Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
4. KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1982. február 6. szombat LAJOSVÁROSI GONDOK Életveszély az óvodában Mesepirula unalom, szürkeség, egyhangúság ellen. Mégis, ha létezne valamiféle szellemi KERMI, akkor jó közepesnek minősítené. Ám mivel jobbra — legalábbis eddig — hiába vártunk, némi morgolódás után ezzel is megelégszünk. Más szóval: ha ló nincs, akkor a szamár is megteszi. Ez a monstre, ez a szuper- produkció rafináltan megmunkált alkotás. Létrehozói — a sztori szerzői, a rendezők, a forgatókönyvírók, az ügyesen játszó színészek — kizárólag a közönségsiker elérésére törekedtek, s a cél érdekében vetették hadba mesterségük — a hivatás kifejezés nem illik ide — szinte teljes formai arzenálját. Kellett is, mert szinte fantasztikus vagyont öltek a kivitelezésbe. Egy ilyen üzleti vállalkozásnál a hatáskeltés minden bevált kellékére szükség van, a gondolati töltés, a szellemi szárnyalás viszont nagyon is sokadrangú kérdés. így aztán a viszonylag ötletesen kiagyalt történetből — ez elsősorban a hasonló című, magyarra is lefordított regény írójának, Donald F. Glutnak, illetve szakmai rutinjának érdeme — nem hiányzik a fordulatosság, a számos meglepetés, a szabványszerelem, némi „sóval és borssal” ízesítve, a csipetnyi horror, az érzékkel és mértékkel adagolt vér. Mindezt látványosnak hirdetett összecsapások, borzalmasnak vélt fegyverek hivatottak színesíteni, háttérben a Tejútrendszer ügyesen komponált részképeivel. A baj csak az, hogy a ria- dalmi küszöböt rosszul tervezték. Sajnos az emberek — a tv-híradók és a rádióadások „jóvoltából” — reggelijük és vacsorájuk mellé olykor ennél is szörnyűbb információkat kapnak köretül. Aztán az is tény, — a legtöbben így vagyunk vele —, hogy a rombolásban, a civilizáció értékeinek megsemmisítésében ügyködőket elítéljük, megvetjük, beszűkült tudatukat joggal leminősítjük, tőlünk idegednek érezzük. Igazán nagy dolognak az építés, a teremtés, az alkotó értelem csodáit, küzdelmeit tekintjük, ezért szurkolunk, lelkesedünk. A jó és a rossz harca elvileg itt is központi téma, de az igazért viaskodók arcéle elmosódott, sokkal markánsabb, feleslegesen aprólékos, viszont a gonoszt képviselő Birodalom erőinek rajza. Emellett esetenként bántóan naiv is, mert semmi különlegeset nem találunk a gonddal felvonultatott tömegpusztító „ócskavasakban”, ám ezek mégis főszerephez jutnak. Rossz érzésünket aligha oszlatja el a kötelező, garantáltan szirupos hepiend, amikor Luke — idézve a hasonló hangolt- ságú alapműből — „Leila vállára tette a karját, és Ar- tuval meg Thripióval bizakodva fürkészték az eget; mindnyájuk tekintete a bíborszínű csillagra szegező- dött” Következhet aláfestő jelleggel a hasonló árnyalatú zene. Jött is, sejtetve az ugyanilyen folytatást. Ne legyünk azért igazságtalanok. Ezek a sikerkovácsok, ezek a zabolázott fantáziájú mesteremberek a tőlük telhető legtöbbet nyújtották, s amit akartak, el is értek. Világszerte — hazánk se kivétel — kígyózó sorok környékezték, rohamozták a mozipénztárakat, mert hát a mesepirula, ha nem is tökéletes, mégiscsak gyógyír — legalábbis másfél órára — a hétköznapi unalom, az olykor fojtogató szürkeség, a néha nehezen viselhető egyhangúság ellen. Pécsi István Hetven apró palánta ugrándozik, szaladgál a napsütéses téli délelőttön Egerben, a Köztársaság téri óvoda udvarán. Qnfeledt játékukból aligha látszik — hogy valójában talán életveszélyben vannak maguk is. Miként az épület, második otthonuk. Pontosabban az egyik fele. Az, amelyet tavaly ősz óta már nem is használhatnak a gyerekek. Az elzárt épületrészben meggyűrődött, felszakadozott tapéták rémítgetik a látogatót. A padlózat és a fal között két-három ujjnyi rés mered a szertehagyott játékokra. Mi is történt itt? — Sajnos még a szakemberek sem tudják pontosan —' mondja Nagy Pálné, vezető óvónő. — Annyi bizonyos, hogy ilyen ködülmé- nyek között nem foglalkozhatunk a kicsikkel. ■ A városházán dr. Göcző Gézáné, a tanács művelődésügyi osztályának vezetője csüggedten mondja: — A Köztársaság téri óvoda amekkora örömet okozott néhány évvel ezelőtt, most legalább annyi gondot, bánatot jelent a számunkra. Az 1973-ban épült száz férőhelyes és kétszáz adagos konyhával működő intézménynek — amely nyolcmillió forintba került a társadalmi munkát is beleszámítva — sajnos nem sokáig örülhettünk. A vezető óvónő 1979-ben panaszolta, hogy nyugtalanítják az állapotok. Amikor kimentünk, bennünket is megdöbbentett, hogy centis repedéseket láttunk a falakon. Feltétlenül intézkedni kellett. A városi tanács műszaki osztálya aztán a kivitelezővel — a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalattal — közösen statikai vizsgálatokat kezdett. A fölméréseknek még ma sincsen vége, inkább csak feltételezések, következtetések vannak azzal kapcsolatban, hogy mi okozhatta a rongálódást, az épület repedését, süllyedését. A szakemberek többek között arra gondoltaik, hogy az óvodát körülvevő kanadai nyárfák gyökerei idézhettek elő alapmozgásokat, s ekkor úgy tűnt, hogy a hibára mindjárt megtalálták a megoldást is. Ami roppan egyszerű: ki kell vágni a fákat. Társadalmi munkában meg is történt az épülettő1! négy méterre álló 17 nyár eltávolítása. A vakáció alatt pedig belső felújításra kérj sor a létesítményben. Néhány hónap múlva azonban kiderült, lehet, hogy felesleges munkát végeztek, miután a friss tapéták sorra felszakadoztak. Mondanom sem kell, nagyon megijedtünk, s a gyerekek két csoportját gyorsan elhelyeztük a városrész közeli testvérintézményeiben. Az átmeneti megoldás tovább növelte az egri óvodák zsúfoltságát, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma átlagosan száz férőhelyen 126 emberpalántát kell ellátni. S mit szólnak erről a kivitelezők és a tervezők? — Köztudott, hogy a hetvenes évek elején a megye- székhelyen is égető gondot jelentett az óvodai elhelyezés — magyarázza Horváth Béla, a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat műszaki igazgatóhelyettese. — Ezért a városi tanáccsal közösen arra törekedtünk, hogy viszonylag gyorsan, és olcsón elkészüljön az intézmény. A tervek vasbetonpillérre kerülő könnyűszerkezetes, előre gyártott, gipszperlit válaszfalas épületre szóltak. Rövid ideig tartott a munkánk. Sajnos az intézmény lejtős terepre, ráadásul egy mély bevágásba került, s néhány év múlva valóban repedezni, süllyedni kezdett. A helyszíni vizsgálatok alapján úgy véltük, hogy a csapadékvíz nem megfelelő elvezetése okozhatta a déli oldalon a hibát. Persze más okok is lehetnek. Mindenesetre már csináljuk a tervdokumentációkat az épület felújítására. A munkánkhoz az idei utolsó negyedévben látunk hozzá, s a jövő év végén szeretnénk vele végezni. A rekonstrukció előreláthatóan négymillió forintba kerül. Molnár István, a városi tanács tervcsoportjának vezetője is hasonlóan vélekedik az ügyben. — Nem fordítottak kellő figyelmet a külső víz elvezetésére — halljuk tőle, miközben vele is körüljártuk az épületet. — Ráadásul agyagos, viszonylag labilis talajon áll az óvoda. Ez a talaj olyan változékony, mint az időjárás, mocorog, húzza-vonja a falakat. Ha ez a könnyűszerkezet sziklán, vagy akár csupán homokon állna, lehet, hogy ötven évig sem lenne ró gond! Mindezeknél fogva az óvodában nem maradt más hátra, mint fölkészülni arra, hogy ha nem ma. akkor holnap, s még a zsúfoltság további növelésének árán is, Lajosváros másik gyermek- intézményében helyezik el a pöttömöket nevelőikkel együtt. Szerencsére a gyermeksereg fele az ősszel iskolás korba lép. így a „második lépcsőiben” már csak 40 ovis áttelepítéséről kell gondoskodni. Hol az igazi hiba? Kik követték el? Mi az oka, hogy ilyen sokáig kell várni a kijavítására ? Miért kellett ehhez az óvodához négymillió forintos társadalmi munka, ha most az épület felújítása is ugyanennyibe kerül? Egyelőre csak találgatni lehet... Tereny Andrea 3. rész — Barikák! — sikított örömében. — Barikák! És milyen gyönyörűséges kis barikák. Ha ezt elmondom a sulóban .. Kis barikák, be- be-be. Jaj, de szépek! Az öreg összehúzott szemmel, arcán szétterülő mosollyal ballagott az örvendező unoka felé. Nézte a gyerek fején rakoncátlankodó hajtincset, amint röpköd, vibrál, rezeg. Már-már kinyújtotta a kezét, hogy hatalmas tenyerével beborítsa, megsimítsa a szép fejet, ujjaival is érezze az öröm remegését, amikor az unoka önfeledten és harsány ujjon- gással ismét megszólalt: — És ez a három kicsi barika, meg az a két nagy is mind-mind a bácsié? Az öreg megállt. Frissen borotvált, fényesen feszülő bőrén visszaárkolódtak a ráncok. A szó valóságosan is beleszúrt. Összegörnyedt kissé, mintha ütést kapott volna a gyomrára, erőset, váratlant. A száját már nyitotta. nem szólt mégsem. Bólintott csupán, aztán megán-. dúlt a kapu felé. A gyerek úgyszólván észre se vette. Maréknyi füvet tépett, ahogyan az öregtől látta a disznóól mellett, azt beszórta a juhok közé, s nézte, mint futnak ki egymást lökdös ve a deszka mellé, egészen a benyújtott kézig. Belekaptak a fűbe, oldalra mozgatott kis pofájukban sebesen forgatták, rágták, darálták a néhány szál gazt — Nézzétek, milyen aranyosak! Apa, barikák is vannak, nézd! Anyu, nézd, hogy esznek, én adtam nekik. Már a barátaim, látod? Nem is szaladnak el tőlem... — És a nagypapa? — kérdezte minden gyanú nélkül a mama. — Nem tudom. A kismalacot is fölvette, megmutatta ... De aztán letettük, mert úgy sírt szegény ... — Atyus! Merre van? — kiáltott vidáman Karcsi. Az öreg azonban nem jelentkezett. A kertben sem találták. — Még egyet? Itt van, Károly bátyám — tette eléje Tóni a negyedik pálinkát. Egyebet nem szólt, semmit nem is kérdezett. Tapasztalt kocsmáros ő, látja mikor lehet tréfálni s mikor kell hallgatni. Csupán Szalai, ez a megátalkodott, primitív szeszkazán rikkantott feléje, amikor fölfedezte a pult végén: — Na, mi van öreg? Csak visszatérsz az anyatejre? Hát jobb is ez, mint az orvosság, igaz-e? — Elhallgass! — vetette oda a szót az öreg, akár a kutyának. — Jól van, na. Már szólná se'lehet? — Hagyd már, Pista — vágott feléje Tóni is. — Ülj vissza a helyedre, hagyd az öreget... Elnyammogott két pogácsát, aztán fröccsöt kért. Jó délutániba hajlott az idő, amikor elindult hazafelé. Ügy számolta, a négyes vonat elmehetett már. Az utca végén találkozott szembe Vincze Lajossal ö is Tatárhoz jár borotválkoz- míg a sorsukra várnak. Ugyan Vincze, mint szapora szavú ember, még akkor is karatyol, amikor a borbély dolgozik rajta, László rá is formed gyakran, hogy legalább addig hallgasson, amíg a bajszát igazítja. Le- cövekelt Vincze előtt: — Állj csak meg, Lajos! Mert neked még be sem mutatkoztam . •. — Hehe, jól adja, Károly bátyám, igen jól adja. Hát akkor mutatkozzunk be, no. Én Vincze Lajos volnék még idáig ... — Én meg bácsi! Érted? Bácsi! Nahát, ehhez tartsd magad... — Jól van, Károly bátyám, jól van, megértem, mert hiszen tényleg bácsi már, ha úgy nézem, jó pár éve hetvenkedik már ... — Négy éve éppen. Mert hetvennégy vagyok. Jól tudod. De az nem számít. Hanem ezt jegyezd meg jól: bácsi! Bácsi vagyok... — Értem én, nagyon is értem, Károly bácsi... — Nem értesz te semmit, Lajcsi. Dehogy értész .. A, menj is az uitamból, eressz! — legyintett széleset, kiindulva a támaszkodó állásból. Némiképp megbillent, de aztán visszaigazította lábát a keskeny járdára. Lassan, imbolyogva távolodott. — Nem érti. Hogyan is érthetné meg... — düny- nyögött magában. (VEGE) A bűvös kocka
