Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. január 9., siómba. MÜVÉSZETÉS IRODALOM 0 Pásztor Gábor: Műterem (díjazott) G yermekkorom „süly- lyedő világának” emlékei között végtelennek tűnő téli estéken hallott történeteket őrzök. Mesélőkedvű öregemberektől hallottam valamennyit. Némelyik valóságos kis novella, de akadt köztük terjedelmesebb elbeszélés is. Hőseik egy része valóságos személy, más részük a mesék birodalmába illő. Egyszer Vidróczki hőstetteit, máskor a vízen- járó boszorkány meséjét hallgattuk feszült figyelemmel, de a legizgalmasabb mesék egyike mégis a „cár fiáról” szóló történet volt. Pontosabban történetek, mert több változatban adták őket szájról szájra. Kiszínezve, kerekítve az előadást és persze minden mesélő a saját változatát tartva hitelesnek. A gyerekhallgatóságot persze mindenik lekötötte, hisz újabb és újabb mozzanatok váltak általuk ismertté arról: hogyan is került a „cár fia” Felnémetre, s milyen sors várt rá a Bükk lábainál meghúzódó kis faluban ... Az egyik mesélő szerint 1849-ben, a világosi fegyver- letétel után történt a dolog, amikor a cári seregek Egert és a környékbeli falvakat is elözönlötték. Egyik nap a felnémeti kocsma előtt szőke hajú, délceg cári tiszt szállott le lováról, s miután lovát megkötötte, bement a korcsmahelységbe. Díszes ruháját aranygombok ékesítették, s gazdagságát, s nagyúri voltát vélték felfedezni abban is, hogy az elfogyasztott italért aranypénzzel fizetett. A kocsmában időző falubeli legények összenéztek : csábító volt az aranypénz, meg az aranygombok is. A legények látták, hogy a tiszt egyedül jött, nem soká tanakodtak, leütötték. Aztán — nehogy gyanút fogjon az Egerben időző sereg — gyorsan elhantolták a közelben levő községi magtárépületben. Társai keresték is a tisztet — akiről közben „kiderült”, hogy a cár fia —, de hiába. A nyomok eltűntek, a falu meg néma maradt. Pedig nagy sarcot vetettek ki a falura. Aztán a cári seregek elvonultak s lassan már csak az emlékezet őrizte a történteket. Telt-múlt az idő, a falu hogy nem így hívták — téged semmi nem érdekel. Mutogatod magad a ruháidban, ami állítólag munka, ágyba bújsz egy bizonyos menetrend szerint különböző emberekkel, ami állítólag e munkának szinte szerződéses tartozéka és fogalmad sincs, hogy kitört a háború, amely veszélyezteti további mélyértelmű beszélgetéseink létét. — Tényleg? Ez érdekes... És te most odamész? — teszi hozzá kis szünet után. — Igen. — Mikor jössz vissza? — Nem tudom. — Lehet, hogy le fognak lőni? — Nem hiszem, de azért lehet. — Kár — sóhajtott a nő, miközben a legújabb fekete tulipán illatú krémmel fogat mos. És mondd, igazi háború van? — Igen. — Olyan, amit a filmeken lehet látni? — Olyan. — Fantasztikus. Most mi is úgy beszélgetünk, mintha valamelyik filmben szerepelnénk? i— Szóval kikísérsz? — Igen. A filmen most úgynevezett áttűn és következik be. Szép színek, koktélok, nők, férfiák. Róbert és Éva egy asztalnál ülnek rengeteg hódító ital társaságában, és arról beszélgetnek, hogy mi az értelme az életnek. — A magáénak valószínű semmi — mondja Róbert. — Miért? — Mert nincs semmi, ami fontos volna az. életében. — Igen, erre én is gondoltam. Nagy tetteket kellene végrehajtani. — Sajnos alkalmatlan rá a világ berendezkedése, hogy az átlagemberek nagy tetteket hajtsanak végre. — Ezek szerint maga átlagember? — Sziporkázó elmémet, leszámítva igen. — Tehát nem hisz abban, hogy bármit is befolyásolhat a világon?-— Nem. Pedig mily nagyon és hőn szeretnék. — Így hát mi a teendő? — kérdezte Evelyn, és összehúzta a vörös összes árnyalatában játszó szája szélét. — Mondjuk az, hogy keressünk a közelben egy ágyat — válaszolja némi töprengés után a férfi. A történetnek ez a része természetesen egy nyugat-európai nagyváros valamelyik pompás helyiségének halijában zajlott le, ahol a szereplők megfelelően át voltak itatva a mad polgári életfelfogás lehető legjellemzőbb tulajdonságaival. Az ágyat végül is Robert otthonában találják meg, rövid és igen eredményes keresgélés után. Evelyn felkészül a szokásos tréningre — gyönyörűen fotografált vetkőzés következik — de meglepetésére nem' ez történik. Robert mindenféle dolgokat mesél, hogy szeretne birkanyájat őrizni és fakunyhóban lakni és minden reggel tejjel és mézzel kínálná Evelynt egy ősi, soha nem létező nép szokása szerint. A .mese szép. A nő elérzékenyül, igazi könnyeket sír, és el is alszik -beszélgetés közben. Visszatűnés. Ismét Robert kocsiját látjuk, ahogy megáll a repülőtér előtt. Amikor kiszállnak, a nő megkérdezi: — Nem akarsz megcsókolni? — Vadul, forrón vagy gyengéden óhajtod? — Először vadul, aztán gyengéden. — Nincs időnk. Mennem kell. — Isten veled Robert. — Isten Éveled — vonja össze a búcsúzást és a nő nevét a férfi. A férfi különböző golyóbiztos üvegajtók homályos csillogásán megy át, a nő integet. Még egyszer meglátja a férfit, amint kanyarodik. Utána kiabál. — Robert, ugye mi szerettük egymást? — Igen. Nagyon. Evelyn. Drágám. Szerelmem. Stb. (Svédül, németül, magyarul stb.) Evelyn- kisétál a repülőtér épületéből, vesz egy újságot. Beül a kocsiba és ott olvasni kezd. Az újságból arról értesül, hogy Róbertét munka közben pontosan szíven találta egy golyó. A filmvásznon most megjelenik öt, hat, de az is lehet, hogy hét különböző felirat, amely mind ugyanazt jelenti, vége a filmnek. A nézők sírnak. Teljesen valódi könnyeket. 'Aztán hazamennék, bőségesen megvacsoráznak, borokat és söröket isznak. Kényelmesen elterpeszkednek a fotelban, megnézik a televíziót, amelyben Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában különböző hadseregek csapnak össze egymással és az áldozatok a kitűnő operatőri munkának köszönendő, félközeliben esnek össze az európai otthonok Philips, Telefunken, Sanno, Orion és egyéb gyártmányú képernyőin. Rövid szünetek következnek. Trapper farmer ... Philip Morris a nagyvilág illata... A Remy Martin bársonyossá teszi leheletét... Nívea .... Kéklő csúcsaival várja önt is a Cote d’Azúr. A cár fia — No, hallja, ha hazudós lett vóna a nagyapám, meg se hallgattam vóna." Egy felnémeti monda változatai lett a gyermek is, új iskola kellett. Az elöljárók úgy határoztak, hogy a régi magtárt lebontják, s helyére építtetik az új iskolát. Ahogy a magtár padlaját felbontották, s ásni kezdtek, rátaláltak a sok-sok évvel azelőtt meggyilkolt tiszt tetemére. A jegyző bevitette a „faluhá- zára”, koporsót csináltatott, hogy tisztességgel eltemessék. Az esetet hallván Korózs mama, akkor a falu tán legöregebb asszonya, lélekszakadva rohant a jegyzőhöz, bíróhoz, s intette az elöljárókat: temessék el mihamarább a halott maradványait, mert az maga az ifjú cár, akit 1849-ben öltek meg a felnémetiek, s akit máig halálra keresnek, s nagy baj jöhet a falura, ha kitudódik, hogy mégis csak itt tették el láb alól. A tanácsot megfogadták, a temetés szép csendben megtörtént’. történet más változatát ismerők a felnémeti temetőtől északra eső Kutyahegy-dű- lőben mutogattak egy sír- hantszerű dombot, amelyben — szerintük — a faluban megölt cári tiszt nyugszik. Ma már aligha van meg ez a dombocska, de a történet őrzi emlékét. Eszerint a tiszt kora őszi időben járt Felnémeten, gyümölcs- és szőlőérés idején. A falubeli férfiak a szőlőkbe csalták. Az út a Kutyahegy-dűlőn át vezetett, ahol a szekerek egymást érték, folyt a betakarítás. Az egyik szekeres gazda körtével kínálta az idegent, az a kocsiderékba hajolva válogatni kezdte a körtét. Vesztére, mert hátulról fejszével agyonütötték. Az összesereglett férfiemberek el is temették ott helyben, nehogy kitudódjék a dolog, s a falut a katonák felégessék... A cár fiáról szóló történetekről több mint három évtizeddel ezelőtt Kolacskovsz- ky Lajos is írt a helyi Igazság című lap hasábjain. Az ő általa lejegyzett változa-. tok közül az alábbi különösen érdekes — lévén, hogy már akkor is igen idős felnémeti ember közlése nyomán írta le. Az elbeszélő olyan tősgyökeres felnémeti család tagja volt, amelyik már a múlt században szerepel a község anyakönyveiben. Góner Miskának hívták az idős embert — írja Ko- lacskovszky —, aki nagy mesélő hírében állott, a falu szájaként emlegették. A családneve eredetileg Glóner volt, az anyakönyvekbe így is jegyezték be az itt tán másfél évszázada honos család tagjait. A könnyebb ejtés miatt változott a név az élő nyelvhasználatban, a mai napig is Gónernek mondják. Nos, Góner Miska így tudta a „cár" agyonveretésének históriáját: a cári seregek „1849-ben a Vécsey-völgyön jöttek be Egerbe, s a vásártéren táboroztak le. A mindig éhes katonák kegyetlenül dézsmálták a szőlőket, gyümölcsösöket. Még a cár is rákapott a finom szotyogós körtére. Addig-addig kóstolgatta kínálatlanul, hogy a felnémetiek rajtamentek, agyonverték. Bár ne tették volna! Mert a főgenerális ezért rettentő sarcot rótt ki a falura. A nép képtelen volt a pénzt mind előteremteni. Ogy aztán egyik jóravaló egri kofa, Rendekné (az Ostrom-utcában lakott, s a Kisasszony temetőben fekszik) adott egy véka aranyat, meg egy véka ezüstöt. így maradt meg a község! A cárt Felnémeten nagy pompával, bandaszóval temették el.” A kételkedő Kolaeskovsz- kyt az alábbi szavakkal nyugtatta ©óner Miska: „— Tón nem hisz? ... Már pedig, édes Uram, úgy volt a dolog, ahogy mondtam. Nem az ujjamból szoptam, a nagyapámtól hallottam. — Hátha tiszta papírosból olvasott a nagyapja? K olacskovszky Lajos azt is leírta, a felnémeti temetőben levő sírt maga is látta úgy 1927 körül, s akkortájt gyűjtött adatok szerint a falu népe így emlékezett: „Felnémeten a magtárt 1888-ban alakították át iskolává. Amikor a kőpadlót felszedték, alatta teljesen száraz fővényben, szép szál férfi egészen ép csontvázát találták. Dús szőke haja leért a válláig. Homlokán kardcsapás (vagy baltaütés) helye látszott. A csontokat beszállították a községházára és persze csodájára járt a fél falu. Dr. Hunyadi Bózás János szerint akkor rontott be édesapjához, a jegyzőhöz Ko_ rozs Tera néni, s jajveszé- kelve kérte az elöljáróságot, igyekezzék mielőbb eltűntetni a csontvázat, mert aki itt fekszik, az maga a cár. És ha nem a cár, legalábbis herceg. 1849. nyarán egyedül jött lóháton a faluba. A kabátján aranygombokat viselt. Szomjas volt a lelkem, betért egy pohár borra a kocsmába (a kocsma az erdészlak helyén állt.) -A lovát egy cölöphöz kötötte. A zsebei tele voltak arannyal. A korcsmárost is arannyal fizette ki. Meglátták ezt az éppen ott 'lebzselő felnémetiek, nyolcan-tízen közülük összebeszéltek, a cárt agyonverték, kizsebelték, a lovát meg elkötötték. A hullát félelmükben a magtár pádimentuma alá rejtették.” Kolacskovszky tudott egy nem Felnémetről, hanem Egerbocsról származó változatot is, amelyet egy Gö- böly Veres Zoltán nevű bocsi embertől hallott. Eszerint „ ... a cárt négy tábornokával a falu közepén, a híd mellett hántolták volna el. Ezek emlékét örökíti az ottani öt topolyafa.” „cár sírját” ma már hiába keressük a felnémeti temetőben. Lassan elfogytak mellőlünk azok az öregek is, akik a történet hagyományozol voltak. És a falu is átalakul, mi több: át is alakult már, elveszítve — elhagyva meseszerű, de megmentésre érdemes hagyományait, őrizzünk meg ezekből mindent, ami ma talán még megmenthető. Ifőkös István ' - *• ^1 ' ‘ , •. > Könyvespolc Szemes Zsuzsa: A hallgatag mélység A szegénység, „a többszörösen hátrányos helyzet” olyan társadalmi probléma, amelyre a szociológusoktól, szociálpszichológusoktól és a politikai vezetőktől kezdve az egész társadalom egyre inkább figyel. E hátrányos helyzet két mozzanata különösen veszélyes, mert a jövő minősége függ tőle: a gyermekek veszélyeztetettsége az egyik, amellyel a pedagógusok már régóta vívják szélmalomharcukat, a szellemi sivárság a másik, amelyre a népművelők és a szocáográfusok hívják fel nap mint nap a figyelmet. Szemes Zsuzsa regénye a szegénység világából feltörő jaj kiáltás, olyan sikoly, amelyet a megélt szenvedés hitelesít, amelyet azonban torzít az, hogy távolból hangzik, öt-tíz év és egy elhagyott életforma távlatából. (Németh László írja a következőket: „Két dolog teszi a jó regényírót: az a hűség, amellyel az élethez tapad, s az a hűtlenség, amellyel az élet fölé kerekedik." E megállapítás azért fontos számunkra, mert tapasztalataink szerint Szemes Zsuzsa nem tudott sem elég hűséges, sem elég hűtlen lenni az élethez! Nincs jogunk kétségbevonni a leírtak hitelességét, a gyermekkori szenvedések, a bolyongások, hányódások fájdalmát, de ezért, s azért, mert képes volt kiemelkedni ebből a világból. Szemes Zsuzsát, az embert sajnálom és tisztelem. Nincs jogunk kétségbevonni annak a szellemi nyomornak á valóságos- ságát, amelyről riasztó jelzéseket kapunk, de ennek leírásáért Szemes Zsuzsát, a szociográfust dicsérném, ha elvégezte volna hűséggel ezt a munkát. Ám Szemes Zsuzsa regényt akart írni, ezért nem törekedhetett a szociog- ráfusoktól megkövetelhető hi_ telességre; viszont élményeinek drasztikus valóságosságától, az átélt szenvedés nyomasztó élményétől képtelen szabadulni, nem tud az élethez és saját életéhez megfelelő módon hűtlenné válni, vagyis nem képes annak művészi általánosítására. így furcsa keveréke jelent meg művében a regénynek és a szociográfiának: az író másolja a valóság egy-egy részletét, amivel a hitelesség látszatát keltené, ha e részleteket nem „sminkelné” azért, hogy azok regényszerűvé váljanak. Ennek eredménye részben az, hogy a kiválasztott valóságszeletek esetlegesek maradnak, hogy a „smink” miatt elveszítik hitelességüket, részben az, hogy meg kell maradni a naturalisztikus leírásnál, de ennek sivárságát el kell fednie valamivel. Ezért szerepeket vesz fel a hősnő: egyszer lázad, máskor mártírként úgy érzi, minden ház az ő „vérükkel épül fel”; vagy éppen hőbörög, sőt felborult ítélőképességgel ordítja: „És mi, akik itt lakunk, a tetű, rongyos kurvák, építjük a szocializmust!" Azt is tudja az író, hogy a szegénység egyhangú és szürke, ezért színezőként különböző eszközöket alkalmaz. A kiválogatott életanyag egyetlen szempontból • tud önmagán túlmutató feladatot ellátni: a hősnő egyéni fejlődésében. Ebben az összefüggésben elveszíti az esetlegességét, kibontakozik valamiféle lienáris kompozíció körvonala. A hősnő felemelkedése azonban az író társadalmi emelkedésének a visszfénye, tehát külsődlegesen és nem a regény összefüggései által meghatározott. Ilyen szempontból ez az út egyéni út, nem tekinthető modellértékűnek. Kevésbé divatosan kifejezve: a valóságban az érdekviszonyok adott állapota miatt csak részben, a regényben a regén yvilág öntörvényű kibontakozásának hiánya miatt az ilyen felemelkedés egyáltalán nem lehet tipikus. Állításunk ellen igen sok egyéni életút szól. Mellette a fekete vonatok, az újratermelődő „hátrányos helyzetű” rétegek problémái, az életmód riasztó igénytelensége, az értékvesztés és az értékek hiánya stb. Ez a valóság átsötétiik a regényen, a felhordott vékony „sminken”, ez mozgatja a hősnőt, nem a regény valósága. Ezért szakmunkássá válásának'útja a külső erők esetlegességének a függvénye. Ezt az egyediséget, külsődlegességet és esetlegességet nem ellensúlyozza az az ismerős, régebben kötelező, itt és most mérsékelt optimizmus, amivel a regény zárul. (Szépirodalmi, 1980.) * Törőcsik Miklós
