Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-25 / 96. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. április 25., vasárnap 3. A tőzsdézés nem játék Tudja-e tisztelt olvasó, hogy a magyar külkereske­delmi vállalatok egyike, a mezőgazdasági termények ér­tékesítésével foglalkozó Ag­rimpex a chicagói tőzsdén „játszik”? Valószínűleg nem. Persze ez a játék nem iga­zán az. Mert az ezzel fog. lalkozó magyar tisztviselők nem a saját pénzüket koc­káztatják, s a tőzsdére még csak be sem teszik a lábu­kat. Nem valamiféle sze­mérmességből, hanem, mert a tőzsdén a „broker”-ek, a tőzsdeügynökök tevékeny­kednek. Döntés: három perc aiatt A magyar fél, esetünkben az Agrimpex, az amerikai & F. Hutton, és a Merril Linch tőzsdeügynökség ügy­félköréhez tartozik. Ha tehát a magyar vállalat „játszani szeretne”, akkor telefonon utasítja az ügynökséget, amely az utasítást alkalma­zottjaival azonnal végre is hajtatja. A budapesti Mün- nich Ferenc utcai és a chi­cagói West Jackson Boule­vard közötti több mint tíz­ezer kilométeres távolság el­lenére három perc alatt végrehajtják a kívánt dön­tést, illetve szolgáltatják a szükséges információt. A „broker”-ek azonban csak végrehajtanak, tehát a döntésekhez szükséges elem­zéseket itt, Budapesten kell elvégezni. És a magyar szakemberek — ha valami­vel nagyobb valószínűséggel is, mint az antik Róma jó­sai a madarak röptéből — az amerikai tőzsdeügynökség információiból kísérlik meg kiolvasni a jövőt, a várható áralakulásokat. A tőzsdézésben két alap­vető módszer áll egymással szemben. Az egyik az ún. fundamentális módszer, ami. kor is a közgazdasági ténye­zők, a termelés, a fogyasztás idősoros adatai alapján prog­nosztizálnak. A másik mód­szerrel az árjegyzések idő­sort» grafikonjait értékelik, mert abból indulnak ki, hogy minden tőzsdei cikk áralaku­lásának vannak bizonyos tör­vényszerűségei . Az elemző tehát a napi áringadozás három leg­jellemzőbb (legmagasabb, legalacsonyabb és zárási) értékéből kialakított grafikon alakját vizsgálva próbálja meghatározni a várható ár­alakulást. A fundamentális módszert általában a hosszú távú elő­rejelzésekre használják; a technikai eljárás, a grafiko­nok elemzése rövid távra, néhány napos előrejelzésre szolgál. Elméletileg, mert a lóversenyhez hasonlóan — ahol a turfújságból minden­ki mindent megtudhat, a befutók sorrendje mégis a legváratlanabbul alakul — a tőzsdei információk sem szavatolják a biztos sikert. Volt olyan év, amikor a rossz időjárás miatt az USA-ban az előzetes vára­kozásoktól 10 millió tonná­val maradt el a szójater- més. Mindenki áremelkedésre számított. A jelek is erre utaltak, hiszen a chicagói tőzsdén júniusban — a rá­következő év májusában esedékes szállításra — még csak 190 dollárért jegyezték a szójadarát. Októberben már 300-ért. Mindenki meg- részegült, de az októberi 300 dolláros ár decemberre 220- ra, márciusra pedig 210 dol­lárra esett. Az okok, leg­alábbis utólag kézenfekvő­nek tetszettek. A magas szójaárak takarékosságra késztették az állattenyésztő­ket. Ez csökkentette a keres­letet és végül — szakmai zsargonnal élve — elárasz­totta az árakat. „Hatodik érzékkel" Az Agrimpex egy hatodik érzékszervre hallgatva nem futott versenyt a szója árá­val. Mindig csak annyit kö­tött le, amennyire éppen szükség volt. A legrafináltabb és min­den tényezőre kiterjedő elemzést is fölboríthatja a megalapozatlan híresztelések kiváltotta vásárlási pszichó­zis. Az árak ilyenkor nem is kúsznak, hanem rohannak fölfelé. Azután előbb lassul­ni kezd, majd megszűnik az áremelkedés. Az óvatosabbak, vagy ha úgy tetszik, az elő­relátóbbak, kezdenek eladni, és a folyamat — lavinasze­rűen — az ellenkező irányba fordul. Mondhatnánk azt, hogy elméletileg mert a piac ritkán ismétli önmagát. Ha ugyanis ez a folyamat előre kiszámítható törvényszerű­ség szerint zajlana, akkor a tőzsdei ügyletek irányítása olyasfajta mechanikus el­foglaltság volna, mint pél­dául a kugliállítás. A tőzsdén képviselt nagy kereskedelmi cégek a hagyo­mányos értelemben nem spe­kulálnak, tehát ezeket nem lehet a „day trade”-esekkel (a napi áringadozásokat ki­használó kis spekulánsokkal) összehasonlítani. A nagyvállalatok spekulá­cióját „hedge”-lésnek, ma­gyarul árbiztosító fedezeti ügyleteknek hívják. Mint minden tőzsdei manővernek, ennek is sokféle módszere van, közülük a magyar kül- keresdők is minden bizony­nyal kiválasztják a számuk­ra legmegfelelőbbet. Példá­ul: mivel a gabonatermé­sünknek alig felét tudjuk hazánkban tárolni, ezért kül­kereskedőink úgyszólván csak az aratás időpontjában érvényes tőzsdei árért tud­nak exportálni. Pedig né­hány hónap múlva a gabona dollárban számított tőzsdei ára esetleg jóval magasabb lehet. Ami elvész a réven, azt a vámon, pontosabban a tőzsdén a már említett ár­biztosító fedezeti vásárlások­kal lehetne visszanyerni. Ez úgy történhetne, hogy a ténylegesen eladott gabona árából, illetve annak egy ré­széből, bízva az áremelke­désben, a tőzsdén napi áron azonnal gabonát vásárolnánk. Papíron! Azután, amikor a gabona ára a várakozások­nak megfelelően valóban emelkedni kezdene, akkor a magyar cég által meghatá­rozott időpontban ezeket a búzapapírokat drágábban el­adnák; a nyereség fedezhet­né a tényleges termés korai eladásából származó veszte­séget, A nyereség nagysága attól függne, hogy a vállalat tőzs­dei szakértői elemzéseik alapján melyik időpontot tartanák legalkalmasabbnak a vételre, illetve az eladás­ra. Arra persze semmi biz­tosíték nincs, hogy az elő­re jelzett időpont valóban a legideálisabb lenne, s a nyereség helyett nem kény­szerülnének esetleg veszte­séget elkönyvelni. De az ilyesfajta kockázat a tőzs­dézés jellegéből adódik. Bonyhádi Péter KEZDETI NEHÉZSÉGEKKEL Magántaxik—versenyben?! Néhány hete már Egerben is feltűntek. Az egyik pi­ros Moszkvics, a másik meg egy fehér Wartburg. A já­rókelők meg-megfordulnak az új „jövevények” után, s csodálkozva nézegetik az autók oldalán a feliratot: Magántaxi. A csodálkozás azonban né­mi bizalmatlansággal, tartóz­kodással, néha tán még irigy­séggel is vegyül. Sokan egye­lőre nem tudják hova tenni a kisvállalkozás e formáját. Hogyan is állunk a ma­szek taxikkal? A Wartburg vezetője Je­néi György, a GELKA mű­szerésze. Mellékállásban ta­xizik: — Április 2-án kezdtem. Tapasztalatokról még nem mondhatók semmit, hisz ez az egész magántaxizás or­szágosan is igencsak gyerek­cipőben jár. Mindenesetre mást — vagy többet? — vár­tam tőle. És nem is anyagi­lag. Most még ugyan csak ketten vagyunk Egerben — kollégám főállásban fuvaroz —, ám bizonyára leszünk egy páran. A gondok azonban már most kitűntek. Nincs ahol parkoljunk, mert állo­mást, várakozóhelyet nem jelöltek ki számunkra. Tele­fonunk sincs. A magánvállalkozók így a Volán-taxisokkal szemben hátrányt szenvednek a ver­senyben. Abban a verseny­ben, amiért többek között a maszek taxikat is „létrehoz­ták”. Hogy egészséges ver­sengés alakuljon ki: a jobb szolgáltatás érdekében. Az utasokért. A városban körözve Ám, ha a magánvállalko­zók eleve hátrányból indul­nák; s ha ez később tán még növekszik is, szó sem lehet igazi versenyrőL — Körözünk a városban — folytatta a férfi. — Eset­leg a vonatok érkezésére vá­rakozunk az állomáson, vagy a buszpályaudvar körül ácsingózunk. A Volán-ta­xik standjára nem mehe­tünk, így a Líceum hátolda­lánál parkírozunk — négy forintért óránként Mégis­csak ez a belváros, itt lehet utasokat keríteni. Mert az állásokból, az üres kilomé­terekből a benzinpéru? sem jön ki. Röpke számítást is végeztem, s éppen a határon mozgok: nincs ráfizetés, de nyereség se. Jelentkezők, feltételek A Wartburg ragyog a tisz­taságtól, itt lámpa, ott ra­gasz, másutt díszítések. Ta­lán a „legcsicsásabb” taxi. Belül is jelzések, no meg a tarifa egy kis táblán. Óra nincs. — A taxaméter bizonyára növelné a bizalmat, ám egye­lőre hozzáférhetetlen. Egyéb­ként a rendelkezés szerint. a mi fuvardíjunk maximum annyi lehet, mint az állami taxié. Hosszabb útra azon­ban megegyezés, vagy ha úgy tetszik, megalkudhatunk az összegben. Ennyi a mi előnyünk. Ha ezt annak le­het nevezni. Mert egyelőre idegenkednek tőlünk, és ha akad is utasom, három közül kettő biztosan csak azt kér­dezi: hogy sikerült az enge­délyt elintéznem? A városi tanács illetékes osztályán Káló László he­lyettes osztályvezető foglal­kozik a magántaxi-engedé- ly ékkel: — Az első jelentkezők még a múlt év végén fölíratták magukat. Jószerivel még a jogszabályok sem fogalma­zódtak meg akkor. Ezidáig Egerből 34 vállalkozó akad­na. Ebből azonban a kérel­met csak kilencen adták le. — Hány taxit engedélyez­nek? — Februárban volt egy egyeztető tárgyalásunk a Volánnal, valamint a me­gyei tanáccsal. Itt a forga­lom eddigi alakulása szerint, valamint a város igénye sze­rint megállapítottuk, hogy tíz engedélyt adunk ki. — És ha többen kívánnak majd a jövőben taxizni? Mi­ért határozták meg a szá­mot; hát éljenek meg, ahogy tudnak! — Már a most futó két autó is jelent konkurrenciát a volánosoknak. Másrészt szerintünk a jelenlegi 18 ál­lami taxi mellé tíz magán­autó ki fogja tudni elégíteni az igényeket. A maszekok egyébként kaphatnak állo­mást is, csak ezt közösen kell, úgynevezett közterület­foglalási engedélyben kérni- ök. Valószínű, hogy a régi taxiállomást jelöljük ki szá­mukra, a Líceum sarkánál. Sok vagy kevés A 34 jelentkező kissé il­luzórikus szám, hiszen so­kan nem felelnek meg a ren­deletek szabta feltételeknek. Pályaalkalmasság, erkölcsi bizonyítvány, vagy megfele­lő gépkocsi hiánya miatt. A tanács nemrégen körlevelet intézett a jelentkezőkhöz, hogy ki tartja fenn tovább­ra is határozottan az ipar- engedélyre a kérelmét. Gyermekcipőben jár még a magantaxizás, ám úgy tet­szik, hogy ennek — mint oly sok másnak — sem akad majd igazi gazdája. S hogy számukra megéri-e majd akár fő-, akár mellékfoglal­kozásban fuvarozni, az egy év múlva már eldől. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez is szolgáltatás. S minden az utasért van, bár a Volán-taxisok szerint sok a kocsi Egerben, a lakosok szerint pedig kevés... Józsa Péter--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------7-----­T estvérvárosi vendégként Finnországban (V/5.) Ha láthatnám mind az ezer tavat... Avagy: viszontlátásra, Suomi T apasztalt utazók sze­rint, külföldön a leg­nagyobb bűn: sokat alud~ ni... ! Akiknek oly szűkre szabták a vendégeskedés idejét, mint nekünk is, azok valóban nem szalaszthattak el egyetlen értékes percet sem. Ami azt illeti, mi ezek szerint nem voltunk „bű- nözőhajlamúak”, mert akkor sem tudtuk lehunyni a sze­münket, amikor — a lábun­kat térdig lejárva — fel­vitettük magunkat a gyors­lifttel az ötödik emeleti szo­báinkba. A jó magyar szo­kás szerint ugyanis az első mozdulattal bekapcsoltuk a televíziót, s ez okozta a vesz­tünket, mert késő éjszakáig a képernyő rabjai marad­tunk. A számtalan csatorna egyikén szinte állandóan kergették a korongot a ho­kisok. Ha átkapcsoltunk, egy véget nem érő — ki tudná megmondani, hány folytatásos — vadnyugati krimi kellős közepébe csöp­pentünk, s nem túlzás: szinte minden lövés után „eldördült” a reklám is ... A hírcsatornán éppen az amerikai Columbia űrrepü­lőgép útjának katonai vo­natkozásait magyarázza egy komoly arekifejezésű, csillo- gó-villogó egyenruhába öl­tözött tiszt. Lefekvés előtt még hallgattunk egy kis dzsesszt, s ez a zene vissza- röppentett bennünket Poriba, mert Finnországban ott van ennek a sokak által ked­velt, improvizatív műfajnak a hazája. Nyaranta itt ren­dezik meg a nemzetközi fesztivált, amelyet hagyomá­nyosan a nálunk is sikerrel vendégszerepeit Pori Big Band nyit meg ... Helsinki. Szó ami szó: ki­fogott rajtunk a Balti-tenger lánya, ugyanis egykettőre megszerettette magát velünk. Szépségével, örök tisztaságá­val, s az ódon belváros mű­emlékei, a modern lakóne­gyedek bámulatos formájú épületei közé ékelődő csen­des, ózondús levegőjű park­jaival. Az egyik ilyen park­ban áll az országszerte oly nagy vitát kiváltott Sibelius- émlékmű, Elia Hiltunen szobrásznő alkotása. A 21 tonna súlyú, orgonasípokra emlékeztető, rozsdamentes acélcsövekből összehegesz- tett emlékmű először nem tetszett a finneknek. Később — ahogy jobban megismer­ték — a szívükbe zárták, így ma a helsinkiek egyik kedvenc pihenőparkjaként tartják számon ezt a zöld­övezetet. Az emlékmű érdé­Espoo — a kompozíció címe: kapcsolatok az űrben ... kessége, hogy a több száz cső mindegyike más és más mintázatú, a művészi forma- gazdagság tárháza az egész. A monumentális „orgona” mellett szinte eltörpül a híres zeneszerző sziklapár­kányra formált portréja, amelyet esténként kivilágí­tanak, hogy a szép környe­zettel együtt bárki megcso­dálhassa ... A finn főváros, Helsinki nincs messze — hirdeti az idegenforgalmi hivatal pros­pektusa. Egy kis táblázatból kiderül, hogy Budapesttől — közvetlen repülőjárattal — két óra tizenöt percig tart az út. Idefelé ennyit utaz­tunk mi is a téli tájak fö­lött, hazafelé azonban más­felé visz az utunk. Mint a két kedves tolmácsunktól megtudjuk, ezúttal Koppen­hága érintésével repül majd velünk a gép. Indulás: hol­nap reggel kilenc harminc­kor. Ebből azonban nem lett semmi, mert a helsinki re­pülőtérre enyhe köd telepe­dett, így kénytelenek vol­tunk a zsongó tranzitváró­ban eltölteni a hátralevő perceket. Aztán mégis sze­rencsénk volt, mert a Finn­air DC—9-sének egy ne­gyedórával később megadták Tisztelgés Sibelius emlékműve előtt a felszállási engedélyt. Ez a negyedóra azonban éppen elegendő késés ahhoz, hogy Koppenhágában ne száll­hassunk ki a gépből, így nem volt más választás, mint szóba elegyedni a ve­lünk együtt utazó óvónő­képzős diáklányokkal, akik tanulmányi kirándulásra tartottak Budapestre és Kecskemétre. Mint Finnor­szágban az emberek általá­ban, ők is jól beszéltek an­golul, nem volt hát akadálya a társalgásnak. Mint kide­rült, nagyon érdekli őket a magyar zene, s' rendkívül nagy érdeklődéssel várták a kecskeméti Kodály-intézeti látogatást... Közben a csinos légikis­asszonyok ismét elmagyaráz. ták, hogy miként kell hasz­nálni a tengeri mentőmel­lényt, majd felszolgálták az ízletes finn hidegkonyhai készítményeket, s az ebédnél elmaradhatatlan gyümölcs­levet. Alattunk eltünedeztek a felhők, kibontakozott a táj: apró települések, nagy­városok fölött húztunk el, s amikor a kapitány üdvözöl­te a gép utasait, már vala­hol Magyarország közelében jártunk. Tele élménnyel és a viszontlátás, a hazatérés izgalmával. S ekkor a vidám társaságból valaki bedobta az annyit emlegetett „jel­mondatot” : — Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem ... (Vége) Szilvás István

Next

/
Thumbnails
Contents