Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-26 / 21. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. január 26., kedd A francia királyné heroldjánák jelentése A Szent István-féle ereklyetartó korona nyomában Egy lépés a közelmúlt és a ma Ötvenéves a hazai hangosfilm Panoptikum a Nosztalgia Kávéházban A koronakutató nem isméd a fáradságot. Elmenne a világ végére is, ha ott újabb ismereteket szerezhetne nemzeti ereklyénkről. Kovács Éva, művészettörté- rész, a magyar koronatanácsadó bizottság tagja, nemrég Rómában volt és Párizsba készül ebben az ügyben. — Zsák I. Adolf levéltáros 1909-ben keltezett közleményéből értesültem, hogy a vatikáni könyvtárban őriznek egy kéziratot, Tomcus János zágrábi diakónus feljegyzését és annak illusztrációjaként a magyar korona mérethű, színes rajzát — mondotta Kovács Éva. — Kíváncsian vettem kézbe a latin nyelvű kéziratot, amely egy történelmi érdeklődésű római kardinális kérésére készült jelentés a magyar koronák történetéről. A szóban forgó rajz azonban nem a magyar királyok ismert koronáját ábrázolja, hanem egy gótikus koronát, egy másik rajzon pedig egy szépmívű török díszkard látható. A szerző leírása szerint ezt a koronát és díszkardot használták Bocskai István koronázásakor. Ez a közlés me- lepő, mivel köztudomású, hogy Bocskai nem engedte megkoronázni magát. A törököktől ugyan kapott egy koronát, amelyet az osztrák uralkodók a bécsi béke megkötése után maguknak követeltek, s Bocskai halála után meg is kaptak. Ezt a koronát, amely nem azonos az említett rajzon láthatóval, azóta a bécsi kincstárban őrzik tokjával együtt. — Vajon tényleg megkoronázták-e Erdély fejedelmét, s ha igen, melyik koronával? Milyen koronáról készült a rajz, s a szerző hol láthatta ezt közelről? Ahány új adat, annyi újabb kérdés. — A jelentés további részében a szerző azt írja, hogy ez a királyi jelvény az I. Ulászló koronázásánál is használt Szent István-féle ereklyetartó korona, amelyet Fehérvárott őriztek. Elképzelhető, hogy ez az igen díszes arany koro-i na valóban azonos azzal’ amellyel I. Ulászlót koronázták. Köveinek foglalatáról, liliomjainak fomájáról, rozettáiról, zománcos leveleiről arra lehet következtetni, hogy XIV. századi, késő gótikus alkotás. Magyarországon meglehetősen „divatos” volt ebben az időszakban az ereklye- tartó korona. Az Anjou- korban szinte sorozatban készítették a fejedelmi ereklyének szánt koronákat. Ezt bizonyítja az a sírlelet is, amelyre Nagyváradon bukkantak kútásás közben. Itt előkerült egy töredékes korona, néhány textiltöredék, egy országalma és egy aranyékszer. Ezeket Charles de Canon Marquis de Vilié tábornok elküldte Mária Teréziának, aki átadta a császári gyűjteményeknek. Amikor 1933-ban a velencei egyezményt érvényesítették, a koronát és az országalmát megkapta a Nemzeti Múzeum, ahol ma is látható. Időközben sikerült megállapítani, hogy a nagyváradi lelet Szent Lászlónak szentelt ereklyekorona, s a XIV. században, Nagy Lajos idejében készült. Ezzel ravatalozták és temették el Zsigmond királyt, akit — bár Znaimban halt meg — kívánsága szerint Váradon temettek el. S, hogy ez a sír valóban Zsigmond nyugvóhelye volt, arról nemrég meggyőződhettünk! Galovics Géza kollégám a Csáki-levéltárban talált egy rajzos jelentést, amelyből kitűnik, hogy a váradi királyi sírból felhozott aranyékszer a Zsigmond alapította Sárkány-rend jelvénye volt. Kovács Éva kutatómunkájának legközelebbi állomása Párizs lesz. Bretagne-i Anna francia királyné heroldja, Pierre Choque, aki II. Ulászló francia feleségét Magyar- országra kísérte, ugyanis szintén készített jelentést útjáról. Tudjuk, hogy ebben a többi közt említést tesz a Fehérvárott látott sok-sok fejereklyéről. A kutató reméli, hogy ebből a jelentésből, amelyet a párizsi Petit Palais kéziratgyűjteményében őriznek, többet tudhatunk meg a fehérvári Szent István-féle ereklyetartóról. (M. E.) Másfél hónapra panoptikummá alakult át a BNV 25-ös pavilonja. Ott, ahol a vásár idején a külföldiek állítottak ki, most a hazai hangosfilm-gyártás 50. évfordulójára rendezett kiállítás látható. A Keleti pályaudvartól feldíszített különbu- szok szállítják az érdeklődőket. A bejáratnál korabeli pénztárnál lehet megváltani a jegyet, ami ezúttal nem egy film megtekintésére, hanem egy kis sétára jogosít fel. Kezdjük például a Nosztalgia Kávéházban. A korabeli berendezéseket sok évtizeddel ezelőtti moziprogram egészíti'ki. Ennek tanúsága szerint a fővárosban 91 moz. gófilmszínház működött és 33 film beszélt magyarul. Természetesen nem a szinkronizálás jóvoltából, hiszen akkor azt még nem alkalmazták. A mozik viszont előszeretettel játszották a hazai produkciókat (a kiállítás felső szintjén egyébként napon, ta vetítenek a fél évszázad legsikeresebb filmjeiből). A Nosztalgia Kávéház asztalainál nemcsak az derül ki, hogy a legdivatosabb cigaretta a „Gold Fiake” volt, hanem az is, hogy kik voltak a magyar ős-hangosfilm nevezetes csillagai. Ebben a panoptikumban ugyan nem viaszból készültek a figurák, a fotókat egyszerűen felkasírozták, mégis minden hangulatteremtő és hiteles. A fotók tanúsága szerint Csor- tos Gyula, Kabos Gyula, Greguss Zoltán, Jávor Pál, Karády Katalin, Szeleczky Zita és Kiss Ferenc lehettek a sztárok. A kávéházból csak egy lépés a közelmúlt és a ma. A „Budapesti tavasz” összelőtt motorkerékpárja a fel- szabadulás utáni indulás körülményeit is jelezhetné, míg Rényi Tamás „Legenda a vonaton” című filmjének hősei már valamivel vidámabban kacsintanak Bacsó Péter „Tanú”-jának Pelikán gátőre felé. És sorra elevenednek meg a nagy sikerek: díszletek és makettek Várko- nyi Zoltán, Jancsó Miklós és Kovács András filmjeiből. A tablókon Görbe János, Szirtes Ádám, Psota Irén, Bara Margit és Darvas Iván — valamennyi kocka egy- egy izgalmas és emlékezetes alakításukat dicséri. Akiket pedig nemcsak a látvány szintjén érdekel a mozi, hanem a filmkészítés technikájára is kíváncsi, beülhet a videoszobába, jeles filmeseink nyilatkozatait hallhatjuk, portréfilmeket nézhetünk és ízelítőt kaphatunk a jövő „családi mozijából”, a videózásról. A kiállítás — amely január végéig tart nyitva — a MAFILM fiatal munkatársainak ötletét megvalósítva a filmgyár KISZ- és pártszervezete hozta létre. L.N.T. H eti umor ét elején — A fizetéseddel már megint egyenesen a kocsmába mentél! — mondja a feleség a részegen hazatérő férjnek. — De már nem vagyok olyan buta, mint eddig voltam. Észrevétlenül követtelek, bementem a kocsmába, mögéd álltam, és kivettem a zsebedből a pénzt! — Csakhogy én néhány napja már egy másik kocsmába járok! — válaszol a férj. ★ — Szerintem a rókánál nincs ravaszabb állat — mondja az egyik vadász a másiknak, — Nemrég egy álló napig követtem egyet, és amikor végre sikerült lelőnöm, kiderült, hogy kutya. ★ — Nem szívesen iszom a feleségem társaságában. — Miért?-r- Mert kellemetlen dolog kettőt látni belőle! ★ — Hogy vannak a kedves lányai? — Rosszul. Az egyik azért, mert még nem ment férjhez, a másik azért, mert már férjnél van. ★ — Nem azért piros a szám, mert iszom, hanem azért, mert szégyellem, hogy iszom. ★ X barátunk elhatározta, hogy tehetségét aprópénzre váltja, de rájött arra, hogy nálunk már egyáltalán nincs forgalomban aprópénz. ★ — Ma kellemetlenségem lesz — mondja az egyik macska á másiknak, — Miből gondolod? — Reggel egy fekete autó ment át előttem az úttesten... ★ — Az utóbbi időben egyáltalán nem mesélek vicceket társaságban. Kizárólag a saját ötleteimet mondom el. Helytelen, ha az ember idegen toliakkal ékeskedik. Csak azt nem, értem, miért veszítették el az emberek olyan hirtelen a humorérzéküket! Zenebona a zene körül Mesterek és mesterkedések Miután a pop-üzlet az NSZK-ban már évek óta bénult, mostanra túltelítődött a klasszikus zenei piac is. Csak kevés sztár képes arra, hogy felkeltse a vásárlókedvet. Ezért a lemezcégek „a világ minden intrikájával” harcolnak az exkluzív szerződésekért, a körülrajongott művészek pedig minden előnyt kicsikarnak. Már 1980-ban 1,2 millió klasszikus zenei lemezzel és kazettával kevesebbet adtak el, mint 1979-ben, ez 9 százalékos mínuszt jelnet. 1981 -'első féléyében még 15 százalékkal (800 ezer hanghordozó) csökkent a komoly zenei forgalom az előző év azonos időszakához képest. A visszaesés nem a derült égből érkezett — állítja a Spiegel című magazin. A hetvenes években az ipar annyit termelt, amennyit csak bírt. Még 1980-ban is 1367 új komoly zenei nagylemezt dobtak az amúgy is túl. telített piacra. Emellett a „Bielefelder” zenei katalógus egyedül Beethoven IX. szimfóniájából 29 felvételt sorol fel. Az értelmetlen repertoártobzódáshoz öngyilkos piaci harc társul. Amikor például a Német Lemeztársaság (DGG) elkótyavetyélte Karajan ösz- szes Beethoven-szimfóniáját, akkor az EMI Elektrola potom áron adta el Mozart összes zongorakoncertjét. A tizenkét lemezes album 100 ezer példánya úgy glkelt, mint a cukor, de nem jövedelmezett semmit: a kereskedelmi ár éppen hogy csak fedezte a költségeket. A komoly zene közönsége, amely Németországban hagyományosan jó vásárló, a gyilkos árverseny ideje alatt hálásan kapott a lemezek után, majd visszahúzódott. Amikor a visszaesett vásárlókedv az új digitális teclw nika, egy teljesen új Hi-Fit technológia, és az általános’ konjunktúra gyengesége miatt még jobban lefékeződött, a klasszikus zene piaca teljesen összeomlott. A cégek most annál a kevés számú művésznél keresik a gyógyulást, akiknek az előadásában még a harmincadik Beethoven IX-et is megvenné a közönség: Berns- teinnél, Karajannál, Soltinál. A konszernek úgy alkudoznak és veszekszenek a világhírű csillagokért, ahogyan már régen nem. Október közepén Hamburgban a DGS Lemeztársaság elnöke lelkesen jelentette be, hogy Leonard Bernstein, a drága maestro exkluzív, és legalább hat évre szóló szerződést kötött velük. „A Deutsche Grammphon nemcsak üzletet csinál — viszonozta a lelkesedést az előkelőség, — hanem igazi kultúrát”. Minél mohóbban akarják magukhoz kötni a cégek az agyondédelgetett virtuózokat, annál tehetetlenebbül vannak kiszolgáltatva kényükre- kedvükre. Nem is beszélve a magas szerzői díjakról, mely egészen a netto bevétel 14 százalékáig rúg, és a tekintélyes előlegekről, melyeket nagymenő sztárok kövei el.’ nek. Az EMI-nek magától értetődően készenlétben kell tartania a Concorde repülőjegyet, ha szuperhegedűsével, Perlmannal akar tárgyalni vagy felvételt készíteni. A DGG pedig rendszeresen térdre borul az olasz zongorista, Arturo Benedetti Michelangeli előtt. A zongorának ez a „legdrágább mimózája” még 1979--ben hozzájárult három Beethoven- koncert felvételéhez, de eddig csak egyet engedett nyilvánosságra hozni. A gyártók abban reménykednek, hogy talán januárban, amikor a hiú zongorista ismét Hamburgban tartózkodik, kegyes fülekre találnak Michelangelinél, és a horri- billis gyártás költséget még amortizálni lehet. Azt, hogy az elbizonytalanodott üzletágban már régóta nem megy minden simán, mutatja a Carlos Kleiber karmesterért folytatott küzdelem. Eddig Kleiber talán a legtehetségesebb, de minden bizonnyal legkiszámíthatatlanabb az európai karmesterek között, eddig csak a DGS-vel készített lemezt: keveset, de zeneileg magas szintűt, üzletileg nyereségeset. Az EMI három évig elő- szobázott Kleibernél, míg a körülrajongott művész hajlandó volt leereszkedni odáig, hogy a jövőben elkészítse az EMI stúdióban Dvorak „Üj világ szimfóniájának” felvételét. Legintimebb leleplezésig A DGG, mely bolondul az exkluzív művészekért, rosz. szat sejtett, és megpróbált védekezni. „A világ minden intrikájával, egészen a legintimebb leleplezésekig” — mondta felháborodottan az EMI kklasszikus zenei vezetője, Herfrid Kiér, próbálták a hamburgiak magúkhoz láncolni Kleibert. Kleiber a maga részéről nem védtelen. Pár hónappal ezelőtt készítette el Drezdában a DGG számára Wagner Trisztán és Izoldáját digitális felvételen (René Kolloval és Margaret Price- szal), de az átjátszáshoz szükséges szalagot az állítólagos hiányosságok miatt még nem engedte útjára. Hetek óta próbálkoznak a cég küldöttei azzal, hogy meggyőzzék a finnyás karmestert arról, rendben van a felvétel — ez idáig hiába. Az elkényeztetett elit milliós játékában Herbert von Karajan a hangadó. Neki vannak a legjobb kapcsolatai: a legtöbb felvételét a DGG kapja, de szívesen dolgozik az EMI-nek, és valami „leesik” a Daccának is. De a sokoldalú maestroval sem tökéletes a boldogság. A legutóbbi Toscáját az EMI-nek szánta. De makiro a művész, aki fantasztikus megszállottja a tökéletességnek, egyre több és több felvételi ülést igényelt a drága szólistákkal és a Berlini Filharmonikusokkal, „eljátszotta” a költségvetést. Erre a DGG-nél jelent meg a Puccini melodrámája. De a győzelmi mámor a hamburgi céget sem ragadhatja el. Még az anyagilag jól álló DGG sem győzi Karajan nagy vállalkozásait. „It mindenki fellélegzik — vallotta be egy manager, — ha Karajan legalább Wag- ner-operát nem akar készíteni”. Ez átlagban ugyanis egymillió márkába kerül. De a dicsőségért a DGG hajlandó áldoini. Így, miután Bernstein már teljesen az övék, 1982 őszétől valószínűleg Karajan is kizárólag az övék lesz. Annak az ígéretnek ellenében, hogy teljes lemezlistáját még egyszer, a legújabb technikával lejátszhatna, a maestro kész arra, hogy öreg napjaiban hűséges legyen egyetlen védjegyhez. Makk Károly jelenete a Ház a sziklák alatt című filmből (Hauer Lajos felvételei — KS)
