Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-19 / 66. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. március 19., péntek A Vadnők - Egerben - nem is olyan vadak Hegyi Árpád. Jutocsa rendezőnek szerintem sok pénzt kellene adni. Nagyon sok pénzt, hogy megvalósíthatná végre a zenés színpadról szőtt álmait. Én hiszek Hegyi Árpád Jutocsának, vagyis hiszek abban, hogy kellő lehetőségeket kapva rövidesen jeles, modern mesterévé válhatna e műfajnak, kezdve a méltóságteljes operától a kis- és nagyoperetteken át a musicalokig, táncdalfesztiválokig, show-műsorokig és revükig ... Válhatna — mondom — legutóbbi pompás kis újjgya- korlatát megtekintve az egri Gárdonyi Géza Színházban, azaz Gershwin-től a Vadnőket. (Váltig azon töprengek, vajon megfelelő-e a magyar cím. A számomra rendkívül durva és hagyományok nélküli szóösszetételt, amelynek nem sok alapja van a darabban, nem lehetett volna-e mondjuk amazonokká szelídíteni, ha az eredeti Bolond lány a hasonló című darab miatt nem használható). Nos, a Vadnőket — amely revü. Vagyis olyan produkció, amelyben a legfontosabb a dal, a tánc, a zene. S ha van is egy kevés szöveg, hát az csak azért van, hogy indokolja a szereplők felvonulási sorrendjének mikéntjét Sztori tekintetében alig- alig lehet, többet követelni tehát, mint mondjuk egy táncdalfesztiváltól, amelyen az elsőrangú énekesek mellett föllép néhány kiváló táncegyüttes is és Antal Imre rögtönzi az összekötő szöveget. A föntebbiekből bizonyára máris kiderül, a műfaj szinte teljesen ismeretlen hazai színpadainkon. Pedig — erről meggyőzött az előadás — lenne létjogosultsága színesíteni a zenés darabok palettáját. Ám nem egészen olyan formában és minőségben, mint amit és ahogyan azt Egerben láthattuk. A rendezőnek bár sok mindent sikerült megvalósítania az elképzeléseiből a Vadnők kapcsán, néhány objektív nehézséget azonban nem tudott leküzdeni. Így például nem képes hatalmas táncparkettet teremteni, néhány kivételtől eltekintve olyan színészeket keríteni, akiknek valóban egyformán „jól megy” a próza, a tánc, s az ének. Nem tudott valóban hatásos díszleteket építtetni, illúziókeltő kosztümöket terveztetni, s az összetett feladatokat hatásosan és profi módon megoldó tánc- és énekkart beállítani. Mindez pedig elengedhetetlen kelléke ennek- az amerikai típusú revűnek. Ezek híján és a rendezés minden bravúrja ellenére az előadás a lelkes amatőrizmus benyomását keltette. Mert Molnár Zsuzsa ugyan elsőrangú színésznő és a tánctudására sem lehet rossz szót szólni, de a hangja ... Igaz, pegpróbálta a lehetetlent; kezével, testével valósággal eljátszotta a hangjegyeket. A zenei élményt keltő ének ezzel azonban nem helyettesíthető. Az állástalan dizőzt játszó Molnár Zsuzsával szemben a postáskisasszonyt alakító Csonka Zsuzsának viszont éppen a hangja volt az — egyedüli — erőssége. A mindkét szívet egy vadnyugati bárban meghódító állástalan filmszínészt — Johnnyt — Mihályi Győző alakította. Főszereplőként — énekelve, táncolva, játszva — kifogástalanul. Ám egy több mint félszáz szereplős produkciót botorság néhány ember sikerére alapozni. Mert ugyan feladatát maradéktalanul megoldotta Várhegyi Márta, Mátyás Jenő és Somló István. Kevés maradékkal Szirtes Gábor (helyenként inkább nevetséges volt állástalan osztrák zongoristája, mint mulatságos, Ábra- hóm István, nem tűnt eléggé gátlástalannak). Ám mindez a cow-girTök és cowboyok hadseregének bőven volt esélye lerontani. És ezt a lehetőséget töb- bé-kevésbé ki is használták, ha nem is mindig önhibájukból. Így például az a „balerina”, akinek hatalmas ugrásokkal keresztül kellett volna röpülnie hosszában a színpadot, nyilván nem tehetett arról, hogy csak egy szökellésre jutott tere. S a cowboyok sem tehettek arról, hogy időnként leszakadni készült velük a forgó emelvény, vagy hogy belebelebotlottak a talajon elhelyezett fényszórókba. És persze Csonka Zsuzsa sem okolható azért, hogy legszebb szólóját majd elnyomta a mozgó színpad csikorgása ... Mondjunk le a színpadon játszott Gershwinről? Szó sincs róla. Ám meggyőződésem, hogy vagy több pénz kell hozzá, vagy — ha az nincs — akkor egy másfajta e tekintetben reálisabb rendezői koncepció. A zeneszerző e műve szinte kínálja a groteszk megvalósítást. Elég csak a fennséges dallamok és az utcai szövegek ellentétére gondolni, avagy a különböző stílusú számok bősz keverékére, a hős amerikai figurák szédületes laposságára stb ... (Azt. hiszem, ezzel a variációval mondandójában is sokkal közelebb lehetne hozni a mai magyar nézőkhöz a tengerentúli sztárparádét). Hegyi Árpád Jutocsának, — aki remek ütemérzékkel mozgatja a szereplőket, aki úgy szervezi az egész attrakciót, hogy egy perc üresjárat sincs, aki ért a fent- hez, a lenihez dalban, táncban, hatáskeltésben egyaránt — minden bizonnyal nem okozna túl nagy gondot az ilyetén áthangolódás. Németi Zsuzsa Ütőhangszerek koncertje Szubjektív jegyzet egy zenei csemegéről A Debreceni Ütőhangszeres Együttes az egri tanárképző főiskola komoly zenei klubjának meghívására adott műsort szerdán este a zeneteremben. E sorok írójának évek óta ismerőse pódiumról Vrana József, az együttes művészeti vezetője. Egerben is többször hallotta már őt és társait: átiratokat és eredetileg is ütőhangszerekre írt műveket adtak elő. Most is előbb két Bach-szám szólalt meg Nánai Zsuzsa előadásában; a hangszer sajátságaiból adódóan érdekes hatást keltett a d-moll partitából vett Sarabande és a g-moll szólószonáta. Ebben az együttesben az az elszánt hit él, hogy van a zenének egy olyan tartománya, amelyben a vonós és fúvós hangszerek fölöslegesek. Ha tucatnyi ütőhangszert, zenei eszközt jól csoportosítunk, úgy egy-egy műben akár az a négy művész tizenöt-húsz hangszert is megszólaltat, és akkor a hallgatóságban is végbemegy az a folyamat, a megélés, amit a szerző a hangszerekkel átadni remélt.' Az első szám e műfajból S. Fink Plaisanterie-je volt. Négytételes mű, szamba, tréfás induló, nanigo (egy amerikai tánc) és végül a kis toccata. Balázs Oszkár Triójánál már fogalmazódott bennem az ellenállást is kifejező véleményem: ez a zenész tudatosan rendbe, rendszerbe állítja az ütőhangszerekből előcsalható hangokat és sokkot akar előidézni. F. Túli Szonatinája és M. O’Hara Koreografikus etűdök című műve csak fokozta benem a képet: ritka növényzetű tájon járunk, a horizont kopáran végtelen. Fink Tangense állítólag afrikai asszonyavatási szertartás kísérőzenéje — szelídsége és szolidsága miatt el is hiszem. Az együttes minden tagja, Szakái Petra, Nánai Zsuzsa, Ábrányi Tibor, Kovács János, Siklósi Gábor és a vendégként közreműködő Ágoston Ottó feltétlen művésze az ütőhangszereknek. Ügyszeretetük több a lelkesedésnél, megszállottság. Lehet, hogy a megszokás és a zenét kényelmesen befogadó ember számol most be neki egzotikus és ismeretlen zenei világról. Nem szégyellve bevallani, hogy kívülállóként, kívülmaradóként. A fiatalság viszont lelkesen tapsolt. a produkciónak. (farkas) Felszólalás Felszólalni akkor ésszerű, ha valamit mondani is akar az ember. Értekezleteken száz- és ezerszámra hallhatunk hozzászólásokat, amelyeket így, vagy úgy nyugtázunk.* Tulajdonképpen már az is figyelemre méltó, ha valaki a nyilvánosság elé lép és gondolatait másokkal közölni kívánja. A mindig hallgatók, a folyton csendben levők, a ki. zárólag a hát mögött, a folyosókon véleményt nyilvánítók jellemükről árulkodnak. A felszólaláshoz tehát elhatározás, szándék szükséges, de legfőképpen értelmes mondanivaló, amit másokkal közölni óhajtunk. _— Milyen volt a tanácskozás? — Sokan szóltak hozzá. Nagyon elhúzódott! — Szóval, a hozzászólások... — Fele elmaradhatott volna! — Miért mondja? — Némelyik ember csak beszél, de semmit sem mond. Egyetért az előadóval, az előtte felszólalókkal, nyomatékkai aláhúz, nem kívánja megismételni az elhangzottakat, mégis ugyanarról beszél. Ugye, érti már? Többfajta felszólaló van, így többféle felszólalás is. Itt vannak mindjárt az úgynevezett „felkért” hozzászólók, ők többnyire papírról beszélnek, csetledezve, botladozva, többnyire zavartan. Nekik általában „segítenek” a felszólalás elkészítésében és két kézzel gratulálnak, ha a felolvasás jól sikerül. Tévedés ne essék! Ők nem beszélnek butaságokat, hiszen okos emberek írják részükre az értelmes szöveget. Ők csupán közvetítenek. A felszólalók másik csoportjába azok tartoznak, akik imádják a nyilvános szereplést és mindenképpen beszélni akarnak, ők azok, akik gyakran jönnek: — Adjon tippet! Miről beszéljek? Tudja, elvárják az embertől. Aztán vannak olyanok — nemis kevesen —, akik azt gondolják magukról, hogy egy felszólalást csak úgy, ki lehet rázni az ingujjból, ötletgyárosok, hasbeszélők! Így titulálják őket. — Mit szól ehhez a felszólaláshoz? — Mit szólnék? Jó a felszólalás, csak ne ismerném a felszólalót. Tudja, ő az, aki mindig mond valami újat, javasol, dorgál, elmarasztal, perspektívát rajzol, csak éppen mindezekért egy keresztül szalmát nem tesz. Akadnak aztán olyanok, akik mindig, mindenkor, minden témában okvetlenül felszólalnak, ők az ügyeletes hozzászólók ! A tanácskozás vége felé tart, hetedik, vagy nyolcadik hoz. zászólás hangzik el, méghozzá többségében értelmes, jó mondanivalók. De hiába! Az emberi figyelem, érdeklődés határa is véges, fáradtak a dolgozók. — Be kellene fejezni! — súgja valaki. Kezével bágyadtan legyint. — Jó lenne, de Dumamarci még hátra van... A felszólalótípusok sorából még véletlenül se maradjanak ki a jópofáskodó, hatást kereső felszólalók, ők — úgyszólván — tehetségnek számítanak, hogy is mondjam, van bennük bizonyos színészi magatartás, teátrális megjelenés. Élvezik saját hangjukat. Sőt! Hosszasan élvezik az érces baritont. Akad közöttük egy-két olyan, aki értelmes, felkészült. Őket szívesen hallgatja az ember. Savát, borsát is megadják a felszólalásuknak, ébren tartják a figyelmet, mosolyt, néha kacagást csalnak ki a hallgatóságból. Vannak csendes résztvevők. A hűséges és szorgalmas értekezletre járók, ők ott vannak, de hallgatnak. Pedig beszélniük kellene! Jó lenne őket biztatni, bátorítani, és már menne is magától. Sok ér. ték megy veszendőbe örökös hallgatásuk miatt. — Mi tehát a jó hozzászólás titka? A választ mindenki tudja: Okos, érdekes, hatásos és rövid legyen! Minderre azonban gondosan fel kell készülni. Magától még ez sem megy. Nem bizony! Szalay István rj „MÁTRAI KÉPEK”: Kodály- és Bartók-est Gyöngyösön A Magyar Állami Népi Együttes ének.-és zenekara nagy sikerű koncertet adott szerdán este Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központban. Műsorukban Kodály és Bartók ismert művei szólaltak meg neves előadóművészek közreműködésével. Felvételünkön Berki László karmester és Mazsaroff Mária (Fotó: Szabó Sándor) Az oroszlán talált egy diót. Bár semmit nem szeretett jobban, mint a jó pecsenyét, most valahogy mégis kedve támadt megkóstolni a diót. Megpróbálta feltörni a fogár val, de hiába, a dió mindig kicsúszott az éles fogak közül. Látva ezt a varjú, elhatározta, hogy segít az oroszlánnak. — Jó napot, király! — károgta. — Megengeded, hogy segítsek neked? Az oroszlán barátságtalanul belegyezett, miközben azt gondolta, hogy ami neki nem. sikerült,, hogyan sikerülhet egy ilyen hitvány madárnak? A varjú azonban ügyesen a csőrébe fogta a diót, egy roppantás — és a dió már ketté is tört. A varjú kivette a dióbelet, és átnyújtotta az oroszlánnak. Az oroszlán megrágta és lenyelte a diót. — Jó volt? — kérdezte kedveskedve a varjú és várta a dicséretet. — Jó — mondta az oroszlán és a mancsa egyetlen ütésével megölte a varjút. Nehogy azt hihesse, hogy egy király kénytelen valakinek hálás lenni. ★ Az oroszlán egy kertvendéglőben ült a nyállal. Söröztek és közben a világmindenségről beszélgettek. — Azt mondják, hogy végtelen — bölcselkedett a nyúl. — Tehát az sincs kizárva, hogy valamelyik csillagrendszerben van egy égitest, amely ugyanolyan, mint a Föld, és van rajta egy ugyanilyen kertvendéglő, ahoi ül egy olyan oroszlán, mint te, és egy olyan nyúl, mint én, isszák a sört és a nyúl éppen azt mondja, hogy a világmindenség végtelen, és az sincs kizárva, hogy valamelyik csillagvendéglő, mint az, és ott ül egy ugyanolyan oroszlán mint te, és egy ugyanolyan nyúl, mint én, isszák a sört, és a nyúl éppen azt mondja, hogy milyen végtelen... Az oroszlán érdeklődéssel figyelte a nyúl fejtegetését, csakhogy hirtelen megkor- dult a gyomra. — Figyelj, te nem vagy éhes? — szakította félbe a nyulat. — Nem — válaszolta csodálkozva a nyúl. — Én igen — mondta az oroszlán és megette a nyulat. Azután leöblítette a vacsorát a nyúl megmaradt sörével, majd megcsóválta a fejét: — Micsoda filozófus lehetett volna! Hát nem kár, hogy ennivalónak született? ★ — Igaz, hogy te annyira kényes vagy, hogy piszkos vizet nem iszol, akármilyen szomjas is vagy, inkább meghalsz? — kérdezte az oroszlán a lótól. — Nincs más választásom — mondta a ló. — Akkor is meghalnék, ha meginnám a piszkos vizet. Én már csak ilyennek születtem. — Érdekes — mormogta a bajusza alatt az oroszlán. — Kedvem lenne kipróbálni, tényleg így van-e. összehívta a vaddisznókat, és megparancsolta nekik, piszkítsák be mindenütt a vizet, ahová a lő inni jár. A ló egészen kétségbeesett. Néhány nap múlva már lázas volt a szomjúságtól, azután a lábai remegni kezdtek, összesett a folyóparton és elpusztult. Szájától néhány centiméter távolságra folyt a gyors víz, csakhogy a kitartó vaddisznók mindenütt bepiszkították. A ló sírjánál maga az oroszlán mondta a gyászbe-, szédet. — Igaz, hogy finnyás volt — mondta meghatottságtól remegő hangon —, de az a fontos, hogy volt jelleme. Senki nem mondhatja, hogy azért pusztult el, mert piszkos vizet ivott, ellenkezőleg: a büszkeségbe halt bele! A vaddisznók megilletődve hallgatták a gyászbeszédet, de egyúttal örömet is éreztek, hiszen az ő érdemük, hogy a ló bebizonyíthatta: igazi jellem. (Fordította: Lipcsey Júlia)
