Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-05 / 30. szám
4. KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1982. február 5., péntek Ahol minden a nevelőkön Látogatóban a tarnabodi kisiskolában múlik... Ne nagy létszámú tantestületre gondoljanak. Ebben a kisiskolában mindössze két tanítónő munkálkodik. Egyikük, a mindig jókedé- lyű, a folyvást friss, az állandóan tevékeny Gazsó Fe- rencné már 28 esztendőt töltött a faluban. Mások ennyi idő alatt elfásulnak, közömbösekké válnak, s csak rutinra hagyatkoznak. 0 azonban ma is töretlen lelkesedéssel dolgozik, legalább olyan bizakodástól vezérelve, mint majd három évtizeddel ezelőtt. Nem nagy szavak ezek, hiszen régóta ismerem, s megállapításaim hitelességét tények regimentje igazolja. Sokszor eszembe jutott, hogy írni kellene róla, de eddig hiányzott a megfelelő helyzet és alkalom. Az a légkör, az a környezet, amelybe a legutóbb csöppentem. Teljesült vágyak Bekopogtattam a délutáni tanulószobai foglalkozásra, ahol épp egyszem kolléganőjét helyettesítette, örültem ennek, mert diskuzrus közben figyelhettem azokat a szakmai fogásokat, amelyeket az egymást követő szituációk megoldására hadba vetett. Az alsó tagozatos nebulók — a felsősöket elvitte a körzetesítés — eleinte meglepetten, majd kíváncsian méregettek tekintetükkel. A zárkózottság azonban gyorsan feloldódott. Ez a pedagógus érdeme volt, aki néhány közvetlen hangvételű megjegyzéssel a megszokott kerékvágásba zökkentette őket. Ehhez már született érzék, rátermettség, adottság kell, méghozzá olyan, amely harmonikusan ötvöződik a kicsik szeretetével. — Mindig ez a hivatás vonzott. Valaha testvéreimmel iskolásdit játszottunk. Így hát boldog voltam, amikor teljesültek a dédelgetett álmok — s az egri tanítóképzőbe kerültem. Kötődésem csak erősítették azok a tanárok — köztük a máig is nagyra becsült dr. Somos Lajos, nemcsak szakmai fortélyokra okított, hanem emberségre is nevelt bennünket —, akik jövendő teendőink maradéktalan ellátására készítettek fel minket. Feltételek nélkül Az elvetett mag jó talajba hullott, és szárba szökkent. Az oklevelére joggal büszke lányt sarkallta a tettvágy. Katedrát remélt, nem szabott feltételeket — ma már szokatlan az ilyesfajta áldozatkészség —: odament, méghozzá készséggel, ahol a legégetőbb szükség volt rá. — A sokak számára isten háta mögöttinek tűnő Bőd nekem azt a terepet jelentette, ahol bizonyíthatom, mire vagyok képes, ezért nem taszított, hanem vonzott. Számoltam a nehézségekkel, s elhatároztam, hogy kitartással, türelemmel, szorgalommal mindenképpen úrrá leszek rajtuk. Jó néhányszor nekikeseredtem, de az apróságok jóra, szépre, értelemre, igazra szomjúhozó tekintete mindig erőt adott, és segítségükkel túljutottam a pillanatnyi gondokon. Zsibongást észlelt, ám szerető keménységgel megálljt parancsolt a néha felerősödő morajlásnak. — Mindenkinek van feladata, foglalkozzék azzal! Ha valaki bizonytalankodik, szóljon! Karmesteri ' pálcája nyomán a teremben újból a csend ver sátrat és ismét a múltba, majd onnan a jelenbe kalandozhatnak az emlékező, mérlegelő mondatok ... __ H aladni a korral Folytatódna a beszélgetés, de valamiféle belső sejtés a padok közé vezérli. Az egyik fiú szemvillanása bizonytalanságról árulkodik. Felfedezi, s már megy is a „mentőöv”! — Mi a többes szám jele? A feketehajú rá vágja: — A „k”. Indul az útbaigazítás. — Ügyes vagy, de lépj tovább, rendezd külön csoportba, s húzd alá azokat a főneveket, amelyekben ilyet lelsz. — Megoldódott a „Gordiuszi csomó”. Figyeli a gyors szorgoskodást, és nem fura- kodik az elismerő biztatással: — Ugye, hogy megy, mint a karikacsapás ... Hát igen, ha minden cselekedetet évtizedek tapasztalatai fémjeleznek. Ezt az aranyfedezetet adta neki ez a miniiskola, ez a falu. — Soha nem zavart azt, hogy minden rám várt, mindent tőlem reméltek azok, akiknek már a gyerekeit, s lassan az unokáit is tanítom. A Lámpás-sorsra esküdtem, s nem becsültem volna semmire magamat, ha nem állom következetesen a szavam. Természetesen nép- művelősködtem is: negyed- százada ajánlom az igazán rangos műveket a községi könyvtárban. Egyébként is: bárki keresett fel ügyes-bajos dolgaival, mindig készséggel világosítottam fel. Egy ilyen apró településen a nevelőn nagyon sok múlik. Külön érdeme, hogy nem fáradt el, hogy jelenleg is izgatják az új, a régieknél hatékonyabbnak ígért módszerek. Ezért is tanulmányozza szívesen és rendszeresen a különböző szakmai folyóiratokat. — Minél elmélyültebb tudással akarom felvértezni tanítványaimat, így aztán haladni kell a korral, persze csak úgy, hogy nem esem át a ló másik oldalára. Ha szükséges — erre bizony akad példa bőven — az egykoriban fellelhető jót ötvözöm a mostaniban felvillanó tartós értékkel. Mindezt azért, hogy az apróságok nyerjenek és felnőttként is becsüljék azt az útravalót, amit tőlünk kaptak. A helybeliek, az apákká, anyákká nőttek tisztelete — ezt már ők mondták — erről tanúskodik... Pécsi István A múltból szól a mának Az ország egyik legnagyobb méretű orgonája szól a kitűnő akusztikájú „hangver. senyterem. ben”, az egri Főszékesegyházban. A bangver. senysorozaton kívül — amely már megszokott része az Agria- napok eseménysorozatának — a turistacsoportok is szívesen hallgatnak barokk orgonamuzsikát Seres Géza előadásában (Fotó: Kőhidi Imre) Felújítás miatt zárva! Felújítás végett bezárták a horpácsi Mikszáth-múzeu- mot. A nagy palóc hagyatékából származó bútorokat, használati tárgyakat, az író műveinek különböző kiadásait, az életútját, pályafutását bemutató fotókat, dokumentumokat a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumba szállítják restaurálásra, karbantartásra. Felújítják, korszerűsítik a helyiségeket is. A múzeumot októberben nyitják meg újra a közönség előtt. 2. rész — Hát megtörtént... — bizonytalankodott a mama, némiképp még most is, a múltat is takargatva a menye előtt. — Hálisten, ma már nincs semmi baj. Emlékszel, amikor nálatok jártunk ... Már akkor is éppen csak belenyalt. Rá egy vagy két hétre meghalt az a vasutas cimborája, a Ka- kuszi, akivel olyan sokat voltak váltótársak. Hogy aztán ettől ijedt-e meg, vagy tán egyedül nem esik olyan jól a kocsmázás, de tény,’ hogy azóta még vasárnap se megy. Át nem lépte a Dübögő küszöbjét... — Nem is hozat? — Á, nem. Feri sógor hozott ide a múltkor egy liter bort kóstolóba. A felinél több ottmaradt, tán meg is romlott már. — Nahát! Atyusra ráromlott a bor! Soha nem hittem volna. Emlékszem olyanra, amikor három litert ivott meg egy ültő helyében, éppen Feri sógoréknál egy disznóvágási vacsora után. Pedig napközben is emelgette... És nem is tántorgott. Vajon mennyit ihatott, amikor úgy kellett az utcáról bevonszolnunk ... — Olyan is volt? — Hát..., egyszer megtörtént ... — Egyszer? Ha jaj... — feledkezett meg magáról ezúttal a mama. — Volt az vagy háromszor-négyszer is ... De hát, ami volt, elmúlt, hálisten. Olyan most, mintha kicserélték volna. Nem győzöm dicsérni ángyodnak. Állandóan tesz- vesz, ő jár a boltba, a piacra. Egy héten kétszer megy borotválkozni. Ott eldiskurálnak, ez az egy szórakozáVolt egyszer egy óra... Ha mese volna, így kezdődne: Hol volt, hol nem volt. Ám nem mese, igaz valóság, így az sem baj, ha minél többen ráismernek a színhelyre, bár tulajdonképpen nem az a lényeg, hanem az, hogy manapság még tucatjával fordulnak elő ilyen és ehhez hasonló „parányi” igaz történetek. Az egyik nagy közintézményünk közhelyiségében, ahol szolgáltatás folyik, és ahol sok egészséges, félegészséges és beteg ember fordul meg naponta, a falon volt egyszer egy óra. — Mikor hozták ide az órát? — Már régen. — Szükség van rá? — Ne is kérdezze! Nagy szükség lenne rá, hiszen itt a falon mindenki számára mutatta az időt. — Biztosan valamiféle dísznek szánták... — Szép órának, tetszetős szép óra volt az, kérem, de olyat már ne mondjon, hogy dekoráció volt ez az óra. Itt fontos szerepe volt ennek az órának! Mi időre csinálunk mindent! Ha túlszaladunk, baj lehet belőle, ha kevesebb időt töltenek itt az emberek, az a probléma. Szó ami szó, az óra nem díszóra volt, bár csinos külseje miatt tényleg jól mutatott a falon. , — Hová lett az óra? — Annak, kérem, nagy sora van! Vakargatja a kobakját, mondja, ne mondja, aztán miért ne mondanám jelszóval belevág: ^ — Sokáig jó volt ez az óra, de egyszer elromlott. Hallgatunk egy darabig, majd részemről elhangzik a szentencia: — Ja, kérem! Ez az órák sorsa. Az órák járnak, késnek, sietnek, aztán elromlanák... Csóválgatja a fejét, tulajdonképpen helyesel is, de mégis ő veszi át a szót: — Elromlott, hát elromlott! Tudom én, hogy az órák egyszer elromlanák, különösen itt nálunk, ahol annyi pára, miegymás éri nap mint nap szegényt. — Szóval? — Tudja, az úgy volt, hogy a dolgozók jelentették a főnökségnek, hogy elromlott az óra. Bevallom, eleinte bab- rálgattuk, piszkálgattuk, hátha-hátha, de semmi! Az óra beadta a kulcsot. Egy ideig állt a falon, tízek, százak bosz- szankodtak, hogy miért nem húzzuk fel az órát, merthogy biztosan azért nem jár. Néha, amikor a kis történeteket körülményesen mesélik el, akad valami pikantériája az ügynek, és érdemes vele foglalkozni. — Szóval, elvitték? — El bizony! — Mikor? — No látja! Éppen ez a. baj. Hónapokkal ezelőtt vitték el és hónapok óta nem hozzák vissza. — Kifogyott a türelem? — Ki bizony! Ha magának szüksége lenne valamire, ami úgyszólván munkaeszköz, akkor nem lenne türelmetlen, “ha egy javítás fél esztendeig tartana? Meg aztán tudja, nem is az óra... — Nem is az óra? Akkor hát micsoda? — A szégyen! Meg az, hogy naponta körülröhögnek minket: — Ha ennél a nagy, mammutintézménynél ennyi ideig csinálnak, vagy vásárolnak egy faliórát, akkor... — Érti már? — Értem, persze! Azaz, hogy nem értem, de nekem sietnem kellene. Nem tudja hány óra? — Nem! — Szólt mérgesen és karóráját a zsebébe nyomta... Szalay István sa van. A kocsmának tájára se megy. Pedig a múltkor rápirított Barna János. Azt mondja: Na, komám, téged is jól odakötött az asszony az asztal lábához, ha már egy fröccsre se mersz bejönni. Nem mék, mert nem akarok, kiabálta vissza. Menjetek csak, ha olyan marhák vagytok, hogy még fizettek is a méregért. — Na, tessék. Pár éve, amikor az orvos ijesztgette ilyenformán, ő csak nevetett: Ó, ha a doktor úr tudná, mitől halunk meg, hát először is magát mentené. De hát nem tudja. Semmit se tudnak az orvosok, csak azt hajtogatják: eldobni a poha. rat, eldobni a cigarettát... A gyerek nekipirosodva kapaszkodott az akol deszkájába, nagy, kerek szemekkel bámult, amikor a malacok előfutottak az öreg cöccögésére. — De szépek! Hű, de aranyosak! Meg szabad fogni őket? — Hát ilyenkor, amikor fias a koca, akkor elég vad. Nem nagyon szereti... — Ez vaddisznó? — Nem vaddisznó, de úgy ráront az emberre, mintha az lenne... — A gazdáját is megtámadja? — Hát..., engem, ugye, nem. Mert tőlem kap enni, ismer pici kora óta... De a nagymamádat már nem tűri. Még az állatorvos is félve lép be hozzá, mert ugye acsarog... — De én úgy szerenék megsimogatni egyet... — Ó, kisfiam, hát nem kismacska ez, hogy simogatni kelljen. No, várj csak, azért megpróbálhatjuk... — Becsusszant az akol ajtaján, álldogált egy ideig, majd hirtelen mozdulattal elkapta egy foltos kis malac hátsó lábát. Föl is emelte mindjárt, csak azután nyúlt a hasa alá, s odatartotta a gyereknek. A koca persze kirohant a visításra. Hör- gött, röfögött, kerülgette a nagypapa lábát, de az feléje rúgott erősen, rá is kiabált, így aztán nem mert tovább közelíteni. Zihált, olykor vicsorított még, de nem felbőszültén, inkább aggódva már. — Na, itt a coca, nézzed... Ugye, milyen szép kövér. Mint egy potyka. Pedig kilencen vannak... A gyerek félve, bizonytalanul nyúlt a malacka felé. Már nem kívánta simogatni. A visongó kis állat rúg- kapált, riadt apró szemekkel lesett a közelgő újabb kéz felé. Az erős marok fogta, szorította, akár a satu, a parányi sonkák rángatóztak a kérges ujjak között. Egyre lankadón, reménytelenül. — Tegyük le... Ügy sír ... — mondta hirtelen a gyerek. — Ügy szenved, biztosan menni akar az anyukájához... — Persze. Mondtam én, hogy nem macska ez. Na, látod, hogy örül most... Ahá, be is vágtatott a túlsó sarokba, azt mondja: na, engem nem csípsz el még egyszer... Ákos az utolsó szavakat már nem is hallotta. Időközben leugrott a sarokvasról, s átfutott a másik ólhoz. Ott újabb csodák vártak rá. Az eltitkolt csoda, aminek bemutatását későbbre akarta hagyni a nagypapa. A gyerek azonban lám, fölfedezte máris. (Folytatjuk)
