Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. május 22., szombat Tantermek szükségből... Szerény jubileum — jubileumi szerénység Hevesi Szemle X. évfolyam 1. 1982. március megvalósítani a beköszöntőben megfogalmazottakat, azt, hogy a mátrai és a bükki táj e • szemléje valóban a közös dolgaink jobbítását, A címoldalán ezzel a felirattal a tizedik esztendejébe lépett a megyei tanács műi velődésügyi osztálya gondozásában, évenként négy alkalommal megjelenő, Hevesi Szemle, megyénk közművelődési folyóirata. Ez a jubileum, a szerkesztők szándéka szerint sem ok arra, hogy ünnepségsorozatot rendezzünk, megemlékezéseken — netán tudományos ülésszakon — méltassuk , a folyóirat múltját, vagy jubileumi számot adjanak az olvasó kezébe. De annál mégis nagyobb esemény, semhogy megfelelő méltató szó nélkül hagynánk, és úgy gondolom, a Népújság hasábjain illő is ez alkalommal a szó. Azért is talán, mert egy adósság törlesztését kezdhetjük meg ezzel. Eddig ugyanis megyénk napilapja csak azt tette, hogy rendszeresen hírt adott, a Hevesi Szemle egyes számainak előkészületeiről, s közölte a megjelenés tényét. Azonban adós maradt általában ez idáig még azzal, hogy elemző írást jelentessen meg egy- egy számról, értékelje a különböző rovatok munkáját, vagy kritikáját adja az egyes írásoknak. A tizedik születésnap önmagában is elismerésre méltó tény, kulturális életünk figyelemreméltó eseménye, amely megérdemeli á visszatekintést, s a jövő körvonalazását egyaránt. Az eltelt esztendők igazolták a folyóirat létjogosultságát, azt, hogy helyes volt az alapítására vonatkozó elhatározás és nem volt hiábavaló a szerkesztők törekvése. A Szemle, ha a vitáktól nem is mentesen, az egyes lapszámok, írások körül kialakult vélemény-különbségektől — s ez így természetes —, alapvető célkitűzéseit megvalósította. Nevezetesen azt, amit az első szám beköszöntőjében a szerkesztő bizottság a következőképpen fogalmazott: „Heves megye fejlődő, gyarapodó társadalmához, a tájhoz kötődve, az itt élő, dolgozó, alkotni akaró és tudó emberek fóruma kíván e szemle lenni. Nem a kinyilatkoztatásé, hanem a megnyilatkozásé, nem a minden tudásé, de a mindent tudni akarásé, elkötelezetten, de megváltoztatni akaróan”. ■ A folyóirat létrejötte óta megjelent 37 számában, közel háromezer oldalon, több mint ezer szerzőnek adott publikációs fórumot, akiknek többsége megyénkben él és dolgozik, a megyénkén kívül élők megjelent művei pedig szoros kapcsolatban álltak Heves megye szellemi életével, az itt folyó alkotó munkával. E közművelődési folyóirat rovatokra építetten végzi munkáját. Az Irodalom és művészet, a Jelenünk, a Múltunk jelene, a Haza és nagyvilág, a Tudományos műhely, a Krónika, a Könyvespolc rovatok önmagukban is kifejezik az alkotói munka azon törekvéseit, amelyek együttvéve megszabják a Hevesi Szemle sajátos arculatát, s azt a megközelítési módot, amely szerint megyénk dolgait, társadalmi, politikai, gazdasági, művészeti, tudományos életét, eredményeit és gondjait az ország eseményeire, adott esetben a nagyvilágra kitekintve, azzal összefüggésben mutatja be. Így éri el, hogy a jó értelemben vett lokálpatriotizmus sem jelentett és jelenthet provincializmust. Az egyes példányokat rendre, a tartalomhoz illő fotó és grafikai anyag színesíti. A Hevesi Szemle számos, ma már országosan is ismert és elismert fiatal költőt, írót, publicisztát, tanulmányszerzőt indított útjára, s megyénk, sőt az ország határain túl is jegyzett. Kulturális folyóirattá vált Igazolja ezt, hogy különböző fórumokon rendszeresen hivatkoznak írásaira, tudományos közleményeire. Az évenként négy alkalommal megjelenő folyóirat megtalálta helyét szellemi életünk intézményrendszerében, sajátos módján jól szolgálja pártunk művelődéspolitikájának megvalósulását. Ezek a pozitív megállapítások nem a születésnapnak szólnak csupán, kifejezik azt a fejlődést, ami alapításától tendenciaszerűen tükröződik, a szemle tevékenységében, és nem tekinthető befejezettnek, erre alapozni kell a továbbiakban is. Mindez még akkor is igaz, ha mi, akik megszerettük és rendszeres olvasóivá váltunk ennek a folyóiratnak, felismertük fogyatékosságait is. Ezek egy része összefügg a szerkesztéssel, a szerkesztői munka hiányosságaival. Ez a kisebb és könnyebben kiküszöbölhető. Nehezebb változtatni azonban az egyes rovatok között tapasztalható színvonalbeli különbségeken. Mert a Hevesi Szemle az elmúlt esztendők alatt a maga következetességével arra törekedett, hogy megszemléli, illetve megszemlélteti a megye szellemi kincseit, feltárja szocialista fejlődésünk gazdagságát, de szemlézni, azaz válogatni is akar. S mindez nem csupán szerkesztői elhatározás kérdése, csak akkor valósítható meg, ha van mit szemlézni és van miből válogatnia, illetve, ha azok kellő színvonalúak. S ez nem minden területen ilyen egyértelmű. Ebből is fakad a rovatok bizonyos fokú egyenetlensége és az egy-egy írással szembeni ki- sebb-nagyobb engedékenység. Az egyes rovatok, illetve a keretükben megjelenő írások, csak azt a szellemi szintet tükrözhetik, amely az adott rovat hatáskörébe tartozó szellemi valóságot is jelenti. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a Hevesi Szemle bizonyos mértékben fényképe azoknak az ellentmondásoknak, amelyek a kultúra, a tudományágak, a művészetek területén tapasztalhatóak megyénkben, rávilágít erősebb, illetve gyen- •gébb oldalaira. A visszatekintésből nyert tapasztalatok igazolják a folyóirat szükségességét — ha nem lenne, szegényebb lenne kulturális életünk — és alapját adják a továbbfejlődésnek. Tennivalóinknak alapvetően két irányba kell hatniuk. Egyrészt — és ez a fontosabb — erősíteni kell azt a folyamatot, amely a szemle színvonalának emelése irányába mutat. A tartalom javítása érdekében még következetesebben kell sorsunk gyarapítását célzó gondolatok, alkotók pódiumává váljon. Legyen fóruma az ideológiai kérdésekkel foglalkozó, a napi politikán túlmutató, elemző és módszerében hatékony tudományos vizsgálódásnak, amelynek bizonyos biztató jelei már eddig is kimutathatók voltak, de még nem váltak a munka alapjává. Indokolt tágítani a látókörén is. A meglevő rovatokon, azok megújulásán túl célszerűnek mutatkozik újabb területek megteremtése, amelyek keretében foglalkozni lehet az író-olvasó találkozókon gyakran igényelt közgazdasági és más, eddig még nem tárgyalt kérdésekkel is, e folyóirat szintjén történő, tudományos igényű, de népszerű, közérthető feldolgozásban. A tartalmi munka javítását szolgálná, ha a szemle eddiginél is elkötelezettebb alkotóműhellyé válna. A szerkesztőség kezdeményezhetne műhelybeszélgetéseket, alkotó, kristályosító vitákat, az azonos, illetve a különböző területen dolgozók, a művészetek, az egyes tudományágakat művelők, közéleti személyiségek között. Megyénk művészi élete igényli, hogy a szemle ne csak a művészeti életre való neveléssel — természetesen azzal is! — foglalkozzon, ne csak tényeket, eseményeket közöljön, hanem éljen bátrabban a kritika eszközével. Lehetőségének határain belül segítse a művészetpolitika megvalósulását, az egyes művészeti ágaik fejlődését. A továbblépés másik iránya a terjesztési munkával függ össze. A negyedévenként megjelenő 2000 példányszám ugyanis még nem jut el minden olyan helyre, ahol meríthetnek belőle, ahová készítői szánják. A folyóirat olvasottságának növelése, a benne fellelhető szellemi értékek jobb hasznosítása a terjesztői hálózattól célratörőbb munkát igényel. A Hevesi Szemle egyike a magyar sajtótermékeknek, az országban megjelenő kultúrpolitikai folyóiratoknak. Hasonló jellegű társaival együtt formálva az olvasóit, az évek során maga is formálódott, alakult, tudatosan szolgálva megyénk szellemi értékeinek felszínre kerülését, publikációs lehetőséget adva alkotó gondolatoknak, a megye múltját, a jelen valóságát megfogalmazó írásoknak. A jubileum alkalmából ezt a még fiatal, de már számon tartott folyóiratot köszöntjük. A tizedik esztendejébe lépő Hevesi Szemlét, s a szerkesztő bizottság tagjait, mindazokat, akik a lap születésének pillanatától részesei a szerkesztéssel járó nem könnyű, de gyönyörűséges munkának. Kiss Sándor az MSZMP Heves megyei Bizottsága osztályvezetője Lassan végéhez érkezik az a tanév. Szeptembertől a korábbiaknál jóval több gyereket kellett fogadniuk s elhelyezniük az iskoláknak, így már most készülnek tervek arra, hogy hová ültetik az újsüttetű elsősöket az évnyitó után. A tanteremhiány főleg a városokat, elsősorban a megyeszékhelyt sújtja. Egerben, tavaly segített a Lajosváros- ban félig készen átadott új iskola, valamint a 4-es iskola bővítése. Most az északi lakótelep gyerekednek megnyugtató elhelyezésén a 'sor. A nehézségek érzékeltetésére elég egy adat; a Cse- bokszári-városrész hárorií iskolájában idén hat nyolcadik osztály búcsúzik, viszont 21 osztályra való elsős iratkozik be... Természetes, hogy az intézmények minden belső lehetőséget megragadnak (például a 6-osban leválasztanak egy folyosórészt), de még így is tizenegy tanuló- csoportnak kell otthont találni. Nos, az osztályok egy részét a Gép- és Műszeripari Szakközépiskola kollégiuma fogadja majd be, ahol is a tanulószobákat alakítják át tantermekké. A többiek pedig a volt Cifra-téri kisiskola jelenleg óvodának használt épületét veszik birtokba. A „szükséges rossz” megoldások úgy tűnik ideiglenesen a lehető- legjobbak. A póttantermek mind igen közel esnek az anyaintézményekhez, s fölszerelésük sem marad majd el az állami is- . koláéktól. Nem éri hátrány a költöző diákokat. (Természetesen nem a legkisebbeket ván- doroltatják.). Igen előnyös az is, hogy így nem lesz szükség sehol a váltakozó tanításra, marad a délelőtti, hatékonyabb oktatás. Mindez remélhetőleg csak egy esztendeig tart. A tervek szerint ugyanis a Shell-kút mellett az új 16 tantermes Rác-hegyi iskola — ha csak félig készen is, mint tavaly a lajosvárosi — ’83. szem- temberében átadásra kerül. Igaz, valószínűleg tornaterem és napközi nélkül, de így is „belépésével” . megszűnnek majd a megyeszékhely legégetőbb tanterem gondjai. (n) KENDE SÁNDOR: Álmatlan éjszaka után \ in. A lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-há- rom nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális; — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az egyhangú, távoli, gépfegyverkattogással, elsivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát hetykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne — s hozták vissza tíz perc múlva sisak nélkül, véres arccal. Tehát: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbnak a homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De aki sántítva, kúszva vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő re* megtette a sebesültet; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját — s nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötözőhely... Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesültszállító kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, valaki a vállamat rázta, az arcomat pasikolta: Magyarország!... — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). Alagútban haladtunk. Piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a mennyezethez négyzetméternyi rácsos ablak. .. Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába. A kapuból ki lehetett látni az utcára.., Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibe kerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front... Budapestre szállítottak. Az abonyi utcai vörösköves iskolaépületben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgyulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos, zubbonyunk mellén a tűzke- reszttel. A teakonyhába, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak; A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magam voltam a szobában „frontos”. Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütemben érkeztek a sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra ápoló vagy orvos. Ha Scrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudjuk jól. De ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre? — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró. ... Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt híresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de í gy se látta, kik beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosszallóan. — Vészmadarak! — Miaga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. — Ez a fegyelmezetlenség, ez... emia/tt... Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb a fegyelem, mi?! — Én nem iß tűröm! Az én házamban mindenki, hogy... — Fenét tudja! — Mi?! Mit mondott?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejköté- ses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban felbődült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. (Folytatjuk)
