folyamat, normalizálódás mérhetetlen anyagi és szellemi energiát szabadított fel. Lehetőségünk nyílott rá, hogy hazai gondjaink mellett a nagyvilág eseményeire, konfliktusaira is rányissuk az ablakot, s a Coca Colával, az amerikaiak vietnami háborújával, a tömegméretű tiltakozáshullámmal, a „régi idők rockzenéjével” együtt a művészet új eredményeivel ismerkedjünk. Az „infocsere” a korábbi művészeti gyakorlattal szemben leginkább berzenkedő fiatalabb művészgeneráció soraiban volt a legintenzívebb. Létrejöttek a szoros, vagy lazább szálakkal kötődő — s később jelentős egyéniségeket felmutató — csoportok. Otthont, támogatást mindehhez a felsőoktatási intézmények klubjai és az ott gyülekező értelmiségiek nyújtottak. Már-már legendává vált ne- vek-címek: IPARTERV, BERCSÉNYI-KLUB, s a későbbi „R”-épület. Természetes, hiszen ezek az intézmények rendelkeztek már a fenntartási, az üzemeltetési költségekkel, p.z értelmiség számára pedig akkoriban a kultúra ügye, a művészet ügye ÜGY volt, melynek közvetítésében oroszlánrészt vállalt. A szakmában és a kritikában az összeütközés szinte elkerülhetetlen volt. A haladás és maradás érdekkülönbséget jelent. S ezek az érdekkülönbségek egzisztenciákat érintettek mind a művészetben, mind a kritikaírásban. Hadd ne citáljak ide botrányokat, elmérgesedett vitákat. Kialakult egy furcsa helyzet, egy „furcsa háború”, melyre leginkább az a megállapítás érvényes: művészet kritika' nélkül, és kritika művészet nélkül. Így állhatott elő az a helyzet, hogy a 60—70-es évek egyes művészeti eseményéről csak utólag, esetleg posztumusz megemlékezésekben hallhattunk, mert a kritika, még inkább a sajtó presztízsharcok színtere volt, a csatateret egy- egy elhullott festő, szobrász „holtteste” jelezte. Hogy ez nem cinizmus, álljon itt példa gyanánt Kondor Béla tragikus küzdelme és a halála utáni, „kórusban előadott” rehabilitációja. Az „aranycsapat” lényegében kiközösítette az érdekeit túlságosan veszélyeztetni tűnő, a szakmát megújítani szándékozó erőket, tehetségeket. A művészet új terminológiáival hadilábon álló kritikaírás felzárkózott a „magas szakma” véleményéhez. Fentebb már utaltam az elhallgatásra, vagy a Kondor-ügyre, ezt itt csak a megerősítés kedvéért ismétlem meg. Érthető a kulturális kormányzat elbizonytalanodása, viszont nem vitatható el az a jó szándék a terület felügyeleti szervei részéről, mellyel a sok esetben ízléstelen torzsalkodás végére pontot igyekeztek tenni. így • város- és országszerte beszédtémává lett a Három T. Sietve le kell szögezni, hogy ennek bevezetésére soha nem került sor, a kulturális kormányzat ezen a módon nem óhajtott senkit és semmit szankcionálni! És ismét „beleerősített” a kritika, bocsánat: a sajtó és most már a művészet válságáról számolt be, ahogy ez már az eligazodás képességének, s a bátorságnak a hiányában lenni szokott. (Természetesen tisztelet a kivételnek !) A fentiek után, a talán „elszigeteltek”-nek nevezhetők, vagy csoportjaik országjárási kísérleteinek lehettünk szemtanúi, — hiába, már csak így él a megfelelés kényszere a művészben, akár az egyik, akár a másik „oldalra” helyezik. Nem csekély eredménye, hogy nem kevés ún. vidéki „műhely” alakult ki, melyek egyben bevezették a KÍSÉRLET fogalmát. Ezzel nem kis kelepcét állítottak a művészet ügyének, hiszen ez néhanap éppenhogy önként kínál támadási felületet. Másrészt teljesen legális tevékenységek számára adott charm- os felhangot, borzongató pikantériát, guasi modernséget. A határok innen, kezdve ösz- szemosódtak, az események konszolidálódtak. A folyamat lényegében kifulladt, drámaian fogva föl: — bekövetkezett a bukás, egy generáció művészeti forradalmának, az emberekkel, a közönséggel való kapcsolatfelvétel szándékának zátonyra futása. Mi más következhet ebből, mint az általános be- feléfordulás, individualizálódás és kommunikációs csend! Mindezeket betetőzi' a nagyvilág eseményeiben is beállt számtalan változás, a forradalmi helyzetek megszűnése, nagy egyéniségek, forradalmárok halála, riasztó konfliktusok. Ki kell itt térni egy igen lényeges mozzanatra, hiszen szinte eddig is itt „lógott” a levegőben. Elfogadhatatlan az a nézet, amely szerint nem muszáj nekünk konfliktusokat, jelenségeket, esetleg divatokat importálni. Ha a mai közgazdaságtan honi gyakorlata számol azzal a ténnyel, hogy a világgazdasági események igenis a mi gazdasági életünkre is hatást gyakorolnak, — tehát mint ilyen nem osztható világban élünk —, akkor a művészet, vagy akár a kultúra világában is el kell 'fogadnunk ezt az egyetemességet. IS! Mi állapítható meg tehát a művészetről napjainkban? Lényegében ma is érvényesek az alábbi kategóriák, úgymint: Normatív, Kollektív és Individuális, de az eltérő címkék mögött azonos az individualizálódott ember. A felelősségről. A művész a 60-as évektől a 70-es évek közepéig megpróbál részt venni a társadalomformáló erők munkájában, tevékenysége közelítési kísérlet — szociologikus, pszichológikus, filozofikus utak felvállalásával. Erejét szétforgácsolja a gerillaharc, munkája magánüggyé válik, szakít a barátaival és eltávolodik a közönségtől. A kritika nem tud és úgy tűnik nem is akar szakítani a hagyományos terminológiával, így képtelen lépést tartani az eseményekkel. Megerősíti az idő, mint értékteremtő dimenzió torz beidegződését, a posztumusz disZkvalifikálás, vagy rehabilitáció divatját. A közönség eltévedt — és vétlen — a művészet számára többé nem élmény, hanem tőkebefektetés. Nos, e furcsa háborúnak csak vesztesei vannak, ki csak a presztízsét, ki társadalmi fontossága tudatát, ki pedig az illúzióit hagyta el, valahol, menet közben. Sarkadi Péter Színház - diszkó- hangverseny- bábfesztivál Mit kínál június Hevesben? A hónap végén kezdődő Agria rendezvényeken kívül több színházi előadás örvendezteti majd meg e műfaj barátait a megyében. Gyöngyösön például 2-án mutatják be a Margarida asszony című monodrámát Psota Irén előadásában. 5- én ugyanott a szolnoki színház játssza az Én, te, ő lírai történetet. 10-én pedig a Józsefvárosi Színház komédiájára kerül sor Bolond vasárnap címmel. A megyeszékhely inkább zenei programokban bővelkedik. 1-én a bazilika előtti téren az egercsehi Munkáskórus lép föl, 2-án ugyanott a Fuszujka népzenei együttes. 27-én pedig a székesegyházban Beethoven-est lesz az Egri Szimfonikusok közreműködésével. A hónap második felében Eger ad otthont az országos úttörő báb- fesztiválnak. A községekben számtalan helyütt rendeznek diszkót, bált, s egyéb táncrendezvényt. Felnémeten kéthetenként a Megyei Művelődési Központ Pótkerék együttese a Rockműhely házigazdája. Erdőtelken főleg diszkókra, Heréden (5-én) könyvbálra mehetnek a fiatalok. Istenmezején 12-én látványos vi- deodiszkót rendeznek. A gyerekekre is gondoltak a szervezők. Egerben például 4-én táncházat tartanak számukra, 6-án játékdélutánt a Népkertben. Hevesen 4-én mesejátékot tekinthetnek meg a legkisebbek, 1-én pedig Takács Roland látogat el Nagytályára, Nagyvisnyóra, Pétervásárára szórakoztató programjával. Mindez persze csak ízelítő a júniusi programkínálatból, mely minden bizonnyal jól kiegészíti a nagy strandolásokat, kirándulásokat. Utószó helyett Egy megyei napilap — jelen esetben a Népújság — aligha vállalkozhat arra, hogy akár egyetlen, akár több írással átfogó képet adjon a magyar képzőművészeti élet helyzetéről. Sarkadi Péter Egerben élő képzőművész. Megállapításait részint érdekesnek, helyenként izgalmasnak, alkalmanként meggyőzőnek tartjuk. Sok esetben nem értünk vele egyet. Többek között például azzal a kitételével sem, hogy a művész a 60-as évektől az 70-es évek közepéig megpróbál részt venni a társadalomformáló erők munkájában, utána munkája magánüggyé válik. Nem kizárólag elhatározás kérdése, hogy mikor közügy és mikor magánügy valami. Továbbá nem célszerű leszűkíteni a kulturális politikát képzőművészeti kérdésekre. Nem soroljuk tételesen véleményünk másságát több kitétellel kapcsolatban, mivel az írás egészét vitára alkalmasnak és érdemesnek tartjuk, annál is inkább, mivel áttételesen érzékelteti az Egerben lévő képzőművészeti hangulatot is. Benevár rekonstruált képe Benevár relytéjei Az Abák kihívták maguk ellen a sorsot Az ifjú állt a hajnali fény- özönben, s élvezte a lombtenger ózondús illatát, a gyógyírként ható csöndet, az üdítő magányt. Anyja szavát hallotta: egyik ősét emlegette, aki messze némethonban veszett oda. Olykor úgy érezte, mintha a régi előd tüzes vére lüktetne ereinek labirintusában. Aztán önmaga furcsaságain tűnődött, vakmerőségén, hirtelen indulatain. Sámánénekek dallama zsongította, ősi áldozatok mozzanatai rajzolódtak ki előtte. A patakparton égre törtek a lángnyalábok, s az ősi szertartás után vidám dalok fakadtak. Milyen gyorsan is ürültek a boroskupák. Most meg új regulát diktál István úr, az első a magyarok között. A király, akinek fejére az egyház tétette az aranyba mintázott, ékkövektől szikrázó koronát. Papok arcéle villant fel, azo_ ké, akik a ma illékony, de szívmelengető öröme helyett a jövőbeni megfoghatatlan semmit ígérik, s önmegtartóztatást, zsolozsmákat követelnek. Nem szép szóval, hanem nagyúri parancsra, tűzzel-vassal. Tőle is azt kívánják: hajt. son fejet, s népével legyen az új hit szolgája, ö, aki itt a Mindenséggei mérheti magát, ő, aki nem tűri a béklyókat, ő, aki a festői hegyek által koszorúzott földvárban cseperedett ifjúvá, azzá a Benefiává, aki nemzetsége, az Abák reménysége lett. Aztán megkeményedett tekintete, s döntött. Igenis meg kell hoznia ezt az áldozatot. (Szabó Sándor reprodukciója) Benefiából hamarosan Sámuel lett a keresztségben aki ilyen néven — harmadik uralkodónkként — ért tragikus véget, de családja, különösképp a Csobánka ág még sokáig tündöklött, birtokolva a Mátra határtalannak tűnő rengetegét, vergődve ellentétes szenvedélyek tüzében, vezekelve azzal, hogy a nagy döntésekkor majd minden tagja rossz lapra tett. Eleinte azonban gyarapodtak, s az egymást követő sikerek kapatták el őket. A hajdani fészek helyébe 1243 körül — bizonyára okulva a tatárjárás tapasztalataiból — újat építettek. Olyat, amely nemcsak félelmetes erősség, szinte bevehetetlen menedék, hanem kényelmes otthon is volt. Itt töltötte napjait Csobánka comes két fia: János és Péter, őket gyermekeik követték: László, Sámuel, Dávid, Pál és II. Dávid. Ma a romok helyét is kutatni kell a Mátrafüred felett emelkedő várbércen. A kettős árokrendszer még fellelhető, akkor is, ha benőtte a gaz, a bozót. A szakemberek azonban — többek között az írott adalékokból — egyértelműen megállapították, hogy az erődítmény 45X45 méter alapterületű lehetett. A föld még izgalmas titkokat rejt, egy esetleges alapos ásatás fellebbentené ezekről is a fátylat. Kár, hogy erre anyagiak híján a közeljövőben nem kerülhet sor, mert az esetleges feltárás révén egy alig bővített, bolygatott építmény szerkezetéről alkothatnánk teljes képet. Rendelkezésünkre áll viszont korlátokat, távolságokat, kötelmeket nem ismerő fantáziánk, és segítségével a viszonylag kevés mozaik is egésszé ötvöződik. o A híres família értett a gazdagodás fortélyaihoz. Lakhelyétől nem messzire, a Bene-patak keleti oldalán fekvő hegyoldalban, a Kőporos alján jókora települést, a kor fogalmai szerint várost létesített. A történetíró Kandra Kabos egy 1301-es keltezési osztálylevélre hívja fel a figyelmet Benevára című művében. Ez részletesen taglalja: miként osztozott meg az atyai örökségen a három Csobánka fiú: László, Samu és Dávid. Innen tudhatjuk meg, hogy virágzott a mezőgazdaság, a szőlőtermesztés és a malomipar. A „malamszeren” tizenkét helyütt őrölte a gabonát a patak vize. Volt hát pénz visszahúzódó, de fényűző életre, vigalomban bővelkedő napokra. Az egykori Abák indulatai azonban ott kavarogtak minden leszármazott tudatában, a még nagyobb javadalmak reménye, Sámuel koronájának fénye félresöpörte a józan érveket, a higgadt ítélőkészséget. Kockázatos vállalkozásokba fogtak, ha. zárdjátékba kezdtek, s egyre többször rossz lapra tettek. Nem kerülték ki óvatosan az összeütközéseket, hanem vakmerőén, semmiféle törvényt, rendet nem ismerve hívták porondra a sorsot. A világkóborló II. Endréit elkísérték szentföldi útjára, felöltve magukra a keresztes lovagok köpenyét. Vitézkedtek az 1221-es holicsi csatákban is. Lőrinc mester a muhi ütközetből — életét veszélyeztetve — menekíti IV. Bélát. Aztán két pártra szakad a nemzetség, az egyik az öreg uralkodó, a másik pedig az ellene zászlót 'bontó fiú, a későbbi V. István pártjára áll. Halált megvetésük bámulatra méltó. Ezzel hívja fel a figyelmet magára az 1265-ös isaszegi ösz- szecsapásban az a gyöngyösi Csobánka János, aki tíz esztendővel később a rábcai via dalban a cseh Hasló Valtert csapatával együtt ejtette fogságba A sok. a még több iránti bűnös akarást ébreszti fel bennük. László 1298-ban addig merészkedik, hogy a Szolnok megyei Kaka-tan megtámadja és kirabolja a debreceni vásározó polgárokat. Földesuruk, Ráfáin csak azért sem hagyja ennyiben a dolgot, s pert indít. A gőgös nagyúr minderre fity- tyet hány, az idézésre meg sem jelenik, az sem izgatja, hogy István aiországbíró fej- és jószágvesztésre ítéli, s ezt a döntést a király is megerősíti. A hányavetiség korszaka azonban lezárult, utolsó húzásuk végzetesen balul ütött ki. Az Aba-utódok zöme Csák Mátéhoz csatlakozott, őt ismerte el királyának, s nem a távoli Itáliából érkezett Anjou családbeli Károly Róbertét. így aztán fokozatosan elveszett a mesés vagyon. Nyernek a hidegebb agyúak, a hűvösebb gondolkodásúak, így lesz minden- javadalom ura Széchenyi Tamás erdélyi vajda. ö nem vágyik ide, ő nem rajong a mátrai tisztások csendjéért, ő nem gondol sze_ rető sóvárgással az álmodozó Sámuel úrra, aki Benefia- ként a tett és a töprengés egyensúlyát kutatta, ö gyakorlatias ember, s érzelmei is másfelé kötik. Elnéptelenedik a hajdan zsivajgó napokat, fényes lakomákat, gyorsan lobbanó és kihunyó szerelmeket látott vár. Aztán — mintegy kegyelemdöfésként — még egy_ szer lesújt rá a vak Véletlen. A mohó cseh huszitavezér, Giskra csapatai elfoglalják, s hogy újból ne állhassa útjukat, felégetik. így aztán 1497-ben már puszta romként emlegetik. Mintegy jelképeként egy nagy nemzetség tragédiájának ... Pécsi István
