Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-29 / 24. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. január 29., péntek Ötlet és valóság P ofon egyszerű, szok­ták mondani arra, ami magától értetődő, na­gyon természetesnek lát­szó, mihelyt — kitalálták. Gyöngyösön az Agrome- chanika szövetkezet veze­tőinek jutott eszébe nem­rég egy ilyen dolog. Ott az új, kényelmes és külsőre is mutatós központi üze­mük. Szépen illeszkedik a környező telepek sorába a város déli részében, az úgy­nevezett ipari körzetben. — Miért csak a mieink élvezzék a „helybeli” üze­mi orvosi ellátást? Ha már van rendelőnk, öltözőnk, üzemi orvosunk... Megkérdezték sorra a vá­rosban tevékenykedő ipari szövetkezeteket. Vajon „be­társulnának-e” az üzemi or­vosi ellátás kiterjesztésé­be? Hogyne, örömmel, kap­ták a választ. De megkérdezték a kór­ház vezetőit is: mit szólná­nak hozzá, ha lenne egy ilyen „közös” rendelő? Mondjuk egy egész napos elfoglaltságú orvossal és a szükséges személyzettel? Nem kellett sokáig vár­t niuk a helyeslő válaszra. Sőt! A felszerelés, a mű­szerek, a berendezések is megérkeztek. Az ipari szö­vetkezetek megyei szerve is támogatta a kezdemé­nyezést. A helybeliek pedig társadalmi munkában vé­gezték el a szükséges ren­dezést, ilyen-olyan tenniva­lókat. Még kis laboratóriumuk is van. A rendelési idő a mű­szak tartamához igazodik: reggel 7-től délután fél 4­ig tart. Aki orvoshoz akar menni, nem kell, hogy mű­szakot mulasszon. Micsoda kényelem! Ál- % mélkodhatunk. Ez igaz. De egy kis „önzés” is akad az ügyben: ha helyben van az orvos és a szükséges la­boratóriumi vizsgálatokat is ott tudják elintézni, akkor az óramutató sem jár any- nyit, mintha a rendelő in­tézetbe kellene menni. Az ötlet és a megvaló­sítás — gyorsan ment. Ki­derült, hogy ami kényel­mes, az lehet hasznos is. Tehát: lehet utánozni! (—ár) Hajdanvolt Eger Rozmaringos lakodalom, rozmaríngos temetés... Türk Frigyes, akinek halá­la hetvenéves fordulójáról a múlt évben emlékeztünk meg, néprajzi gyűjtőútjáról többek közt ezt írta: „Né­pünk virágszeretete megnyi­latkozik élete minden moz­zanatában. Menjünk csak végig külvárosaíhkon, a hós- tyákon. A kisablakokban csak úgy duzzad a kövérle­velű bazsalyika, a muskátli meg a rozmaring. Rozma­ringág a lakodalmak és te­metések szertartásos virága. Azt hímez a menyasszony is vőlegénye jegyingébe”. Ez a mondat izgalmas út­ra indítja közel nyolcvan év múlva a kutatót. Van-e még rozmaring az egri bástyá­kon? Milyen szertartás fű­ződik ehhez a halványzöld ágas virághoz? Bizony iz­galmas út ez. Mert ott kell kezdeni, van-e még hóstya Egerben? Ha van is, csu­pán néhány maradék ház, amit a beton-emeletek miatt még nem bontottak le, azo­kon sincs kisablak. Mert a kis- ablakokon a szegénység te­kintett ki dideregve a világ­ra, a szegénység pedig már elmúlt. Kérdezősködik a kutató, hol talál rozmaringot? Gál Lajosné azt mondja: Bíróéle - nál. özvegy Bíró Lajosné Fü- löp Anna, Május 1. utca 31. szám alatt lakik. Hetven esz­tendejére is sudár, erős asz- szony. Ilyen télidőben a kamrában őrzi a cserépbé ültetett ágas-bogas, szinté többszörös karikába font nö­vényt. Ápolja, gondozza, .jö­vőre tartogatja, mert csak a virágja hervad el ősszel, szá­raz levele áttelel, ha jó he­lyen van. „— Ez az öregje — mondja — már oltottam róla két fiatal ágat. Tavasz- szal, kiviszem a piacra, meg­veszik szívesen.” És elmondja szíves• szóval, hogy a rozmaringágacskát a vőlegény a kalapjához tűzve viselte hátul, félkör alakban hajlítva, ugyanígy a meny­asszony is, fehér koszorúja hátulsó részén. De jutott be­lőle a nagyvőfélynek, meg a két legénypajtásnak is. A nagyvőfély vitte a lako­dalmas menet élén a borral telt literes üveget, másik ke­zében fehér asztalkendőbe kötve, kerek tálon á mor- ványt. (Ezzel előkerült egy szó, egy rég elfelejtett szó. A morvány egyfajta ünnepi ka­lács, közepe lyukas, mint a kuglófé. A morvány szó szláv eredetű, cseh alakja mrvan. Onnan szivárgott le a szlovákok közé, majd a felső vidék palócaihoz, ott kiegészült a megfelelő ma­gánhangzókkal, s lett belő­le morván, morvány. Éppen úgy. mint a magyar nyelvbe beéktelenedett trehány, ami­nek eredeti szláv alakja trhan. Hanyag a magyar je­lentése, s aki használja, bi­zony hanyagul beszél.) A rokonságnak morványt kellett vinnie a lakodalmas házba, arra is szabály volt, hogy minő rokonsági fokon mennyi kalács volt kötelező. Abból kaptak az úgyneve­zett hívatlanok, akik csak később vehettek részt a lag- ziban. Némely lakodalomban annyi morvány gyűlt egybe, hogy a család a piacon árul­ta a maradékot, faluról ko­csival hozták be a Dobó-szo­bor mögé, az volt a mor­vány helye. Hanem a temetés! Az öreg­asszonyt csak eltették nyu­galmasan, rozmaringágacs­ka az imakönyvében, ima­könyve az összekulcsolt ke­ze közt. A lány temetésekor mátkatálat vittek a kopor­sót kísérő menetben, a mát­katálon koszorúba font roz­maringágak. Két oldalt há­rom-három lány haladt, égő gyertyával, megilletődve, csendesen sírdogálva, hiszen ők lettek volna koszorúslá­nyai, ha megélte volna es­küvőjét. A rozmaringkoszo­rút a sírba tették. A legény temetése komor méltóságú volt. A koporsó két oldalánál három-három legénypajtás, kivont kard­dal, a kard hegyén rozma­ringgal koszorúzott citrom. Mikor a holtat lebocsátot- ták, a citrom felébe hasít­va hullt a koporsóra, roz- maringostól. Ilyen volt a rozmaringos lakodalom, rozmaringos te­metés az elmúlt században, talán századokban is. Két jellegzetes, szívet szorító eg­ri kép, melyet meg kellett menteni, mielőtt az emléke- zők is az emlékezés egyre halványuló távolába tűnnek. özvegy Bíróné Fülöp An­na asszony máig is őrzi vi­aszból gyöngyözött fehér menyasszonyi koszorú­ját. Azt is elmondja még, s jó ezt is tudni, hogy Eger­ben színes menyasszonyi ru­hába öltöztek a menyasszo­nyok. Az ő édesanyja volt az első, a század második év­tizedében, aki esküvőjére fehér selyembe öltözött, s fehér cipőt viselt hozzá. ö maga ápolja, oltogatja a rozmaringot, ezt a fűsze­res illatú virágot, elevenek és holtak babonás virágát, az el nem múló élet virá­gát. Hátha sikerül átmente­ni még a jövő századokba. Kapor Elemér Se csókolom, se szia? ■? — Tudod, egyesek azt gondolják, hogy az udvariasság kispolgári csökevény. Nem mondom, a múltban az úrigye­rekek valóban tudták, hogyan kell udvariasan viselkedni. Illemtant tanultak, hibátlanul ettek késsel-villával és szer­tartásosan köszöntötték a vendéget. Persze, mármint az úri vendégeket értem ez alatt. Az ő etikettjük — igaz, csak ne­kik szólt, nem örvendeztette az alattvalókat. — Hé! János. Aggyisten, János-... Legfeljebb annyi ju­tott nekünk az úri finomságból. Nézem B. Jánost. Kellemes társalkodó, gyors észjárású ember. Amióta nem láttam, talán egy árnyalattal deresebb lett a haja, de az arcvonásai a régiek. — Emlékszel, meséltem egyszer neked, hogy mi sokan voltunk testvérek. Apám juhász volt, birkák között nőtt fel a nagyapám is. Én, mint afféle kerek fejű lurkó, gyakran bejáratos voltam a kastélyba. Ott azután kéz alá fogott a baronesz. Megtanított kezet csókolni, ajtót nyitni a vendég előtt és haptákállásban megköszönni a tíz vagy húsz fillért, amit a vendégek a markomba nyomtak. Az igazat megvall­va afféle kis népi motívum lettem. Kedvenc, mivel az ura­ságnak éppen csak a gyerek hiányzott a boldogságából. Apám haragudott, hogy mindennapos lettem „ott bent”, ahogyan ő nevezte a kastélyt. Anyámnak viszont jól jöttek sóra, borsra a fillérek. Egyszer nekem támadt szegény apám: — Mit nyalogatod te mindenkinek a kezét? Ékkor már nagyobbacska voltam. Iskolás. A szó meg­döbbentett, és másnap, amikor a beronesz a kezét nyújtotta, zsebre vágtam az ujjaimat. Ez volt az utolsó jelenésem a kastélyban. Kegyvesztett lettem. Az emlékek belegabalyodnak a cigarettafüstbe, megre­meg a hangja, ahogy az apját említi. — De nem is untatlak ezekkel a régi históriákkal, csak úgy eszembe jutnak, amikor az én kisebbik fiamra, az Imi­re gondolok. Hazajön, belöki az ajtót, nekem meg odaveti: — Hát anyu? Van valami kaja a hűtőben? Egy hete jöttem rá arra is, hogy valójában nem tud rendesen késsel-villával enni. — Nem tanítanak erre a napköziben? — "Kanállal gyorsabb — dobta vissza a szót. Tíz napja sincs, hogy a szomszéddal beszélgetünk a ház előtt. Jönnek a gyerekek, az övéi is, de mintha ott sem lennénk. Se csókolom, se szia! — Nesze neked, mérnök házaspár — mondom este az asszonynak, meg hogy ez nemcsak az iskola számlájára írandó. A sajátunkra is... János barátom ma elemében van. Kétszer is megpróbá­lom más vonalra átvinni a témát, de ő köti az ebet a ka­róhoz. — Mondj már valamit! Mégis, te szakmabeli vagy. Vagy csak engem tudott kézcsókra, meg haptákolásra bedresszí­rozni a grófkisasszony? Ezeket a mi srácainkat nem lehetne? Az iskolában, a napköziben, vagy jó, hogy magunkat se húzzam ki, „idehaza”? Lassan ott tartunk pajtás, hogy min­dent tudnak a gyermekeink. Ismernek nyelveket, járnak balettra meg zongorára, csak éppen köszönni nem tudnak. Érted? Köszönni, meg a felnőttekkel udvariasan viselkedni. Ez nem férne bele valamelyik nulladik órába? Izgek-mozgok, nyelek nagyokat, de egyszer csak várat­lanul megszólal a szomszéd szobában a lemezjátszó és fel­csendül János kedves nótája. Nagy szerencse, mert ha annak idején nem is, de most biztosan elégtelenre feleltem volna pedagógiából... Szalay István Színháztörténet dióhéjban (3.) Színház pz egész világ Volt egyszer egy nyúl, úgy hívták, hogy Nyúl. így kezdődik a televízióból is jól ismert Rémusz bácsi egyik meséje, ahogyan azt Joel Chandler Harris, a kitűnő amerikai etnográfus leje­gyezte. Hadd vegyük köl­csön — illő tisztelettel — ezt a hegyesre köszörült, már-már abszurd kezdőmon­datot, mert illik nagyon a mi mesénkhez is. Tehát: volt egyszer egy színház, úgy hívták, hogy Színház. (Angolul természe­tesen Theatre, mert London­ban vagyunk, az Erzsébet- korban, az ezerötszázas évek vége felé.) Ezt a színházat azért hívták Színháznak, mert akkor még nem volt több rajta kívül, s így nem kellett félni attól, hogy ösz- szetévesztik. Később, amikor egy zsugori telektulajdonos felmondott a színház tulaj­donosiak, s az a Themze túlpartján új színházat emelt, már el kellett nevez­ni valahogy, mert egyre több színház épült Londonban, a reneszánsz — a középkor utáni újjászületés — embere szomjasan itta az új mű­veltséget, mely a felfedezé­sek nyomán áramlott az öreg Angliába. Fényes kor ez. A spanyol Tengerész Henrik hajózási akadémiát alapít, itt tanul csillagásza­tot és navigációt Kolumbusz Kristóf, Magellán, Vasco dé, Gama. Micsoda „évfolyam”! A világ hirtelen kitágul. Kolumbusz felfedezi Ame­rikát, Magellán körülhajózza a földet, s már az egyház hiába állítja, hogy a föld egy szép nagy lapos korongi a tengerészek „ismeretter­jesztő előadásokat tartanak” szerte a kikötői csapszékek­ben, s a gyöngyöző poharak fölött Kopernikusz szelleme lebeg. Mi másnak nevez­hetné el új színházát Burd- badge, a túlparti Theatre el­űzött tulajdonosa, mint Földgömbnek (The Globe)? A tornyos, hatszögletű épü­let homlokzatán hatalmas Herkules-szobor, vállán a Föld, mely immár gömbö­lyű. Ebben a színházban működött sokáig Shake­speare, a modern dráma meg­teremtője. Hogyan zajlott le ebben a korban egy színházi elő­adás? Próbáljunk közelebb menni. Délután három óra van. A Glóbusz színház tor­nyára felkúszik egy repke­dő fehér zászló. — Előadás lesz — zárja fatáblás abla­kait a kereskedő. — Gye­rünk— mondja a kovács, s legényei oltogatni kezdik a tüzet. — Vajon mit látunk ma? — kérdezgetik. — Rém­történetet a véres III. Ri- chárdról — mondja egy jól­értesült segéd, aki a múlt­korában sisakot foltozott egy színésznek. — Valami Sha­kespeare szerezte. — Gye­rünk fiúk, ömleni fog a vér. — Meg a sör — bólint a mester, s a kovácsműhely kapujára is rákerül a lakat. A színház udvarának egyik végében ácsolt színpad, mint a középkori piactereken. Az épületben, amely az udvart körülveszi, tulajdonképpen csak öltözők, raktárak, s a fontosabb színészek lakószo­bái vannak. No meg erké­lyek körben, belül, melyen jópénzű urak könyökölnek mélyen lenyúló bársonyterí­tőkön. A boltos, a kovács és legényei a színpad előtt áll­nak, s rajtuk kívül aki csak befér, az utca kíváncsi né­pe. Á publikum között csa­poslegények járnak, s ma­lomkeréknyi fatálcán árulják a sört. (Ezt később eltiltják „bizonyos elemek” távoltar­tása végett.) Még nincs ref­lektor, s ünnepélyes rivalda­fény, itt csak a nap világít (olykor eső szemerkél), de ez már igazi színház, „szín­házüzem”, ahogy ma mond­juk. Az ebben a korban kelet­kezett darabok — klasszikus görög drámákhoz hasonlóan — átdolgozás, „leporolás” nélkül is tökéletesen élvez- hetőek. (Rövidíteni szoktak némileg rajtuk, a londoni közönség, úgy látszik, türel­mesebb volt a hosszú da­rabok iránt.) A korabeli szerzők és színigazgatók tu­datosan törekedtek arra, hogy amit a színpadon elő­adnak, az egyszerű nép szá­mára is vonzó legyen. Ka­ján túlzással azt szoktuk mondani, hogy Shakespeare drámáinak végén csak a súgó, meg az ügyeletes tűz­oltó marad életben, alkal­masint azért, mert rájuk a következő előadáson is szük­ség lehet. Ám ezek a drá­mák jóval több mint iz­galmas történelmi „krimik” — a válságba került ember belső mozgatórugói mutat­koznak meg bennük teljes mélységükben, és hatalmas nyelvi erővel. Shakespeare műveiben a tragikus és hu­moros elemeknek, a mar­káns jellemrajznak és a könnyed zeneiségnek nagy­szerű egyensúlya valósul meg. íme a teljes világ, egy-egy előadásba sűrítve. Színház az egész világ — mondja Shakespeare —, melyben minden ember sze­repet játszik, a Nagy Ren­dező szereposztása szerint. Az egyik azt játssza, hogy bölcs király, a másik azt, hogy bolond. Ám a gépezet­be gyakran homokszem ke­rül, s a szerepek fölcseré­lődnek. Hamlet bolondokat beszél, s Lear király bo­londja bölcseket szól, s mindezt majd négyszáz év­vel a modern lélektani ku­tatások kezdete előtt teszik. Hol van még Freud, és hol Ortega? — Rómeó néhány perccel érkezik hamarabb, mielőtt Júlia feléledne tetsz­halálából. Ezért kell meg­halnia. S hol van még He­gel és a a véletlenek dialek­tikája? A görög drámák konfliktusa az úgynevezett tragikus vétségre épül. Az istenek a véletlent nem is­merik. Ellenük csak véteni lehet. Shakespeare színháza már a gömbölyű földgolyó, ahol nincs helye az istenek­nek. Ö megsejti, mielőtt bár­ki is megfogalmazná, hogy a szükségszerűség, a tör­vény. a véletlenek sorozatán keresztül valósul meg. Shakespeare nem egyedül­álló óriás ebben a korban. Az irodalomtörténész így fogalmaz: „Nemcsak olyan kimagasló elődei voltak, mint Chist&pher Marlowe vagy Thomas Kyd,' hanem kortársai között is akadt né­hány, aki vele együtt máig is elismert értéke a világ színházművészetének. Igaz, hogy Shakespeare mindegyi­kük fölé emelkedik, de csak úgy, mint egy hatalmas hegyvonulat legmagasabb csúcsa, sok-sok rokonszirt között.” Nem véletlen, hogy e korszak drámairodalma már nemcsak a drámatörté­nészek, de az irodalomtudó­sok érdeklődésének is kö­zéppontjába kerül. Shake­speare költőnek is rendkívüli jelenség. A titokzatos Feke­te Hölgyhöz írott szonettjei ismertek. Ez az a kor, amilílf kor a színészmesterség is „forradalmi változáson” megy át. A színdarabokat kiváló költők írták — leg­többször versben —, rög­tönzésnek itt már nem volt helye, a szöveget szóról szó­ra meg kellett tanulni, s gyakran igen rövid próbaidő alatt, és hogy ez szervezet­ten, a szellemi és anyagi erők leggazdaságosabb feli használásával történjék, megjelenik a rendező. Az az ember, aki a színházhoz, az előadás létrehozásához ért, annak művésze, de da­rabot nem is vagy nem fel­tétlen fontos, hogy írjon. Minden együtt van tehát, ami a színházat — a mai értelemben is — színházzá teszi, s ami változás ezen­túl történik, csak a megle­vőt variálja tovább. A kár­tyának mind a harminckét lapja megvan, a'többi már leosztás kérdése csupán. Mester Attila A Globe színház madártávlatból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents