Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-12 / 60. szám
4. w 11 NÉPÚJSÁG, 1982, március 12., péntek Történetek az emberségről Látogatóban a hatvani véradóállomáson De sokszor halljuk: közömbösek, érdektelenek vagyunk egymás iránt. Annyit mondják, oly sűrűin olvassuk, hogy lassan el is hinnénk, ha az élet, hétköznapjaink gyakorlata tényekkel nem bizonyítaná az ellenkezőjét, Erről győződtem meg a hatvani véradóállomáson, ahol dr. Endrei Éva, vezető főorvos igaz, megkapó történeteket sorolt az emberségről. Önkéntes áldozatvállalás Húsz esztendeje annak, hogy zászlót bontott — már akkor jó néhányan bíztak abban, hogy életképes mozgalommá terebélyesedik a kezdeményezés — az anyagi ellenszolgáltatásra nem számító segélynyújtás. Először a Zagyva-parti városban teremtették meg ennek feltételeit. — A vöröskeresztesek nagy lendülettel kezdték meg a felvilágosító munkával ötvözött szervező tevékenységet. Eloszlatták a tájékozatlanságból származó téveszméket. Mindenkit meggyőztek arról, hogy bátran jelentkezzen, mert egészségét semmiféle károsodás nem éri, akkor sem, ha rendszeres partnerünkké ■ válik. A rajt esztendejét 300 liter vérrel zárták a kollégák. Jelenlegi tervünk 1300. Ez persze nem a felső határ, hiszen az elmúlt esztendőkben mindig túlszárnyaltuk az előre meghatározott szintet. Ez mindenekelőtt a település és a csatolt községek lakosságának áldozatkészségét dicséri. Ma már legalább 2500- an keresnék fel bennünket. Az is igen gyakori, hogy mi szálilunk ki a nagyobb üzemekbe és a szomszédos falvakba. Szívmélengető tudat az, hogy folyvást ugyanazokra számíthatunk, olyanokra, akik átérzik, megértik beteg társaik súlyos gondjait és lehetőségeikhez képest enyhíteni is óhajtják azokat. A főzőkanál mellől Induláskor a régi kórház laboratóriumának egy szűkös helyiségében szorongtak. Az áldatlan állapotok miatt mégsem panaszkodott egyiSzandoly Ernőné és dr. End rédy Éva vércsoport-kont- rollvizsgálat közben. kőjük sem. Valamennyien hivatásérzettől vezérelve dolgoztak — mindennapi teendőiket csak így láthatták el maradéktalanul —, s a nemes célhoz viszonyítva eltörpültek a nehézségek. — Napjainkra kedvezőbbé formálódtak a körülmények, de most sem rózsásak. Az egészségügyi intézmény tervezésekor nem számoltak leendő jelenlétünkkel, s termeinket utólag a gyógyszertári részlegből választották le. Az a lényeg, hogy elférünk, és ha szükség van ránk, a lehető leggyorsabban teljesítjük a sürgős kéréseket. Gondos menetrendet alakítottak ki, de a hirtelen tragédiák — sajnos gyakran előfordulnak ilyenek — azonnali közbelépést követelnek. — A tömeges baleseteknél minden ' másodperc számít, különösképp, ha ritka vér- csoportúak is akadnak az életveszélyesen sérültek között, Ilyenkor azonnal gépkocsiba ülünk, és csengetünk barátainknak. A kifejezés nem túlzás, hiszen az azonos hangoitságnál aligha létezik erősebb összekötő kaHmáthum Józsefné vezető asszisztensnő a Janeczki centrifugába teszi a fiolákat pocs. Így aztán nem kell magyarázkodni, mert fél szavakból is megértenek mindent. Egyszer egy asz- szonyt késő este családja köréből „riasztottunk”, a szó szoros értelmében a főzőkanál mellől. Rohant velünk, még arra sem gondolt, hogy átöltözzön, jött házi öltözékben, kötényeden, mert tudta: minden pillanat számít. Máskor a kétkezi munkások overallban siettek velünk, s együtt izgultunk a sikerért. Mindezt nem feledteti az idő: az emlékképek, a hónapok, az esztenOravecz Erzsébet és Liber- tényi Sándor véradásra indulnak a mikrobusszal. (Fotó: Szabó Sándor) dók múlásával nem fakulnak, hanem élesebbé válnak. Ez az érzelmi többlet adja az egymást követő napok igazi tartalmát. Az élet jegyében Ehhez hasonló sztorikról jó néhányan hallhattak, ám e 12 tagú, egy ügyért szorgoskodó csoport sokrétű munkája kevésbé ismert „titkokról” is vall — Mi is részt veszünk a veseriadó programban, mindent megteszünk azért, hogy a donorok, még az élettől búcsúzva is szolgálhassák mások jövőjét. A gödöllői szakemberekkel ■ is együttműködünk: ők az általuk biztosított vériből vonják ki azt a nyolcas faktort, azt a csak vörös vértesteket tartalmazó anyagot, amely nélkül nem remélhetnének hónapokat a hemofíldások, a vérzékenységben szenvedők. Erre csak azért vagyunk képesek, mert az első hívó szóra ezrek sietnek hozzánk. Nem csak Hatvanban, hanem szerte az országban... Pécsi István Hírnökök Az éjjel rázta a hideg szél az ablakot és mint nyüszítő kutya fütyült a házak fölött. Reggelre elcsendesedett és ragyogó napsütés, szinte tavaszi meleg áradt szét. Éjjel mínusz, napközben plusz, és a barométer centimétereket süllyed. Az emberek panaszkodnak, hogy fáj a fejűk. A rádió arról beszél, hogy több mint száz esztendeje nem volt ilyen márciusunk, és hogy sok helyen bizony dideregnek az emberek. — Mi ez? Tavasz? — Még nem! — Tél? — Már az sem! Talán a tél birkózik a tavasszal, és az enyhe, messze délen fecskéket libbentgető langyos szél vívja csatáját a zord hideg, a rénszarvasokat is megdidergető északi viharral. Vasárnap a mezőt jártuk, zörgettük a kökénybokrokat és egy fácánkakast sem találtunk ott, ahol egy hónappal ezelőtt még esőstől volt. madár. — Mi van? » — Megbolondította őket az idő! — Milyen idő? — A tavasz, kérem. A tavasz! * — Még nincs tavasz! — De lesz! Hamarosan lesz! Ilyeneket beszélt a tapasztalt határjáró ember, és láttam, nem tetszett neki kétkedésem. — Megmutassam magának a tavaszt? — szólalt meg néhány peré múlva, és elindultunk a kazlak felé. Egy fácán- kakas röppent fel a lábunk elől és Salamon király minden pompájában csillant meg a napfény tollain. Később lankás, vizenyős, nádas rétre értünk, ahol a szél cimbalmozott a száraz nádleveleken. Az ember a csizmájával megkaparta a földet és talpa alól egyszerre elővillant a sarjadó, zöld fű. Lehajolt és a fű közül leszakított egy finom szirmocskáit most bontogató sárga virágot. — A hírnök! — mutatta és biztatott, hogy tűzzem a kalap mellé. Egyszer csak felkapta a fejét és az eget bámulta: — Nézze, hallgassa csak! Pacsirta. — Halkan mondta, nem hencegve, inkább óvatosan, nehogy elrepüljön a madár. — Megjöttek a pacsirták! — bukott ki számon a szó. — Meg aztán az örvps galambok is... Ahogy tovább ballagtunk, — bizonyára a közeli tanyából — egy méhecske röppent a kabátom ujjára. — A tavaszt érzi ő is! — Szóval, azt mondja, hogy itt a tavasz? Az ember elmosolyodott: — Még nincs! De a hírnökei már itt vannak. — Lehet még fagy, hóvihar is, de a tavasz már a kapu- . ban! Nézze csak a foglyokat! Már párban vannak. A jobb őzbakok dörzsölik a barkás agancsot... Szalay István Koreográfiái kalandok Ezzel a címmel tartják meg a Táncfórum következő premierjét 'március 15-én este a budai Vigadóban. A magyar származású, .külföldön élő Ligeti György, a modern zene egyik kiemelkedő egyénisége komponálta bemutatásra kerülő 4 darab különös hangzásvilága muzsikáját, amelyhez Geller György tervezett koreográfiát. A színpadra állításban kitűnő csapat, az. Operettszínház 11 táncosa segédkezett. A fiú megállt az egyetem előtt. Rágyújtott. A füst oly természetes bűvölettel ömlött ki szájából, mintha ősi rítusokat kísérne. Nen) figyelt semmire. — Olyan vagyok én, alkár a városi galambok, kik szárnyukat megőrizték ugyan, de a mezők, tengerek felszabadító távlatait örökre elveszítették. Egy ember állt meg mellette. Rajta ócska nagykabát. A szemét — falusi piacokon kapható — giccses napszemüveg rejtette, fején szemöldökig húzott bohócos kötött sapka. Az előtte levő szeméttartó nyílásához szorította arcát — csillagvizsgálók szoktak így távcsöveikhez tapadni —, szemüvegét homlokára tolta, mint aki nagyon a dolgok mélyére akar látni majd méltóságteljes, már-már dilisnek tűnő mozdulattal kiegyene- . sedett, s távozott. — Ungarise maffiózó, no csinövnyik — gondolta a fiú. összes zsebeiből öt forintot kotort elő. — Gazdag vagyok, kávét iszok — jelentette ki és elindult az egyetem alagsora felé. A kávéval kisétált a büfé előtti folyosóra, hogy rágyújthasson. Az volt a véleménye: kávézni cigaretta nélkül olyan érzés lehet, mint papír nélkül gunnyasz- tani a budiban. Jólesően gyújtott rá, nem figyelt semmire. Egy macska jelent meg előtte kiszolgáltatottan, némán. Szemében könyörület homályilott. Könyörület: remény és éhség különös montázsa. — Szabadúszó macska vagy, ugye? Rájöttél, egérfogásiból nem lehet, nem akarsz megélni. Érzéketlenné tesz ez a monotónia, az örökös lótás- futás egyeniiránya csak azért, hogy legyen valami a gyomrodban. Miért kellene épp neked egeret űzni, mikor gyönyörűen dorombolsz? A, Á, barátocskám, a szép hangodért nem fognak itt, neked ingyen tejet (tiszteletdíj-tejet) osztogatni. Tudhatod: „Az is bolond, aki.. Termelni vagy alkotni, az két különböző dolog, így hát koldulásra szántad magad. Vigyázz, könnyen lekóbor- macskázzák - itt az embert, s nézhetsz hét felé! A fiú nem szólt, meg se mozdult. A macska az egyik szeméttartó mellé lépdelt, ' várakozóan leült. Egy lány jött ki a folyosóra, — Szia cica, hát te? — lehajolt, megsimogaitta. — Éhes vagy?! — azért lehetsz ilyen szomorú. A lány a kuka tetejéről leemelt egy franciasalátás tányérkát, lerakta a macska elé. — Egyél! — szólt és elment. Mohón nyalogatni kezdte a beleragadt maradékot, utána- se nézett a kegyes adakozónak. Két karbantartó munkás közeledett balfelől jobbfélé haladva. — Hát ez mit keres itt? — szólt az egyik, majd térdére csapva — Siidiiiec! — megriasztotta. Nevettek. A macska odébb szaladt, mintha megijedt volna', és megvárta, míg elmennek. — Nyugodj meg — a következő generáció a te dorombolásodon fog nevelkedni, egyél csak! Ezek meg előállnak akkor: „— Én adtam neki enni, hogy szerette a franciasalátát !” „— Mi még viccelődtünk ig vele, hogy vette a lapot, hú, de vette! Szegény, ha, tudtuk volna!” Fiatal pár állt meg a folyosón. Beszélgettek. — Tudod, hogy Marx tévedett, amikor... — Jé, egy kóbor macska! — csodálkozott az egyik. — Na ugye, megmondtam — vetette tekintetét önigazolásképpen a fiú a macskára. — Én azt hittem, kóbor macskák már nincsenek! — Nagy téma, nagy téma ! — szögezte le a másik. — Szocioíéma! Amoraliz- musában érthető a szituáció. Kóbor macska itt és most. Szóval érted, szabad gewerk- schaft hiányában kolloidá- lódik a fázis és a culata concepció. KULPA! — Nagy téma, nagy téma — filozofálgatott a két diák, hangjuk még visszahallott a lépcsőfordulóból. Hirtelen kihívó külsejű su- hanc tűnt föl, hóna alatt könyvekkel, sietett a könyvtárba. A macska keresztezve az útját. — Nem takarodsz, az anyád, te büdös, piszkos, leprás, veszett kan! ! ! — kiáltott, hatalmasat rúgva az útanállóba. A fiú nem mozdult A kávéspohár még mindig a kezében volt. Szemével rögzített mindent, ahogy a haditudósító kamerák. Üjra kettesben maradtak. A macska — szembe vele — feküdt a földön, oldalát nyaldosta. A fiú odament, lehajolt, kabátja alá ölelte, és elindultak kifelé. Pesti, Katona, Víg, Thália A szakma — szemtől szembe Megerősítették részvételi szándékukat a vidéki társulatok Is, így már bizonyos, hogy a május 17-től Budapesten megrendezendő országos színházi találkozón valamennyi fővárosi és vidéki színházunk részt vesz. Szűcs Miklós, a Színházművészeti Szövetség ügyvezető titkára elmondta: az utóbbi Időben számos fórumon megfogalmazódott a korábban rendszeresen megtartott, majd megszüntetett országos találkozó „feltámasztásának” Igénye. Az igenlő határozat megszületéséhez döntő lökést adott a szakmai szövetség novemberi közgyűlése, ahol az újonnan megválasztott vezetőség a legfontosabb, a legsürgetőbb feladatok közé sorolta a nagyszabású fesztivál meghirdetését. Sokan ugyanis úgy gondolják, hogy a színházak környékén uralkodó, nem mindig kedvező állapotok, a gyengébb produkciók főkent azzal magyarázhatók, hogy a társulatok nem kísérik figyelemmel a másik munkásságát, még akkor sem, ha az ugyanabban az utcában, a szemközti épületben működik. A vidéki színházi előadásokról pedig csak hallomásból szerezhetnek tudomást, mivel vendégjátékokra aránylag ritkán' van mód és lehetőség. A csaknem háromhetes programban a produkciókat a Katona József, a Thália, a Víg- és a Pesti Színházban mutatják be. A megnyitó díszelőadás a Fővárosi Operettszinházban lesz. G. Nagy Ilián: A macska
