Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. március 27., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM E heti irodalom-művészet oldalunk képanyagának összeállítását a füzesabonyi művelődési központban rendezett Viktor Vasarely kiállítás képeiből válogattuk. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Az orosz a re kép festészet megújító ja O. A. Kiprenszkij (1782—1836) Cseh Károly: Jégborotva Havas fa pamacsával keni az eget a tél fénylik a jég-borotva a fagy acél pengeél Varjak feketéllnek mint borosták a hab alatt s közelebb hajol a tó tükréhez az alkonyat Szisszen a magas Bőrén serked csillagok sebe s hegekké húzza össze a hol csípős arcvize A XIX. század eleje orosz képzőművészetének legérdekesebb jelensége az arcképfestészet megújulása. Az egyéniség előtérbe kerülésének természetes velejárója lett — a klasszicizmus elvont, eszményített hősei helyett — az ember újszerű ábrázolása. Kétszáz éve, 1782. március 24-én született, O. A. Kiprenszkij, aki sikerrel oldotta meg a feladatot, teljesítette a kor követelte elvárást. Egy jobbágylány törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot, akikről — eltérően a szokványostól — a gazdag apa gondoskodott. Tőle kapta a szokatlan családnevet is, majd látva tehetségét, ő íratta be a Művészetek Akadémiájára: Kiprenszkij még hallgatóként festette meg Atyja arcképét, amelyen érződik a művészi kifejezésmód keresése, a holland—flamand hatás, elsődleges Rembrandt ihletése. Az 1808-ban készült korai önarckép is nagy távlatokat sejtetett, majd az 1809-ben festett Davidov huszár portréja hozta meg számára a hírnevet. Az egyik legjobb ' alkotásának tartott kép háttere természeti kép: viharfelhők, megmegvillanó fényfoltok, árnyékok. Ebből emelkedik ki az ablak, akin a huszárok díszegyenruhája csodálatos színekben pompázik. A homlokra hulló göndör haj, a lángoló, fekete szemek romantikus nyugtalanságot, lelkesültséget tükröznek, vágyakozást a hősi tettre, s a meggyőződést is, hogy ennek Véghezvitele nem jár a személyes boldogság és a hazafiú kötelesség ellentmondásba kerülésével, amint ez gyakori volt a klasszicista műveknél. Legismertebb alkotása az 1827-ben festett Puskin arcképe. Pausztovszkij írta a mű létrejöttéről: „Mikor Kiprenszkij megfestette Puskin arcképét, a költő gondterhelt volt, noha megpróbálta ezt tréfálkozással leplezni. Kiprenszkij úgy határozott, hogy Puskin költészetének csodálatos varázsát nem a költő arcával fejezi ki, amely ekkor fáradt, sőt kissé fakó is volt, hanem a szemével és az ujjaival. Puskin szeméből szinte elérhetetlen emberi tisztaság, ragyogás és nyugalom sugárzott a portrén, ujjai pedig vibrálóan érzékeny finomságot és erőt sejtettek.” A meleg-barna, olajzöld és fékét színek remek összhangján túlmenően a magas hőfokú érzelmi telítettség, a jövőbe vetett hit és elkötelezettség (a dekabrista felkelés leverése ellenére), a férfias tartózkodás a mű értéke. Kiprenszkij az orosz festők közül elsőként vívta ki az európai képzőművészek elismerését. Ennek eredményeként, ugyanakkor bizonyítékaként a velencei Uffi- zi-galéria már 1819-ben megrendelte egyik önarcképét, hogy kiállíthassa, megörökíthesse a világhírnevet szerzett festők sorába. Ez a gesztus nem csupán ' a művésznek szólt, egyszersmind a megújuló orosz képzőművészet nagy elismeréseként értékelte a korabeli művésztársadalom. Káló Ferenc Markó Pál: A Dunakanyarban Vonulnak a nagymarosi hegyek, dunai szél cselleng. A sétányokon homokot karistol a lábunk. Motorok, gépkocsik robognak, száguldoznak dízelvonatok. Gőzölgő felhők szárnyasulását látom a csúcsokon; lenn nyúlánk nyárfák, ezüstös fenyők. Ha most hozzád érnék, bőröm megremegne, mint zenélő gyengeáramú vezetékek. IRODALMI JEGYZETEK Találkozások Jeszenyinnel 1955-ben szép formájú könyvet láttam a kirakatban, zöld borítóján sárga betűkkel a szerző neve és a cím: Jeszenyin-versek. Akkor inkább tetszetős külleme miatt vásároltam meg. A kötet verseivel ismerkedve — akkori olvasóként — elsősorban a képek gazdagságára és festőiségére csodálkoztam rá, s természetesen a versekből áradó falu-élményre is. Ez utóbbi rezonanciája különösen erős volt, hisz a falusi életformából a nagyváros közegébe kerülve már nem kevés nosztalgia támadt ben_ nem az odahagyott falusi hangulatok s létforma után. Jeszenyinről alkotott képünk az említett kötet megjelenése óta szerencsésen bővült, verseinek — úgy tűnik — kultusza lett. 1957 és 1977 között hat Jesze- nyin-kötet jelent meg, s fogyott el szinte napok alatt. Méltó folytatása ez a felszabadulás előtti, a húszas évek derekán induló recepciós folyamatnak, amely olyan fórumokhoz kötődik, mint a Magyar Írás, a Li. teratúra, a kommunista 100. százalék, a Kolozsvárott megjelenő, Gaál Gábor szerkesztette Korunk, s az ugyancsak Erdélyben megjelenő Erdélyi Helikon. 1932- ben a Hétben pedig József Attila szép fordításában olvashatták a kortársak Jeszenyin Idők beteljesedése c. versét. Mindezek nyomán, s a század első évtizedeinek szovjet-orosz irodalmát tárgyaló munkák (Bakcsi György: Orosz századforduló, Uó.: Forradalmak, háborúk, irodalom — orosz és szovjet-orosz irodalom 1890- től napjainkig) segítségével a magyar olvasó már pontosan érzékelheti Jeszenyin helyét ebben a színes, olykor nem kevés ellentmondással teli irodalmi korszakban. A szélesebb tájékozódás persze ráébreszt arra is: mennyi további érték vár még megismerésre, illetve további megvilágításra a szovjet-orosz iroda, lom történetének eme fejezetéből. Nyilván ez a felismerés ösztönözte az Európa ' Könyvkiadót is, amikor elhatározta egy újabb Jeszenyin-könyv közreadását — ezúttal nem a költő írásaiból, hanem a róla szóló munkák sokaságából válogatva. Jeszenyin kortársai vallanak a költőről a Találkozások Jeszenyinnel c. kötet lapjain, olyanok, akik legközvetlenebb környezetéhez tartoznak. Közöttük van Gorkij és a színésznő, A. V. Nyikrityina, a Moszkvai Kamaraszínház művésznője; Jeszenyin húgai: Jekatyerina és Alekszandra Alekszandrovna Jeszenyin; továbbá Jeszenyin költő- kortársai: Gorogyeckij, lvnyev, Erlih; a Lenin-díjás szobrászművész Konyenkov; a hírlapíró és színházi szakember Ilja Iljics Schneider, s a Bakui munkás c. újság egykori szerkesztője, Pjotr Ivanovics Csagin. Valamennyiőjük írása a személyesség varázsával hat az olvasóra, hisz fontos epizódokat, eseményeket adnak elő a költő életének legkülönbözőbb szakaszaiból. A két Jeszenyin-lány a fölnevelő táj és a költő viszonyának titkairól vall puritán egyszerűséggel és tisztasággal, Gorkij viszont azt mondja el: mennyire magányosnak látta a költőt berlini találkozásuk során. Ám Gorkij — az utolsó írása a kötetnék az övé — másról is szól itt: arról történetesen, • hogy milyen tiszta emberség áradt Jeszenyin lényéből még e zak-| látott, olykor bohém kilengésekkel színezett életsza. kaszban is. A versét szavaló Jeszenyin előadása — írja Gorkij — „annyira felizgatott, hogy a torkom görcsösen összeszorult, s zokogni szerettem volna... Arra kértem, szavalja eí versét a kutyáról, amelytől elvették a hét kölykét, és a folyóba dobták... — Tetszik önnek a kutyáról szóló versem? Azt feleltem, hogy nézetem szerint ő az első az orosz irodalomban, aki ilyen értéssel és őszinte szeretettel ír az állatokról... Amikor... azt kérdeztem, ismeri-e Az állatok paradicsomát Claudeltől, nem válaszolt, hanem mindkét kezével megtapogatta a fejét, és szavalni kezdte A kutyát. S amikor az utolsó sorokhoz ért: „hullatni kezdte lassan a hóba / szeme arany csillagait. ..” — az ő szemében is könny csillant. E versek után önkéntelenül az jutott eszembe, hogy Szergej Jeszenyin nem annyira ember, mint inkább egy olyan szerv, amelyet a természet csakis a költészetre és arra teremtett, hogy tolmácsolja a kiapadhatatlan „mezők bánatát”, a világ minden élőlénye iránt érzett szere- tetet, s a könyörületességet — amit minden egyébnél inkább megérdemel az ember.” A kötet vallomásaiban a maga Jeszenyin-élményét is felfedezni vágyó olvasó számára nyilván azok az írások lesznek a legvonzóbbak, amelyek költészet és valóság szerves egységét példázzák, s épp ezért ennek dokumentumaiként kezelhetők. Számunkra a Jesze- nyin-nővérek visszaemlékezései bizonyultak ilyennek. „Szergej nagyon sokat dolgozott. Emlékszem, órák hosszat nem állt fel a kis kunyhónk nyitott ablaka mellett levő asztalától. Munkájához hiányoztak a kellő feltételek. Alapjában véve pem is voltak meg. Óvakodtunk attól, hogy zavarjuk Szergejt, de túl kicsi volt a házunk, a kamrának is használt magtárban tartottuk a ruhát meg az élelmet, úgyhogy akaratlanul is meg kellett zavarnunk. A nehézségek ellenére ki. tartóan dolgozott a Poéma a harminchatról című művén. Itt írta az Aránylik, őszül már a nyíres kezdetű versét. E vers megírásában volt egy kiváló segítőtársa, az itthoni, a rjazanyi táj, a mezőkre szálló darucsapatokkal, az oldalablakunk előtt álló vörös berkenyék tüzeivel.” A Találkozások Jeszenyinnel c. kötethez Cs. Varga István írt meleg hangú, tömör és igényes utószót. Olyan pályaképet rajzolt, amely a jeszenyini poézis minden fontos rétegére ráirányítja a figyelmet. Egyszerre láttatja az orosz paraszti világ valóságát ihle- tetten, szinte utánozhatatlanul ábrázoló költőt, a for. radalom elkötelezettjét, s azt a lírikust, aki a húszas évek első felében A Dalok a nagy hadjáratról, az Anna Sznyegina és a Perzsa motívumok megalkotásával újabb költői csúcsokig jutott. A kötet írásaihoz készített jegyzetanyag s a szövegek fordításának egyike is az ő munkáját dicséri... Lőkös István
