Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-27 / 97. szám
NÉPÚJSÁG, 1982, április 27., kedd egy hét A KÉPERNYŐ ELŐTT A kolhozelnök Mari — Kun Vilmos, és a feleség — Szemes HATAROZATHOZATALLAL Véget ért Egerben a pedagógusok és közoktatási dolgozók ifjúsági parlamentje Vasárnap folytatódott az ifjú pedagógusok parlamentje Egerben. Képünkön: me' gyénk képviselői az ülésteremben. (Fotó: Kóhidi Imre) Az aranyelefánt TOBBFELOL es TÖBB helyütt érdeklődtem, de sehol és senki nem hallotta még Alekszanár Kopkov nevét. Elbert János, a fordító és Várkonyi Gábor, aki a forgatókönyvet írta és ezt a tévégroteszket rendezte, minden bizonnyal jól ismeri, ki is ez a szovjet író, és végtére is ez a lényeg ök ismerték, mi megismertük, s ez az ismeretség egy kellemes találkozás talaján született. A harmincas évek elején, valahol a Szovjetunióban játszódó komédia hőse megtalálja Sztyepan Razin „kincsét”, az aranyelefántot: hogyan változik meg ő maga, hogyan bukkan felszínre a falu lakóiban is a szerzési vágy ördöge? — erről szól a komédia. És persze arról is szól, mint jó és igaz meséhez illik, hogy az aranyelefánt tulajdonosa, a maga készítette és menekülésre szánt léggömbről, annak szétpuk- kadása után, hogyan huppan vissza a földre. Hogy a legdrágább arany hívásának, a búza aratásának tegyen eleget ő és véle együtt az egész eleddig megbolydult és kissé meg is bolondult kolhozfalu. Már ebből is kiviláglik, hogy nagyon is célzatos, hajdani volt korszakhoz kötődő, „agitációs- komédia” került a most képernyőre egy más országban, fél évszázaddal később, mint amikor és amiéit íródhatott e játék és természetesen más társadalmi, gazdasági, következésképpen más szellemi miliőben. Egyszóval: minek és kinek? MONDHATNÁNK, ÍRHATNÁM, de nem lenne igazam. Hogy Kopkov jó író, hogy a forgatókönyv gondos, megfontolt és hogy a rendezés a ma oly divatos (?) groteszk felé hangszerelte Az aranyelefántot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy:- jól szórakoztunk. Néhány és megváltoztathatatlan kulcspont, jelzés, kiszólás figyelmen kívül hagyásával, amelyek a legjobban árulkodtak egy ma sematikusnak nevezett korszakról, végtére derűs és máig is tanulságos életképet kaptunk a képernyőről. Az Aranyborjú — Ilf—Petrov; Az aranyelefánt — Kopkov; A tizennégykarátos autó — Rejtő és az ugyan nem aranyból, de aranyat érő balatoni villák egy már megírt, vagy megírandó szatírában: mind együtt cél is, de egyben alkalom is, hogy az ember kivetkőzzék magából. Lehet ez a „kivetkőzés” drámai, tragikus, lehet vígjátéki, vagy akár a bur- leszkig eljutó: az emberi jellem és szellem változik ugyan a korokkal, de a múltját sokáig magával cipeli. Nos, szóval ezért mutatták be az Az aranyelefántot De ha mindezekért nem is tették volna, jó, hogy tették a főhőst alakító Garas Dezső miatt, aki egy népi, anekdotákus figurából húsvér eleven muzsikot teremtett A csavaros agyút, de szűk látókörűt, a rafináltat, de kicsinyest, a merész terveket szövőt, de ostobács- kát, a mindenre elszántat, de gyávát:' ízig-vérig embert. Társai közül számomra a legsikerültebb figurának a kolhozelnököt alakító Kun Vilmos tűnt, de vidáman, felszabadultan mókázott és jajongott, komikai vérbőséggel Szemes Mari is. AZ ARANYELEFÄNT SZERZŐJE ’ eleddig ismeretlen volt. A mostani bemutató azt ugyan nem látszik igazolni, hogy Alekszandr Kopkov klasszikus egyénisége lenne a szovjet irodalomnak, akit súlyos vétek lett volna nem megismertetni a Magyar Televízió nézőivel. Arra azonban feltétlenül int, hogy még bátrabban nézzünk körül az orosz, a szovjet irodalom berkeiben, ahol a „másodvonal” (?) is tartogat feltárni és bemutatni való értékeket. Gyurkó Géza Jelkép nélkül is menne Szerencsés vállalkozásnak tűnik a Reflektor-szerkesztőség Óriáskerék című sorozata, amelynek szombaton délután harmadik részét láthattuk. A stáb annyit már bizonyított, hogy bővelkedik kezdeményező kedvben. Sokakat érdeklő, emberi hangoltságú témakört választott, s ezt leleményesen dolgozta fel. A produkcióban szereplő óriáskerék jelkép, a hullámhegyekben és völgyekben egyaránt gazdag élet szimbóluma. A megszólaltatott riportalanyok ideülnek fel, s közben sorsuk alakulását idézik, sikereiket és kudarcaikat emlegetik, arról győzve meg mindany- nyiunkat, hogy valódi erényeink mindig többet érnek, mint a látványos karrier nyújtotta illékony örömök. A legutóbb Pethes András, az Ózdi Kohászati Művek vezérigazgatója és Veres István szzínművész vallott erről, méghozzá megkapó nyíltsággal, lebilincselő őszinteséggel. Arról is tudnak a nézők, hogy a program folytatódik, s az alkotók tippeket is várnak tőlük. Ez dicséretes, mert több szem többet lát, s a közös munkálkodás csak használhat a produkcióknak. Így könnyebben megszabadulhatnak például a minden kezdéssel járó tétovázástól, bizonytalankodástól, jelen esetben a túlzottan szájbarágós módszerekétől. Ilyen — többek között — a már jelzett szimbólum túlzott hangsúlyozása. Felesleges ez, mert néhány jelzésszerű utalás után már mindenki tudja miről. van szó. A méltán népszerű Apostol együttes szólistájának hasonló funkciójú száma kifejező, legfeljebb az zavaró, hogy Kurt WeiH ízeket fedezünk fel benne. Persze ezt is feledjük, ha a szellemi, az érzelmi töltés továbbra is csorbítatlan marad. Ebben a reményben várjuk a folytatásokat... (pécsi) Kocsis Zoltán Mindig is izgatott a kérdés: mi teszi az egyéniséget? Hogyan, miben is nyilvánul' meg az az árnyalati különbség vagy különösség amely az egyik embert a másiktól elválasztja, megkülönbözteti, amely mégis összeköti és olyannyira a többihez hasonlóvá teszi? — A tévé a munkahelyén fogta vallatóra, kameravégre Kocsis Zoltánt. Itt a munkapadot a zongora jelenti, itt tehát úgy ül elébe a harmincéves művész, hogy a beszélgetés bármely pillanatban ráfordulhasson a klaviatúrára, mert a szavak, a prózai szöveg nem tud úgy bizonyítani, mint a zene, amelyben él. És ezt nem átvitt értelemben kell értenünk. Az előadóművész szinte a levegő, a légkör egyik alkotóelemének tekinti a zenét, nélküle nem élne. 1962‘ben keletkezett az első tévés felvétel róla. A csodagyerekről. Akiről az Édesanya, a művész anyja, itt, mo6t, a helyszínen elmeséli az anyák évezredes gyakorlottságával a szeretet és büszkeség legendáját: ez jelen esetben leellenőrizhető valóság. De ugyanannak a legendának a szomszédságában elhangzik a művész szájából az is: hasztalanul hajolt fülével hozzá, fölébe Kodály, az akkor már élete csúcsán járó Mester. Az akkori gyermek-Ko- csist Kodály szelleme, 1962- ben még nem fogta meg. öt-magát sikerült játékával bemutatnia Kocsis Zoltánnak, de a 8*as tanterem egykori és mai szzellemét megidézni csak nyomokban. (f. a.) Nem volt könnyű munkája annak a szerkesztő bizottságnak, amely összegezte a fiatal pedagógusok és közoktatási dolgozók parlamenti küldötteinek szombat délutáni javaslatait, ötleteit, vitázó felszólalásait. Az Egerben két naipig tanácskozó „képviselők” ugyanis a forró hangulatú szekcióüléseken felelős alapossággal és részletesen föltárták mindazokat a speciális gondokat, melyek a pedagógus-társadalom különböző rétegeit — aiz óvónőket, az általános iskolai tanítókat és tanárokat, a közép- és szakközépiskolák, valamint a szakmunkásképzők oktatóit foglalkoztatják, nem feledkezve meg természetesen a „tanügy” egyéb dolgozóiról sem. A Ho Sd Minh Tanárképző Főiskola vegyeskara szombaton este, a zeneteremben hangversenyt adott az Egerben tanácsikozó fiatal pedagógusok és közoktatási dolgozók ágazati partlamentjé- nek. Szepesi Györgyné együttese széles skálán mozgó műsort állított össze a pedagógusok részére. Az első blokkban Donáti, Banchieri, Weelkes, Gibbons egy-egy műve hangzott el, míg a műsor zárórészében egy Csajkovszkij-dal, egy részlet Smetana Eladott menyasz- szony című operájából, Kodály Szép könyörgése, Bartók Négy szlovák népdala adott alkalmat, hogy a vegyeskar bizonyítsa: ezt az együttest helyén jegyzik a minősítések. A karvezető egyénisége a lírára hangolja ezt az együttest, olykor néAz átdolgozott intézkedési tervet a vasárnapi plenáris ülésen vitatták meg a résztvevők, s még ez alkalommal is számos kiegészítés és megjegyzés hangzott el. Legtöbben arról beszéltek, miként lehet az eddiginél sokkal jobb feltételeket teremtve segíteni a pedagógusok oktató-nevelő munkáját. Szó esett a megfelelő és időben megjelenő tankönyvek és taneszközök szükségességéről, a különböző kísérletek tapasztalatainak nyilvános összegzéséről, az ötnapos munkahét problémáiról. Sokan kérték, legyen több pályázat, az ifjúság kapcsolódhasson be az eddiginél is jobban a tudományos munkákba. Igényelték azt is, hogy az illetékesek mi humort is vegyítve tarkí- tásként az elhangzó művek közé; ezzel éri el bensőséges hatását. Talán több tűz, vagy a repertoárnak a romantika felé nyitásával-tá- gításával még közelebb tudna férkőzni a közönség szívéhez, hiszen a mai hallgatóság éhes az érzelmekre, arra a valóságfeletti lebegésre, amit a zene adhat neki. Két szólista működött közre az est folyamán. Palotainé Fógel Judit két Csaj- kovszkij-dalt énekelt. Az énektanárt ritkán halljuk pódiumon; így csak a legutóbbi fellépéséhez, az akkor énekelt Bártók-számhoz viszonyíthatjuk azt, amit most adott. Az érzelmekben gazdag Csajkovszkij-muzsi- ka itt tágabb lehetőséget biztosított arra, hogy ez a színes orgánum csillogjon, vizsgálják felül az Oktatásirányítást szabályozó rendeleteket, elemezzék, mi az, ami a munka hatékonyságát csökkentheti. De természetesen igen nagy hangsúlyt kapott a fiatalok bérezésének, ösztönzésének, lakásgondjainak, szabad idejének kérdéscsoportja is. Több kiegészítéssel és módosítással végül az ország minden részéből érkezett küldöttek elfogadták az intézkedési tervet. E határozathozatallal, valamint Hanga Mária művelődési miniszterhelyettes zárszavával ért véget eredményesen vasárnap délután a pedagógusok és közoktatási dolgozók ifjúsági parlamentjének munkája Egerben. közvetítse azt az érzelemvilágot, amely Csajkovszkij szenvedélyes dalaiban lobog. Juhász Flórián egy Schubert Impromptuvel (Op. 142. no. 3.) és Liszt Transzcendens etűdjével lépett fel. Nem is oly rég, önálló hangversenye kapcsán méltattuk azt az egyéniséget, amely Juhász Flórián muzsikájából kiolvasható. Most is állítjuk, hogy a Schubert-muzsika közelebb áll az ő adottságaihoz, jobban elmélyül benne, mint Liszt démonikus erőket idéző lelki kiáradásában. Vagy az is meglehet — és ez utóbbit tartjuk valószínűnek —, hogy a pillanatnyi hangulat és hangoltság még mindig jelentős tényező e művész-tanár játékában. Észre kell venni őt, képességeit, és biztatni a szereplésekre. F. A. Az egri főiskola hangversenyéről Általában nem hiszünk a különböző természetfeletti tulajdonságokban, de előfordul, hogy olykor az ember enged a tömegpszichózis hatásának. Pataszonskinál, ahová vacsorára voltunk hivatalosak, találkoztunk egy bizonyos Zihlawiakkal, akikről azt mondták, hogy parapszicho- lógus. Ezt valamennyien nagyon érdekesnek találtuk. Mindenki vele foglalkozott. Kérdezgettük, hol végezte tanulmányait, milyen tapasztalatai vannak, és eköz- bert néha sokatmondó pillantásokat vetettünk egymásra. — Tehát egy parapszicho- lógusnak tulajdonképpen igen nehéz a munkája — mondta végül Bezpalcsyk. — Minden kezdet nehéz — válaszolta Zihlawiak —, de én már olyan fokra fejlesztettem a tudásomat, hogy elég egy pillanatnyi koncentrálás és már mindent tudok! — Valóban? — kérdezte kételkedve Bobina asszony. — Akkor mondja meg nekem, mi van a jobb zsebemben? — kérdezte hirtelen Koszon, a költő. — Semmi — válaszolta könnyedén Zihlawiak. A költő belenyúlt a zsebébe. — Tényleg nincs benne semmi — mondta csalódottan. — Na és a bal zsebemben? — A bal zsebében van egy cigarettásdoboz, benne nyolc cigaretta, három elég kemény, négy puhább, egyből •pedig már szinte teljesen kiszűrődött a dohány. Koszon, a költő, elővette zsebéből a cigarettát és meggyőződött róla, hogy igaz, amit Zihlawiak mondott. Megadóan bólintott. Most újra Bezpalcsyk vette át a szót: — A . pénztárcámban van egy cédula, rajta egy telefonszám. Meg tudná mondani, milyen szám? — 28 04 29 — válaszolta gondolkodás nélkül Zihlawiak. — Ez egy nő száma; akit Feliciának hívnak. Ezenkívül még azt is ráírta a cédulára, hogy el kell vinni a szennyest a tisztítóba. Valamennyien reméltük, hogy Zihlawiak téved, de Koszon, a költő ellenőrizte a Bezpalcsyknál lévő cédulát és megállapította, hogy Zihlamiak igazat mondott. Egészen elképedtünk. De még mindig nem akartuk megadni magunkat. Most Koszon, a költő tett fel egy újabb kérdést. — És azt meg tudná-e mondani, hogy hívták lány- korában annak a nőnek a nagymamáját, aki a tisztítóban dolgozik? — Gregorová — válaszolta késedelem nélkül Zihlamiak. — És mennyi idős volt a nő nagypapája aznap, amikor az esküvőjét tartotta? — Nem tudom — ismerte be Zihlawiak. Valamennyien megköny- nyebbüitünk. Már nem éreztük kényelmetlenül magunkat. Hiszen csak egy közönséges szélhámossal volt dolgunk ...
