Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. január 30., szombat Kálnoky László: A lehetséges változatok A karácsonyi időszakban jelent meg Kálnoky László műfordításainak kétkötetes válogatása, csaknem más­fél ezer oldalon vonultatva fel a világirodalom lírai vallomásainak a költő által átélt és magyarra ültetett verseit. A kötet címe: A lehetsé­ges változatok, nem vélet­len. A műfordítónak is je­les Kálnoky László tömör véleménye, álláspontja ez a cím. Egy alkotó nem is te­het mást, mint műve cí­mében bevallja mindazt, amit munkájáról el akar mondani. Ez ugyanis val­lomás arról, hogy a mű­fordítás nem egyszerűen nyelvtudás kérdése. Nem is csak egy, az eredeti mű ol­vastán keletkezett hangulat viszaadása. Vagy csupán egy visszaemlékezésből származó olyan önzés, amely készteti az eredeti mű. vagy szöveg ismerőjét, milyen jó lenne, ha ezt a szellemi éntéket, ezt a ver­set,” a mögötte meghúzódó emberit megismertethetném mindazokkal,' akik az én anyanyelvemet beszélik és nincs módjuk felfedezni a maguk számára azt az em­beri és művészi érzéket, amit az érdekes sorok, strófák, hangok, hangsorok rejtenek. Kálnoky joggal állíthat­ja, hogy az ő fordítása a lehetséges változatok közül az egyiket jelentik. Mert mindenkinek, aki az erede­tit olvassa, érti és élvezi, megvan a saját, élménye, képe, érzése, hangulata, — s talán a legfőbb- — ítélete arról, amit az idegen nép, idegen kor, idegen földrész, idegen vallás, idegen em­beri sors fia élénkbe tett. Abban a néhány sorban, amely jellemez, kiadja a sorsot, a lelket is, akár szeretetre, akár ítéletre. S az idegen költőnek nemcsak a hangok képzése és nem­csak a szájában megy vég­be másképp, mint nekünk, hanem a gondolatai, érzé­sei, szenvedélyei, okos vagy oktalan indulatai is más alapállásból más érzéklések és érzékletességeik bűvöle­tében nemesednek alkotás­sá. Mindez amit csak em­lítettem és még sok egyéb más lecsapódik, lepárlódik abban, amit az alkotás vé­gül is mint egy megfelleb­bezhetetlen és kikezdhetet­len egyseg magába zár. ösz- szefog, őriz az időben. Azért hogy hasznára le­gyen azoknak, akikhez el­jut, akiknek a sorsához hozzájárulás lesz az az apró élmény, amit a vers, az abban megtestesedő költői vallomás jelent. Innen nézve a műfordí­tás. tehát a fordító költői munkája, aki arra vállalko­zik, hogy egy másik poéta által életre keltett tartalom és forma szolgálatába sze­gődjék. tudomány is, él­mény is, és ezzel a kettővel egybekötve is — merő kép­telenség! A tudós Kálnoky, aki a kétkötetnyi műfordí­tás vitathatatlan tanúsága szerint több száz lelki rí­tus, versforma, ritmus, dal­lam, formai, tartalmi meg­kötés ismerője és értője, egy egész termékeny élet hosszú évtizedeit azzal a szívós munkával töltötte — ugyan milyen kénysze­rek késztethetik a embert ekkora szellemi gyötrődésre és örömre? —, hogy felfe­dezze a vele rokon alkotó­kat a hozzá eljutott írások­ban, megismerje az írók jellegzetesen egyéni alka­tát, felfogja a művészi for­mákat, amikben a számá­ra rokonszenves tartalom elféit, egyénivé és igazzá felfokozva utat tört magá­nak. Addig, hogy az erede­tiből a különböző nyelvek hajszálerein keresztül ván­dorolni és hatni kezdett. Csak a hirtelen jött és zöldfülű kezdőnek magától értetődő és természetes ez a műfordítói munka. Talán azt is mondja, hogy mindez semmiség, vagy azt, hogy ugyan már, ki figyel ma­napság ilyen teljesítmények­re? Van-e egyáltalán erre szükség, mikor napjainkban néhány kalapba dobott, el­kopott szó elegendő arra, hogy érzékeltesse szürke és szűkülő tudatunk apró fo­lyamatait, vagy állóképeit? A válasz Kálnoky teljesít­ményében van. Az ő lelki­ismeretében! Ö az a tisztes korban élő, már a tetőn tartózkodó magyar lírikus, aki teljes szellemi vérte- zetben, a tartalom, a forma feltétlen művészeként mű­fordításairól „csak” mint lehetséges változatokról be­szél, ment igaz is: magya­rul hasztalanul hívjuk a ke­nyeret kenyérnek, a német Brot-ot ír és mond, a latin panist emlegetett, és a paine éppúgy nem lehet azonos lelki és hangzásbeli tarta­lom a chleb-bel, noha meg- rögződésük az életben és a fogalmi rendszerben, a kü- lön-külön életünkben ott valahol, nagyon mélyen gyökereznek. De a gyökerek más földben, más tájban, más korokban kapják és kapták az éltető nedvet, ha versről, ha egyéni vallomá­sokról van szó. A fent felsorolt indokok és még sok más egyéb mi­att is köszöntjük Kálnoky László műfordítás-gyűjtemé­nyét. Az egri származás és a diákévek mintha benne rejlenének szeplőtelen le­nyomatként a magyarítá­sokban, amiket most így, egybesöpörve' olyan szemet gyönyörködtetőnek, tarká­nak, színesnek, nyugalmas forgatagnak látunk és élver zünk, mint azt a levélhal­mot a Népkertben, amelyre a késő-őszi fény a délután­ban ráül csillogni. (Magvető) Farkas András Kálnoky fordításaiból Janus Pannonius: Mentegetőzik, hogy nem elegyedik harcba Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kísérem, nem kell gyávának szidnotok engem azért, mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok, nem kúszom ostromlott vár meredek falain, és rest nézőként szemlélem a más veszedelmét. Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. Am ha a költő is harcol, s odavész a csatában, hősi halálotokat versbe ki szedje vajon? Goethe: Miért... Miért, hogy annyi bölcsesség s badarság hallható, akárhová megyünk? Vének szavát szajkózza az új fiatalság, s mint sajátját tálalja föl nekünk. Goethe: Kerüld mindig... Kerüld mindig, aki csak ellentmondásra csábít A bölcs mindjárt tudatlanabb, ha tudatlanokkal vitázik. A Rákóczi-induló festője A nagybányai művésztelep egyik alapító és vezéregyéni­sége, Hollósy Simon 125 éve, 2857-ben született. A kor di­vatos életképein, zsánerein nevelkedett ifjú festő, a müncheni Akadémián tanult. Korai művei követik a kor festői divatját, de 1885-ben festett képe, a „Tengerihán­tás” egyszerre kiemeli az is­meretlenek sorából, tekin­télyt szerez neki. Hollósy a népszínmű-festészet hamis tetszelgősségére a falusi élet közvetlen hangjával válaszol. Ekkor már tömörülnek Hollósy körül a fiatal művé­szek, s 1886-ban megnyitja Münchenben festőiskoláját. Hollósy nagyszerű pedagógus, vonzó, színes egyéniség, is­kolája az Akadémia merev szemlélete helyett a termé­szet, a valóság megfigyelésé­re ösztönöz. Néhány év múl- val kialakul körülötte a „Hollósy-kör”, amelynek tag­jai a tanítványokon kívül írók, építészek, műtörténé­szek. Két nagybányai festő, Ré­ti István és Thoma János vetette fel a millenniumi ün­nepségek évében Hollósynak a nagybányai telep megszer­vezésének gondolatát. Holló- syéknak tetszik az ötlet. Az akadémiák ellen való láza­dásuk forrósodó hangulata váltott át a vágyba, és a közös akaratba, hogy hazai talajból sarjadoztassák a ho­ni művészet új vetését. A nagybányai természet rendkívül bőséggel kínálta sajátos éles megvilágításban hegyeinek, erdőinek, rétjei­nek, talajának színvilágát. Megittasultak az eleven ter­mészetélménytől, képeik ko- loritja megfűszeresedett, a keresés időszaka után hang­jukra találtak. Ki-ki a saját mondanivalójára. A kolónia törzse, az alapí­tók, öt művész: Hollósy, Ré­ti, Thorma, Ferenczy Károly, lványi Grünwald Béla. A Hollósy-iskolában az első nyáron 31-en dolgoztak, ma­gyarok, oroszok, lengyelek, németek, osztrákok, de akad­tak spanyol, angol, észt nö­vendékek is. Hollósy hat évig — Nagybányáról tör­tént távozásáig — vezette az iskolát. Növendékei voltak többek között Glatz Oszkár, Rudnay Gyula, Czigány De­zső. Hollósy korai zsánerképei, a „Kocsmában mulatozó”-k helyére „Az ország bajai”-n törpengők kerültek, útja a népért való nagyobb törté­nelmi gondhoz vezetett el. A szabadság, a nemzeti füg­getlenség egymásba fonódó gondolata, vágya ott kísér­tett a nagybányai alapító­csoport minden tagjában, s a millenniumi örömmámor közepette Hollósy a Rákóczi- indulót idézte meg. A Rákóczi-induló első váz­latát 1895-ben festette Hol­lósy, s ettől kezdve 25 évig, haláláig, foglalkoztatja a té­ma. „Hollósy Rákóczi-induló- jának változatai arról tanús­kodnak, hogy mondanivaló­jának súlyát, élményteljessé­gét, az egymást követő fes­tőnemzedékek stflusproblé- máival megküzdve tudta ki­fejezni — írja Bényi László. — E saj átlagos elbeszélő a zsá- nerfestés realista igényeivel nyúlt az impresszionisztikus festői előadásmódhoz, és az­zal a kifejezésbeli szertelen­séggel, melyet csak utóbb, az expresszionizmus törvényesí­tett. Bátran folyamodhatott bármiféle eszközhöz, egyide­jűleg, hiszen mi sem állott távolabb tőle, mint az, hogy meghatározott irányzathoz tartsa magát, mikor ecsetje mozgását mondanivalójának értelmére irányította, s rá­bízta annak ütemére, hevére, szín- és formaérzékenységét pedig képzeletének látomá- sos izgalmára. Tengerihántás (MTI — KS) 1902-ben Hollósy iskolájá­val együtt megválik a nagy­bányaiaktól. Tovább foglal­koztatja a Rákóczi-induló, Petőfi-illusztrációkat készít, de fő témája a táj. Técsőre megy iskolájával — a falusi házak, utcák, a Tisza-part, a levegős táj jelenik meg ké­pein. Magányosan, visszavonul­tan, a művészi élettől elsza­kadva anyagi gondok között éli utolsó éveit. 1917-ben már nem nyitja meg iskoláját, s 1918-ban meghal. Halálakor Ady emlékezik meg róla a Nyugat lapjain. K. M A függöny mindig résnyi- re összehúzva. Faragott bú­torlábak között botorkál a fény. Kényelmesen hátradő­lök az öreg kanapén. Emma néni mindig megkínál egy finom szivarral. Mindig megkérdezem, hogy nem za­varom-e? Fényképeket nézegetünk. Bajuszos férfi lovon. Dús buxusbokrökkal szegélyezett ösvényen, fiatal lány for­dul vissza, hogy rám moso­lyogjon- az idő ablakán ke­resztül. A szobában csend van, csak az ingaóra billeg- teti finoman az idő fáradt lepkeszám yatt. Gyűszűnyi likőrrel koccintunk. Miért is járok ide? — tű­nődöm. Először még magam is elhinném, hogy Emma néninek szüksége van rám. Aztán ahogy szétnézek a nyugalmas méltóságot árasz­tó szobában minden tisztá­zódik. Nekem van szüksé­gem rá. El akarom hitetni magammal, hogy milyen jó lesz majd a békességes öreg­kor. Az öregember minden dél­után felveszi szürke öltö­nyét, nyakkendőt köt és ki­megy a szociális otthonból. Soha nem mondja hová. A riadalom akikor tör ki, ami­kor vacsorára sem jött meg. Elindultak a keresésére. Ott találták meg a háza előtt. Állt az ablakkal szemközt és nézett befelé a homályos szobába. A ház üres. Le­bontják. Többszörösen nem alvó vagyok. Jóvátehetetlen mu­lasztásaim lándzsáin forgo­Szigethy András: Az idő pengéi lódom legtöbbször virra- dásig. Égető sebek közül is legfájóbb, hogy nem tudtam igazán otthont terem­teni életeim vigyázóinak. Közülük utoljára apám nővére lakott nálunk. Ekkor utáltam meg végleg és visszavonhatatlanul laká­sunkat, ahol nincs egy em­beri zug, egy kuckót adó beszögellés meghitt beszélge­tésre. A modernség látsza­tával feltapétázott dobozszo­bák nem csak méreteik miatt teszik létezhetetlenné a meghitt családi hangulat kialakítását, a több nemze­dék együttélését. A parányi konyhában elfogyasztott va­csora ízeire is rátelepedett a vasbeton lelket nyomó sú­lya. Tudom, hogy nem érez­te magát jól nálunk. Hiába próbáltunk mindent. Az ott­honteremtő szándék szögle­tes, mértani rendbe ütközött. A gyanú megtelepedett ben­nem a magunk sorsa iránt is. Nem is olyan régen még fiatal házasokként jutot­tunk új lakáshoz. Most már azon kell gondolkodni, hogy mi lesz ha majd egyszer fiunkkal, menyünkkel kell ebben a lakásban élni. Nem lehet. Űj lakást kell igényel­ni a fiataloknak? Nem le­hetne előbbre is gondolni? Mindannyian megöregszünk, kivétel nélkül. Lakásunk tervezői is. Milyen jövőt építhettünk magunknak? íme az ember. Valamikor Gárdonyi ismerőse volt. Ki­váló esszék, irodalmi tanul­mányok szerzője. Éles elmé­jével hadakozott a szellemi csatákban. Karonfogva ve­zetem végig a szerkesztőség folyosóján. Nehezen, meg­megtántorodva jár. Aggó­dom érte. Hogy fog hazaér­ni? A zsúfolt városi buszon nem esik-e baja? A megál­lótól is messze lakik. El ké­ne kísérnem. De hányukat kellene elkísérnem, karon- fognorn a lépcsőn, elvenni a csomogjukat, segíteni le- és felszállni, átvezetni a zebrán? Miért vannak ilyen sokan? Mindig ennyien vol­tak, csak én voltam érzéket­lenebb a fiatalság rinocé- roszbőrében? Vagy csupán arról van szó, hogy magá­nyosabbak, elhagyatottab- bak, törékenyebbek és ki­szolgáltatottabbak lettek öregjeink? Ha már semmi mást nem mondott volna csak azt a mondatot amivel utamra bo­csátott, akkor is megszabta volna egész életemet. Most is érzem súlyos, öreg kezét a fejemen, ahogy ezt mond­ja. — Keveset ítélkezzél, és még kevesebbet ártsál. Ez a legfontosabb. Újsághír: Szomorú, halálos végű balesethez riasztották szom­baton reggel az egri tűzol­tókat. Kálban, a Lehel ve­zér út 87. szám alatt élő özv. Balogh Józsefné, az éjszaka feltehetően gyertyát akart gyújtani. Az idős, beteges asszony ruhája valahogy lángot fogott, amit nem tu­dott eloltani. A szerencsét­len asszony menekült volna, de a szobában akkor már sűrűn gomolygó füsttől el­vesztette eszméletét, s végül — a szakértő megállapítása szerint — füstmérgezésbe, illetve az elszenvedett súlyos égési sérülésekbe belehalt. Nem tudok gyűlölködni és haragot tartani. Nem jó tulajdonságom, csak megta­nultam, hogy nem érdemes. Annyiszor láttam évtizedes sérelmeket szétbomlani, semmivé válni, nevetséges­sé lenni ama bizonyos utol­só pillanatban, hogy az eszemmel meg tudom aka­dályozni magamban a kiala­kulását. Csak a kompro­misszumnak van értelme. A jó, az okos kompromisszum­nak. Nem vagyunk Istenek. Olympuszunk a Járókától a méltató szavakig tart. Két dátum, két évszám közötti kötőjelet kell értelemmel felruháznunk. Örök titok, hogy hogyan. Születnek rá frappáns mon-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents