Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-26 / 121. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. május 26., szerda Anyanyelv helyeit fontoskodás Kritikus számvetés házunk tájáról HANGSZÓRÓ MELLETT Hallgatom dr. Bakos József kandidátust, a neves nyelvészt, aki szerkesztőségünk vendégeként beszél arról, hogy a sajtó nyelvében mennyire elburjánzottak a feleslegesen használt, főként latin szavak. Megállapításai pontosak, példatára kifejező. Aztán hivatásunkról szól, a szakma követelményeire, küldetésünk fontosságára utal, felelősségérzetünkre céloz. Nem számon kér, nem rideg tényeket közöl, hanem a berken belüliek aggódásával — ő is toliforgatóink közé tartozik — fogalmaz. o A kóros jelenség okait kutatja, meg is leli, ám a rá jellemző udvariassággal tálalja. Figyelem, s közben azon kapom magam, hogy én is házunk táján söpröge- tek, egyre növekvő lendülettel, indulattal. Manapság divat a művelt- ségfitogtatás. Rendszerint a > hiányos felkészültségűek hódolnak ennek, azok, akiknek a látszat többet jelent a valóságnál. A kór vészesen terjed, s olykor mindkét is tévútra csal. Ha a meghívó szimpozionra csalogat, akkor tudósításunkban is ekként nevezzük \ a rendezvényt, holott írhatnánk vitaülésnek, tárgyalásnak, összejövetelnek, megbeszélésnek, értekezletnek, tanácskozásnak. Mégsem tesszük, mert így túl parlaginak tűnik, s nincs benne semmi előkelősködő, rangot adó íz. Az eszünkbe sem jut, hogy a bölcs görögök az étkezés utáni, poha- razgatással tarkított csevegést nevezték így. Akkortájt mindig okos dolgokat vetettek fel, ma viszont a legtöbbször garantált az unalom, méghozzá tömény változatban. Sebaj, majd ködösít a hangzatos minősítés. e A bajok ekkortól még inkább sokasodnak. Ha a résztvevők tulajdonképpen semmit sem mondtak, csak ezt tupírozták órákon át — milyen gyakori tünet! —, szinte mentőövként kapkodunk az innováció, az agglomeráció, a konstrukció, a volumen, az apparátus, a kapacitás, a kompenzálás, az infrastruktúra után. Különösképp, ha szellemszegény, de magukról sokat tartó riportalanyaink dobálódznak velük, így próbálva feledtetni — nem mindig eredménytelenül — ötletszegénységüket. Az olvasó csak csóválja a fejét. Kicsit töpreng, aztán félredobja az újságot. Joggal teszi, hiszen a szakmai halandzsa aligha borzolja fel érdeklődését. Jóformán soha nem gondolunk erre, pedig hozzá szólunk, őt akarjuk felvilágosítani, megnyerni, értelmileg és érzelmileg hangolni. Menne is ez, ha nem fontoskodnánk; ha nem kábítanának el a pszichológusok és a szociológusok — az ilyen természetű hibákban ők a fő ludasok, mert sokak által kétségbe vont jelentőségüket óhajtják a rómaiak örökségének villogtatásával hangsúlyozni —; ha Kosztolányival együtt következetesen vallanánk: az egyszerű a legnehezebb, ezért kell a legtöbb áldozatot hozni; ha íróinkhoz, költőinkhez híven édes anyanyelvűnk szépségeit . csillogtatnánk. Hadd bűvöljenek el minél több embert. Sajnos, nem mindig ezt tesszük. Bizonyos dolgokról nem érintőlegesen, hanem per tangentem szólunk, s egyáltalán nem tiltakozunk az ellen, hogy a mozgássérültek lapját Emberség helyett Humanitásnak keresztelték, hogy áruházainkat Domusként, Juventusként emlegetjük. Hát igen, ha más kivagyi, akkor mi sem óhajtunk lemaradni mögötte. Ha egy előadó „üdvözli” a konkrétan megjelent miniszterhelyettest, akkor a tévé műsorvezetője se adja alább, s így árulkodik tájékozatlanságáról: „Ahogy a latin szállóige mondja: az ismétlés a tudás atyja”. Róma világhódító polgárai azonban anyáról beszéltek, mégpedig így: re- peicio est mater studiorum. Erre az esetre jegyezzük meg: ha hallgattál volna, bölcsebbnek tűnnél, azaz: si tacuisses filosophus mansis- ses. Így, idegen nyelven, de minek, ha tömörebben is formába önthetjük: hallgatni arany. Milyen kár, hogy olyan sokan nem okulnak ebből az intelemből... A baj az, hogy akinek nincs „nemesfémje”, a rézzel is büszkélkedik. Az is igaz, hogy a megalapozatlan „tudás” önelégültté, vakmerővé tesz mindenkit. Ezért nem zavar bennünket, hogy Ciceró és Tacitus mekkora mestere volt a tömörítésnek, a fordulatos írás- és szóbeli kifejezésmódnak. Ezért nem törekedtek eleink arra, hogy ezt az igazi értéket — többek között a felesleges mellékmondatok ötletes összevonását — vegyék át ettől a nyelvtől. Belénk rögződtek viszont a sallangok. Elfelednénk azt, hogy hajdani bibliafordítóink már a XVL században milyen örömmel bukkantak rá anyanyelvűnk kincseire? Pesti Gábor mekkora öntudattal írja az ezópusi mesék előszavában: „Amikor azt látom, hogy majd minden ember, a földkerekség majd minden nemzeté a fordítások csodálatos sokaságával bővelkedik, s szerte a világon ezen serénykedik, azért, hogy hazája dicsőségét valamicskével mindig öregbítse, és hogy övéinek mind nyelvét, mind szellemét ezzel finomítsa és gazdagítsa; miért ne szabadna akkor nekem is — kérdem én — az enyéimnek a nyelvét és szellemét erőm szerint csinosítanom, és a hazáért, amelynek egyszer s mindenkorra adósai vagyunk, fáradoznom.” Sylveszter János felujjongott, amikor rájött arra, hogy a magyar nyelv kitűnően idomul az antik időmértékes verselés szabályaihoz. Milyen erőltetettség nélkül csendül ez a sor: „Próféták által szólt rigen néked az Isten .. Csoda-e, ha egyik levelében így lelkendezik: „ ... ezután a keresztény nemzetek... irigyelni fognak bennünket nyelvünk kiválósága miatt, amiben még utánozni sem tudnak. Melyik idegen nemzet ne csodálkoznék azon, hogy magyar nyelven a görögöt és rómait utánozva minden fajta verset lehet írni.” Ezt 1540-ben vetették papírra, 1982-ben viszont szégyenkezhetünk amiatt, hogy mennyire hűtlenek lettünk ehhez a hagyatékhoz. Szálljunk magunkba, értékeljük a hajdani mesterek örökségét, s ne csak a magyar nyelv hetén jusson eszünkbe Illyés Gyula figyelmeztetése: „Gondolatoddal tégy túl a lángelmén, az lesz a nagy dolog! De még nagyobb: mondd el az egyszerű * nép mai nyelvén." Pécsi István A szabad idő szerkezetváltozásai, a mozgó rádiózás, a zseb- és táskarádiók elterjedése kedvez a magazin- műsoroknak, amelyekben hiába kutatnánk a szerkezet zártsága után, hiszen a szétfolyó múlt és az állandóan mozgásban levő jelen mozaikdarabjait mutatják. Sebestyén János — Egy rádiós naplójából — ezúttal Makai István gyűjteményének röntgenlemezeit világította át az irodalomtörténész, Keresztúry Dezső és a zeneszerző Tamássy Zden. kó segítségével. (Ha a köz- gyűjtemény nem, akkor segít a magángyűjtemény. Merem állítani, hogy ezek a magángyűjtemények sokszor rendezettebb dokumentumokkal állnak a kutatók rendelkezésére, mint sok múzeum és könyvtár. Az történt, hogy a harmincas évek végén Babits Mihály felesége, Török Sophie kérte meg Makai Istvánt, hogy a rádióban elhangzó műsorokról készítsen felvételeket. így maradt meg a költőnő Majthényi Flóráról írt előadása. Az 1937—41 között készült felvételek ízelítőt adtak a korról, Norvégia megszállásáról, a kivételes hatalom meghosszabbításáról, ugyanakkor a kor nagy sikerű operettjéről, a Fekete Péterről. Keresztúry Dezső úgy látja,. hogy Török Sophie Majthényi Flóra szerencsétlen életében a maga életét is kereste. A családi életről lemondó, csak a művészetnek élő asszony panasza a rossz férj és rossz apa ellen Bányai Gábor Rádiómaga. zinja a jelenbe hívta a hallgatót. A szétáradó és halmozódó híreket a rádió kötött műsorai sem tudják befogadni, ezért riportertársaival olyan eseményekről tájékoztatott, amelyek a világot és az ország gondját jelentik. Csak pillanatképek, de alkalmasak arra, hogy a dolgok mögé tekintsen az ember. A sokszínű képből kettőt emelnék ki, a Darwin-meg- emlékezések során felidézett evolúciós vita utórezgéseit és a kettévált Nemzeti Színházról kialakult véleményeket. Darwin elméletét lényegében a vulgáris hozzászólók és bele- magyarázók ferdítették el és tették szenvedélyes viták tárgyává. Soha nem állította, hogy az ember a majomtól származik. Ezért is volt érdekes Hernádi Gyula véleménye, aki az embert állította az élő világ középpontjába. Az állat származik az embertől. Az ember ősforma és az állatok ennek az ősformának változatai. Melyik állatfaj lenne képes a bosszúnak, kegyetlenségnek olyan változatait kiagyalni, mint az ember, aki a legkörmönfontabb eszközöket találja ki, hogy embertársait elpusztíthassa? Az író álma; az lenne a boldog új világ, ha négymilliárd ember agyát össze lehetne kapcsolni, ha valakit Vietnamban vagy Írországban megsebeznek, azt a sebet mindenki egyformán érezné. Sinkovits Imre és Major Tamás megjegyzései a Nemzeti Színház közelmúltjára^ a társulati egyenetlenségekre és a Katona József Színház jövőjére irányították a figyelmet. Abban mindketten megegyeztek, f hogy a nemzet színháza közügy és a hagyományok őrzése mll- lett (klasszikusok bemutatása, felújítása) kötelessége az új keresése. Cél és feladat tehát úgy őrizni a hagyományokat, hogy a legkorszerűbb színházat teremtsék meg. A múltat és a jelent őrző riportok tükrözik mai szemléletünket, gondolkodásunkat és a jövő rádiótörténésze negyven év múlva minden bizonnyal elámul majd a forró drót ellenőrző mondatán — „a gyors barna róka átugrotta a lusta kutyát” — nem sejtve, hogy volt idő, amikor ez a mondat, a világ biztonságát és békéjét őrizte. De hát így éltünk és gondolkodtunk mi akkor, a század utóján, a 80-as évek elején. Ebergényi Tibor Lehet, hogy soha nem kerül elő ez a levél, jól eldugtam: még a kiskabátom belső zsebe látszott a legjobb helynek, hiszen azt én se használtam egész életemben — flancos dolognak tartottam, úri tárca meg ilyesmi való abba; s lárrulám, ezt az üzenetet mégis ide rejtem. Ha valaki, csak te találhatod meg — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a szem előtti dolgokat gyorsan elhordják majd, talán a fiókokat is kiborogatják: de hát ki törődne a gönceimmel? Soha nem voltál életre ló, ha életrevalónak nevezzük azokat, akik az elsők között jönnek felmérni, mi maradt utánam — de eljössz majd te is a temetés után, igyekszel egyedül maradni, s a téglák közeiből kihúzkodod az emlékeidet, mielőtt rájuk dőlne a ház, gyerekkorod utolsó bástyája. Meg fogod találni ezt az irkát, ha másként nem, legalább akkor, amikor végigmustrálod a ruháimat: mennyit ér, kidobjam-e, talán föl is próbálod — vállbán szűk lesz, derékban bő... Ne haragudj, hogy rád nem hagytam semmit — tudom, te így is megsirattál. A többiek vagy azért, mert keveset kaptak (ők lesznek az elsők, akik majd elhordanak mindent), vagy azért, mert eleget — lám-lám, azért mégsem volt olyan rossz ember az öreg. Kicsi gyerek szülei lábát, nagyobb gyerek szülei szívét tápod ja ... Biztosan meglep ez a. levél: mondhatnád, mindig csak akkor írtam, ha valami baj történt. De ne mondd — amikor valami jól sikerült, jött mindenki, ahogy a koncra. A bajban viszont csak rád számíthattam. S te nem jöttél el egy szüretre sem... pedig akkor mindig teljes volt a család. Ha permetezni kellett, ha kapálni: magunkra maradtunk. Egyszer kifakadtál: jól van ez így?! Még én csitítottalak, maradj magadnak, pedig igazad volt — de te lettél a fekete bárány, a család szégyene! Jókor mondom, de ne ijedj meg a levelemtől — izgatott vagyok kicsit, hisz életemben, ha utaztam, csak amennyit vittek: hadifogságból hadifogságba. Utazni fogok újra... egyedül, önszántamból, nagyon messzire, s kíváncsi vagyok, mi a végcél. Nem, félni nem félek: ha lenne még, ami idekössön, talán félnék — de a szőlő elsorvadt, ahogy én az ágyban, s a kutyám öregségére nem ismert meg. Igaz, téged nagyon szeretlek — igen, így, jelen időben —, ezért is neked írok: de nagyon egyedül voltam ám. Ezt alá is húzom. Eleinte nem húztam alá semmit. Aztán egy szót. Egy mondattöredéket. Egy mondatot. Azt hiszem, ahogy öregszik az ember, úgy sokasodnak a vonalak alul. Ez a harmadik levél, amibe belefogtam — az előző kettőben akaratlanul aláhúztam mindent. Egyszer azt mondtad, csúnya, öreg szivar vagyok. Felindultál, azért mondtad: s dühöd csillapodtával nyakas voltál bocsánatot kérni. Nem is vártam. Mégis fájt: valóban csúnya öregember voltam. Dolgoztam eleget a csúnyaságomért! A végén már és is meg akartam halni — undorító voltam, magamnak, és nem akartam, hogy így emlékezzetek rám. Hiszen akkor már bevizeltem, minden reggel megittam egy deci pálinkát és terhére voltam mindenkinek. Mondd, mért ültél mégis az ágyam szélén, amikor senki se tudott már megmaradni mellettem? Mért kerested a kezemet? Talán azt hitted, meg fogom szorítani?! El- anyátlanodott az én kezem ahhoz. Hiszen azonos tőről fakad a gonoszság s a jóság — és én már nem tudtam különbséget felfedezni köztük ... Ha a gonoszság itatta át mégis a leveleimet, hidd el, nem akartam gonosz lenni. Hiányoztál. Furcsa volt, hogy nincs szükséged rám. S hogy végül ml voltam valójában, már nem én vagyok hivatott eldönteni. Megpróbáltam rossz természetemet beleásni a földbe — de most mi lesz, ha mellé fekszem? Szerettem volna, hogy a szőlő földjéből koppgnjon az első rög a koporsómon. De hát nem mertem szólni. Kinevessenek ?! Téged akartalak megkérni, csempéssz a zsebedben nekem földet — de aztán eszembe jutottak a virágok,.. s így neked se mondtam. A virágokat a szőlő földjébe ültettem, hát ettem egy maroknyit az egyik cserépből. S hidd el, akkor voltam utoljára boldog. Nem mertem szólni neked, pedig szerettelek, s bizonyítani akartam — de féltem tőled, mert féltél tőlem: s azzal a kutyával, amelyiknek zavaros a szeme, vigyázni kell... Nem ismertél, ne is mond — az egyszerű emberek szívesen kérdezősködnek, de magukról vallani nemigen forog a nyelvük. Kíváncsi lennék, milyen most a szoba. Ha eljöttél, a virágok is megszépültek. Aztán, amikor elmentél pár nap múlva, mintha villám csapott volna mindenkibe. Melengethettem én a nyomaidat, kihűltek — s a virágoknak idő kellett, míg visszaszoktak hozzám. Milyen a szoba most, hogy te vagy itt, és én nem? A virágokat neked adom. Elég .csúnyácskák már, elismerem, de épp emiatt nem kellettek senkinek. Legyenek nálad — akkor jó helyük lesz. A Mamáé volt a legtöbb — , az enyém tulajdonképpen csak az a nagyfejű muskátli: úgy gondoltam, könnyebb szeretnem egy virágot, mint több között megosztanom magam. De hogy a Mama elment, minden virág nekem maradt. És bennem nem volt elég szeretet — a muskátlimra nem jutott ... Vigyázz rá, kérlek. Most pedig indulj, járj körbe még utoljára mindent. Ma is elmosolyodok akaratlan, ha eszembe jut, hogyan ugrottál a pöcegödörbe — ne fintorogj, hallottam, ahogy egyszer a barátaidnak mesélted. Én mondtam neked, ahogy letoltuk a betontetőt, nem föld az, ne ugorj — de te már benne is voltál, meg akartad nézni, hova visz oldalt az az alagút. Egyből derékig süllyedtél a fekáliába — én meg úgy nevettem, hogy egyszer vissza is ejtettelek. Ordítottál, mint a toportyánféreg: húzz ki! s majnem nekem ugrottál, amikor megkérdeztem, na, mi van az alagútban? Egy hétig olyan büdös voltál, hogy a kutya elment világgá — s amikor hazajött, nem volt hajlandó játszani veled ... Talán azért is nem szerettél bennünket igazán, mert mindent tudtunk rólad — kell meghagyni magunkban valamit, ami csak a mienk, ahova vissza lehet húzódni ... Sokat, túl sokat voltál velünk (anyádék akkor már rosszul éltek, verekedtek): s a megszokástól már csak egy lépés az unalom, a közöny. Maradt-e még bátorságod ismeretlen gödrökbe ugrani? Jólesett elmondanom ezeket: a kutyával szoktam beszélgetni, amíg még a ' barátom volt — de vénségére az ember nem hiszi, s talán a kutya sem, hogy csak ő tehet arról, ha rossz a szeme, s fogai beletörnek már a kenyérbe is. Marakszik, odakap, ahonnan segítség is érkezhetne akár. Hogy mi? Talán erősebb fény, puhább kenyér. Kérdeztem én, amikor véletlenül leborult a pohár, ha inni akartam: útban vagyok? Kár volt kérdezni, a válasz mindig ugyanaz volt — ugyan, papa — de a rolókat leengedték, mintha halott lenne a házban. Ezért is üzentem érted: gyere — tudtam, te kézbe mered venni a kezemet. Még meg is borotváltál, ott röhigcséltünk a csu- pahab ágyneműn, pedig de megmosták a fejedet utána! Ahogy veled ordítottak, abban benne volt — el kell indulnom: a sokáig készülődére végül rácsapják az ajtót. A tyúkokat, ahogy ágynak estem, rögtön elvitték — egyszer éjjel arra riadtam, hogy a kutya utolsó erejével acsarkodik — valami bútort lophattak. Így pusztul el, ami végleg elpusztul: a fa. sem akkor dől ki, amikor kicsavarja a szél... jóval előbb. Az első lótetűnél? Na gyere, menjünk be a szobába még egy kicsit. A kiskabátot hozd magaddal, fontos. A virágokon kívül kapsz még valamit. A falióra a falon ... ugye, megvan?! Neked adom. Jár még? Utoljára én húztam fel. Vén szerkentyű az már, én is csak magáztam. Apámé volt, kedves, rozoga jószág. Ne add el, akármeny- nyit kínálnak érte. Húszezernél többet úgyse ér, én meg megveszem tőled any- nyiért. Nyúlj csak a másik cifra zsebbe ... Ott van a pénz. Ne hálálkodj. Deák Mór: Kedves unokám!
