Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. április 10., szombat íratlan testamentum Múltidézőben az átányi Kakas-házban A kapun kívül a való világ kézzelfogható, meg. szokott jelzéseivel zavar, ám ha benyitunk, ha zárul az ajtó, az udvar már más légkört sugall. Semmibe szökkennek napjaink zörejei, nem halljuk a motorok, a buszok zaját. Belső látásunk a múltat pásztázza, egykori évszázadok alig rejtjelezett üzenetét fejtegeti. E fura oknyomozás csodákra képes. Sose látott arcélek villannak fel, de ismeretlenségük nem taszít, nem borzongat, hanem jóleső melegséggel tölt el. Képek suhannak előttünk, szerelmes szavak perzselnek, könyvek briliánsa keserít. Aztán mint titokzatos útjelzők évszámok vibrálnak, igaz történetek megrendítő főcímeként. o 1407. Athan, a dúsgazdag, a korona körüli viszálykodásokban magabiztosan, folyvást Fortunától vezérelten helyezkedő Kompoltiaké. 1522: az Országhok jönnek, majd a török hódít és regnál. 1549-ben nem véletlenül lakatlan. A környezet a juhtenyésztésre kiválóan alkalmas legelőterület mégis vonzó, mert egy esztendő múlva már kilenc nős férfi adózik Allahot imádó urának, a búza, a méhkas, a bárány, a széna és a sertés után. Az élet, a teremteni akarás, győzedelmeskedett a rombolás lángcsóvás erőin, a mindenáron való alkalmazkodás mentette át a fiúkat apákká, hogy legyen aki a jövőnek a voltat idézi. Kemény emberek lehettek: a szabadon választott hitet, — lázadás volt ez a maga nemében, ha nem csaptak össze közben a gyilkos fegyverek — vallották nyíltan, szinte kihívóan. A lakosság 1590 táján már reformátusként formált életképes egyházközséget. o Fenn a felszínen indulatokat kavaró jelszavak hangzottak, de itt, ebben az egyre zártabbá vált közösségben megkoptak a szépen csengő szólamok, itt az igaz. ság fénycsóvája tört utat magának a frázisok ködgo- molyagában. Szenvedtek az ónodi várban székelő császári őrség zaklatásaitól. Németi Balázs számtartó 1680-iban jegyzi fel, hogy a helybeliek törvénybiztosította jogaikra hivatkozva vonakodtak befizetni a Habsburg-katonaság élelmezésére kivetett adót, de gróf Caprara tábornok ebbe nem .nyugodott bele: „.Szegény átányiaktól két embert elhozatván nyarga- lókkal, 48 Ft-ot kell fizetniük. Ezenkívül is a Heves megyei szegénységgel úgy bánik, mintha örökös jobbágyai volnának őnagyságá- nak. Ha valamelyiket hívatja, de az hirtelen nem jöhet, legottan nyakán- az nyargaló.” Thököly török szövetségeseivel sincs szerencséjük. Az 1683-ban Bécs felé, annak megvételére induló hadak zabolátlanul rabolnak. Nem csoda, hogy a falubeliekből hiányzik a lelkesedés. így írnak a kuruc alispánnak, aki a fejedelem táborába rendeli őket. „Értjük, mit parancsolt Uraságod az nemesek részéről és az hajdú fogadásáról: hogy az mustrára ott legyen mind az nemes személye szerint, mind az hajdú, azkit Nagyságtok reánk rendelt. De valamire jutnunk nem lehet, mert vagyon már két hete, hogy szekeresek (csak) hatan vagyunk: az idegen tatár nemzetség sokat megsebesített közülünk. Van, aki meg is halt az kezek miatt. Az lovainkat elnyerte. Az ki a tatároktul megmaradt, Kegyelmes Urunk (Thököly) visszajővén^ itt hált az falunkban, amennyi kezes ló az kezükbe akadt mind elvitte. Még a szilaj ménesből is valamennyit akartak, annyit vittek el. Az em- bereiinkét elhajtották. Immár isten tudgya, honnan, s mikor bocsájtják vissza. Mert akit alámenőben elhajtottak, két szekér sem jött békével haza, hanem mint az anyjavilágra hozta, úgy jött aki megjöhetett. Ezek után most táborba mennünk lehetetlenség.” o A sok csalódás arra tanította meg az egymást követő nemzedékeket, hogy csak önmaguk erejében, ösz- szefogásában bízhatnak, hogy kizárólag így vészelhetik át a zord idők minden értékét romboló viharát. Ez ai-í j józan, ,„ám mégis s megrendítően-i szép felisme- I rés formálta sajátos világukat. Ezt az íratlan testamentumot hagyományozták az apák fiáikra. Ez a magyarázata annak, hogy a határban osztatlan volt a föld „akárkinek akármelyik földesura- ság részére tetszett, szabad volt annak részére (a közösből, házhelyet) foglalni, karót felütni és építeni. A szántóföldek osztásában nem szokás, hogy ennek, vagy amannak az úrnak jobbágya részére ez, vagy amaz a föld nevezet szerint osztatik, ha- nem amint az házak sorban vannak és taxájuk vagyon, aszerint osztatik igaz, nyíl szerint.” Egymás tisztelete, megbecsülése, a többiekbe vetett hit gyógyír volt olykor tornyosuló bajaikra. Ez az alapérzés határozta meg szokás- és településrendszerük kialakítását, továbbörökítését. Két kiváló néprajzos — dr. Hofer Tamás és dr. Fél Edit — húsz esztendőt áldozott ennek . tanulmányozására. Igaz, kuriózumnak számító vaskos könyvük csak angol nyelven jelent meg, magyarul csupán részleteit közölték a szak- folyóiratok, vállalkozásuk mégis- '■ felhívta a figyelmét erre a különös közösségre. Kár, hogy hazánkban a széles rétegek jóformán semmit, vagy igen keveset tudnak róla, pedig példájuk fénylő bizonyság az akarat, a csakazértis fennmaradás, az egymáshoz tartozás nagy- szerűségéről. Túlzások nélküli hősköltemény, amelynek „versformáját” az élet teremtette. o A házban — ha képzeletünket megszabadítjuk felesleges béklyóitól — minden erre emlékeztet. Az udvaron hiába keressük az istállókat. Ezek a település, a házak tömbje körül helyezkedtek el. Itt töltötték idejük zömét, itt háltak a férfiak, s ha ráértek, csillagezüstű estéken, az égre villanó tűz bíborkörében történeteket idéztek a szépapákról, a hajdanvolt hadak vonulásáról. Részletek a népi műemlék házból (Fotó: Perl Márton) A konyha — az 1857-ben emelt épület egyik ékessége — a hétköznapok hangulatával bűvöl el. Szolid jómódról, tisztaságérzésről vall itt minden: a kis- székek, az öntött fazekak, lábasok, a fakaszli, ahová az evőeszközöket és a jobb kedvet sugalló páliskásüve- get rejtették. A palackost Mezőtúrról hozatott tányérokkal díszítették. A házban — máshol tiszta szobának is nevezik az otthon egyetlen, viszonylag tágas helyiségét — ott pompázik a menyasszony vetett ágya. Nem hiányzik — többek között a bölcső, a járóka, a lámpás, a hálóágy. A szorgos kezű, a minden szabad percüket folyvást hasznosító asszonyokról tanúskodik a rokka. ' A munkában bővelkedő egykori hétköznapok elevenedtek meg előttünk, ha meglépünk a szűkös és zsúfolt kamrába, ahol megtalálható az árpás, a búzás hombár, a terményt tároló szuszék, s néhány boroshordó, a gyúró-, a kenyér-, a korpalisztet őrző zsákok sora. Az utolsó gazda Kakas Sámuel már rég a semmibe költözött, de megmaradt háza, ahol minden berendezés az egykor volt nemzedékek szellemi és tárgyi hagyatékának nagyszerűségére, időtállóságára utal. Azok. a sose látott arcélek azt hirdetik, hogy íratlan testamentumuk csorbítatlan vészeli át az elkövetkező évszázadok megpróbáltatásait. Persze csak akkor, ha a késő unokák — akárcsak elődeik — nem felejtik el, hanem féltve őrzik az ősök mindig tanulságos üzenetét ... Pécsi István Csak a kézfogás hiányzik Tiszanánán, egy kedves faluban A néni talicskán tolta tévéjét a vegyesboltig, ahonnan a gelkások rendszeresen összeszedik a javítanivalókat. Hogy az ajtóhoz ér, a fölfelé vezető pár lépcsővel persze már nem tudott megbirkózni/ De sebaj. Kérés nélkül hárman is ugrottak segíteni nekik... Kedves emberek laknak Tiszanánán. Ez az első benyomásom a faluról, mely elkísér aztán egész -napon át. Legalábbis az > iskolában, ahová legelőször bekopogok, hárman is állnak azonnal rendelkezésemre. Igaz, Ma- jorszki Gábort, az igazgatót rövidesen elszólítja a munka. Himer Sándomé és Vit- kóczi Róza, két fiatal helyettese azonban készségesen tájékoztat mindienről, ami Ná- nával kapcsolatos. Elsősorban persze szűkebb szakterületükről beszélnek. Az iskoláról, s a nemrégiben hozzákapcsolt művelődési intézményekről. S ezzel máris benne vagyunk gondjaik sűrűjében. — Azt hiszem, hogy általában nem túl vidám dolog Nánán értelmiséginek lenni. Pontosabban olyan valakinek, aki munkája mellett vágyik az okos, tartalmas — közösségi szórakozásra, kikapcsolódásra —, kezdi Himer Sándomé. — Azonnal hozzáteszem, nem pont rólam van szó. Mert bár kilenc esztendeje a Pest melléki Érdről jöttem férjhez ide, a nagyvárossal szemben én itt a kedves tiszamánaiak között találtam meg magam. A fiatalasszony sokáig és lelkesen* beszél arról, . mi mindent jelent számára az iskola, a kórus, melynek félszáz állandó tagja van, no meg az alkalmankénti másfajta szórakozás, vagyis* ha kirándul Pestre, Egerbe, esetleg filharmóniai hangversenyre a járási székhelyre. A „bennszülött” Róza élénken helyesel. — Igen, a kultúráért sajnos ki kell rándulni innen... Biztató viszont e három és fél ezres falu életében, hogy januártól „komplexesítették” a helybeli művelődési intézményeket. A három épületben székelő iskolát, a felújított klubkönyvtárat, s a művelődési házat. — Egyelőre magam vagyok a közművelődési felelős. Nagyon igyekszem, de biztosan tudom, népművelő szakember kellene ahhoz, hogy igazán magas színvonalú legyen majd a munka — aztán egy fél sóhaj: — ugyan ki lenne az, aki ilyen végzettséggel eljönne Tisza- nánára... ? Nos, lehetőségek most már pedig vannak. Legalábbis a külső szemlélő így ítéli meg, hallván a 200 személyt befogadó széksoros — tehát mozi és színház előadásra alkalmas kultúrházról —is a hat kisebb-magyobb helyiséggel rendelkező — láttam — gyönyörű könyvtárról. Nem tűnik kevésnek a jövőben a kultúrára szánt félmilliós költségvetés sem. A helybeliek azonban másként látják. — Valahogy a falu két nagy értelmiségi csoportja — kik meghatározói lehetnének a közművelődésnek —, a pedagógusok és a tsz diplomásai „nem tudnak összejönni”. Lehet az a baj, hogy kis település lévén a fiataloknak annyi társadalmi funkciójuk van, hogy a kötetlen baráti találkozásra már nincs idejük. Lehet, csak annyi, hogy mióta a pártházból kitiltották a táncos szórakozást, nincs alkalmas helyiség a közös .rendezvényekre. .. Szíjjártó Magdolna a tsz központi agronómusa, s egyben KISZ-titkára, hasonlóképpen fogalmaz: — Kapcsolatunk az iskolával szerintem kitűnő. (Mármint a hivatalos kapcsolat. Mert, ha buszra van szükségük anyagi támogatásra, társadalmi munkára... Viszont például Rózával hetek óta nem sikerült találkoznom. Egy ilyen kis faluban... Ezt már az újságíró teszi hozzá kissé tamáskodva. Egészen addig, míg a tsz fiatal elnökhelyettese Tóth József el nem kezdi sorolni megbízatásait: községi pártbizottsági tag, propagandista, KISZ-tag, KISZ-vezetőségi tag, községi sportvezetőségi tag, a Magyar Agráregyesület tagja, választási bizottsági tag, tűzvédelmi felelős, polgári védelmi felelős, ver- senylbizottsági tag, tsz-veze- tőségi tag... És akkor hol van még a tsz nem kis gondja*. Mikor mindehhez hozzáteszi, hogy legutóbbi társadalmi munkája egy nagyszabású lakásépítési akció, valósággal prófétának tűnik hazájában. — Valamit biztos, hogy mégis tenni kellene — folytatja a töprengést Magdolna. Én annál is lelkesebb vagyok ez ügyben, mert ennek a falunak a kedves népe, sok évfolyamtársammal ellentétben, engem, női agro- nómusként befogadott. Sőt. A tsz például nemcsak lakást biztosított, minit minden fiatal szakemberének — vagyunk elegen —, de még a legszükségesebb bútorokat is beszerezte. Szóval talán illene a napi jól végzett munkáin túl is viszonozni a különleges megbecsülést. Mert szó, ami szó, a tsz fiataljai is eljárnak innen szórakozni! E munkahelyi szervezésekből azonban a község népe nem sokat profitálhat. Miként lehetne föllendíteni a helyi közművelődést? A hogyanra a kívülálló nehezen tudna tanácsot adni. A TIT-szervezeten belülienne mód a diplomások kézfogására? Vagy talán az új klubkönyvtár programsorozatát kellene kiszélesíteni? A választ helyben kellene megtalálni. Egy ,kedves” faluban ez biztos nem lehetetlen feládat. Németi Zsuzsa /
