Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-20 / 16. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. január 20., szerda A kultúra mindig közösségi eredetű. Még akkor is, ha — miként a művészeti alkotások esetében — egyetlen személy hozza létre, mert ezer szállal kötődik az előzményekhez: egy-egy versformához, a nyelvhez, a használati eszközökhöz (tollhoz, ecsethez, vésőhöz!, eszmékhez, tapasztalatokhoz, amelyeket a közösség munkált ki. De létrehozhat-e a kultúra közösséget? Alaposabb kifejtése túl messzire vezetne, mégis megkockáztatjuk az állítást: sok. kai kevesebb eséllyel. Sokszor megpróbálták már. Itt van például az eszperantó. Létre tudott-e hozni igazi közösségeket? Nem azok vállalnak-e, tartanak meg inkább egyazon nyelvet, akik egyazon közösségbe akarnak tartozni ? A példákat lehetne szaporítani, de akkor se igen jutnánk többre. Ha a valóság talaján akarunk maradni, be kell látnunk, hogy mindez azért van így, mert a kultúra sokkal inkább hajtása, gyümölcse, mint gyökere a közösségnek, noha annak talajára — magára a létezésre, az emberi cselekvésre, mely mindig valamilyen közösségben zajlik — visszahullva, kétségtelenül erősítheti azt. De mérgezheti is. (Gondoljunk például a vallásháborúkra vagy a faji alá- és fölérendeltséget hirdető tanokra!) Vannak erők, amelyek a közösséget a közös kultúra ellenére is szétfeszítik. Ezeknek a kultúra önmaga nem képes ellenállni. Ezért, van az, hogy például azonos nyelvet beszélők is háborúznak egymással. Ugyanakkor a közös nyelv és az erre épülő szellemiség kétségtelenül óriási összetartó erő is, amelyet csak a legnagyobb, a létérdekekkel összefüggő ellenerők képesek kioltani. Napjainkban a kultúra és a közösség viszonyát illetőleg éppen az a kérdés, hogy milyen kultúra milyen közösséget táplál, s milyen közösség milyen kultúrát sar- jaszt. A tét nem kisebb, mint az, hogy vágyott közösségi társadalmunk megvalósulását, erősödését miképp mozdíthatja leginkább előre a művelődés. A kérdés nem válaszolható meg egyszerűen. Mert például egy műkedvelő együttes már igazán közösségbe forraszt — véljük. Csakhogy egymáshoz erős szállal kötődő tagjairól kiderülhet, hogy másutt befelé, önmaguknak élnek, s (például a lakóházban) maguknak valók, félrehúzódók. Akkor mi a megoldás? Van egyáltalán igazi, erős kapocs kultúra és közösség között? Azt kell válaszolnunk: igen. S nemcsak azért, mert hinnünk kell a műveltségben, abban, hogy amit az emberiség közösen hozott létre, annak kell hogy legyen valami értelme, hanem azért is, mert kultúra és közösség tartalmat adnak egymásnak. Mit ér az a közösség, amelynek nincsen mélyen beléje ivódott kultúrája?! És mit ér az a műveltség, amelynek nincs közösségi — erkölcsi — értéke, olyan energiája, amelyből a közösség életéreje fakad, amely által fennmaradni és fejlődni képes? Csak az a kultúra táplálhat igazi közösséget, amely egyaránt szolgálja az egyént is, olyanná formálva, aki önérdekeit képes összehangolni a közös érdekekkel, és csak az a közösség hozhat létre igazi kultúrát, amely nem az egyén rovására, hanem a 'benne élők személyiségének minél teljesebb kifejlesztésére, kiteljesedésére tartja fenn és tökéletesíti önmagát. S ez nemcsak egyén és közösség, hanem egyén és egyén, közösség és közösség, kisközösség és nagyközösség, nagyközösség és emberiség viszonyára egyaránt érvényes. A jó közösség — s ebben azért közvetlen szerepe is lehet a csoportnak, mondjuk a brigádnak, a munkahelynek, az amatőr együttesnek, a baráti körnek stb. — közösségi célú művelődésre készteti tagjait; a kultúra viszont akkor tölti be küldetését, ha a közösségi erkölcsöt is szolgálja. Ez persze még mindig nem olyan egyszerű. Egy szakma elsajátítása vajon közösségi tett-e? Föltétlenül, mert a társadalmi termelésben fogják hasznosítani, s általa az egyén és családja is nyer. Ahogy azonban távolodunk a műveltség gyakorlati hasznától, annál nehezebb ítélni felőle. Például az, hogy egy műalkotás közösségi-e vagy sem, aligha ilyen könnyű kérdés. Azt kell mérlegre tenni, hogy az adott mű segíti-e az embert a belső és külső harmónia megteremtésében. Innen ítélhető meg maga a közművelődés is, például a művészetre való nevelés-tanítás, amelynek révén fölfejthető az értékes alkotások „üzenete”. Egy amatőr együttes éppen azáltal válik értékessé. hogy miközben alkotásra kínál alkalmat, egyaránt segít énünk és egy-egy műalkotás megismerésében, ugyanakkor cselekvési lehetőséget s egyben afféle edző- terepet kínál a közösségi élethez. Ilyenformán a művelődés mint cselekvési forma közvetlenül is hozhat létre közösségeket. Egy nyelv pedig bevezethet egy másik közösség, egy másik kultúra világába, s ezáltal közelebb visz az egész emberiséghez. Sohasem téveszthetjük azonban szemünk elől, hogy a kultúrának az egyénre gyakorolt hatása is közösségi érdek. Például a tudományos ismeretek világnézet-formáló hatása vagy a viták mint „agytomák” és a kifejező- készség fejlesztői rendkívül értékesek. Summázatként azt mondhatjuk: maga a művelődés a közösségformáló — ha nem is meghatározó — erő. Más szóval művelődni annyi, mint közösségi emberré válni. (K. B.) Rettenetesen fontos! Fontos ügyben hivott fel fontos elvtárs. Ezt abból is gondoltam, hogy a titkárnője kapcsolta. így: akkor adom személyesen a főnököt. A főnök személyesen beszélt velem. Azt kifogásolta, hogy az irodalmi rendezvény műsorának kritikájában nem emlitettem meg a rendező szerv nevét. Holott az nagyon fontos. A legfontosabb. Mégfontosabb elvtárs megállít az utcán. Milyen az élet, ő is olixista egy írásomat. Természetesen nagyon jó volt, csak nem méltattam'kellőképpen, hogy az egész ügy, amiről írtam, neki köszönhető. Újabb telefon. Nem, nem írtam semmit, csak az illető tudja, hogy fogok, készülök írni. Na, nem azért, mintha bele akarna szólni a munkámba, de ha már arról a bizonyos szép eredményről méltató szavak születnek, nem ártana, ha az ő szerepét... Nem kell eltúlozni, de hát tulajdonképpen ő volt az, aki... Ennyi fontos ember egy ekkora városban — tűnődöm magamban, s csak azt nem értem, hogy miért nem itt székel még az ENSZ? —szyA— Heves megye sem kivétel Országszerte csökken a képesítés nélküliek száma Országszerte csökken az általános iskolákban foglalkoztatott képesítés nélküli pedagógusok száma — ezt mutatják a megyei tanácsok adatai. A korábbi években a kívánatosnál többen tanítottak diploma nélkül, a demográfiai hullám nyomán megnövekedett gyermeklétszám ugyanis sok helyütt a tantestületek gyarapítását tette szükségessé, s ezt az igényt a tanárképző főiskolák nem tudták teljes egészében kielégíteni. A szak- képesítés nélküli fiatalok alkalmazásának kényszerében szerepet játszottak a pedagóguspálya vonzerejével, társadalmi megbecsülésével kapcsolatos gondok is, A felsőoktatási intézmények oktatómunkájának fejlesztését célzó intézkedéseknek, a levelező tagozatos képzés kiterjesztésének eredményeként az utóbbi években javult az iskolai szakember- képzés tervezése, s mind •több frissen végzett, felkészült pedagógus áll a katedra mögé; közülük sokan munka mellett szerzik meg diplomájukat. A Művelődési Minisztérium tájékoztatása szerint az 1978—79-es tanévben az oktatóknak még 6,4 százaléka volt képesítés nélküli, s ez az arány egy évvel később 3,8 százalékra csökkent. Az összképhez viszont hozzátartozik az is, hogy e tanév elején még mindig 1300, megfelelő végzettség nélküli tanítóval, illetve tanárral kötöttek szerződést. Az MTI tudósítói a pedagógusok képzésének, munkába állásának néhány területi, megyei jellemzőjéről adtak hírt. A legtöbb pályakezdőt foglalkoztató megyék közül Haj- dú-Biharban az arányosabb munkaerő-elosztást célzó új pályázati rendszer, valamint az állással együtt meghirdetett feltételek — a lakáslehetőség, a kedvező kezdőfizetés — eredményeként a kisebb településeken is több frissdiplomás vállal munkát, mint korábban, E tanévben már csak 117-en tanítanak oklevél nélkül, de közülük 58-an az idén befejezik tanulmányaikat A fiatal értelmiségiek megtartása érdekében a megyei tanács ösztön- díjat alapított: jelenleg a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem, valamint a debreceni és a nyíregyházi főiskola 25 hallgatója élvezi ezt a támogatást. A szombathelyi tanárképző főiskola „vonzáskörzetéhez” tartozó megyékben is lényegesen csökkent a képesítés nélküli pedagógusok száma. Vas megyében például csupán 25-en vannak — jórészt a körmendi járásban —, s legtöbbjük már levelező tagozaton tanul. A fő’skola több intézkedése szolgálta a munka melletti képzés és a nappali tagozat közötti színvona lkülönbség mérséklését Növelték a levelező hallgatók konzultációinak számát, s javították jegyzetellátásukat. Szükség szülte, ám bevált gyakorlat: egy-két, nappali tagozaton eltöltött év után a kérelmezőknek engedélyezik, hogy tanulmányaikat levelező formában fejez, hessék be. Sok fiatal választ ilyen megoldást Szegeden is. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 800 levelező diákjának egyötöde eredetileg a nappali képzésben vett részt, s azért iratkozott át, mert szükség volt nevelőmunkájára szülőfalujának iskolájában, s biztosi állás várja ott a diploma megszerzése után is. Pest megyében viszont to- vábhra is sßk gondot okoz a képesítés nélküliek viszonylag magas aránya. Emellett számos tantestületben betöltetlen állások nehezítek az oktatómunkát. A főváros közelsége miatt ugyanis sokan szívesebben vállalnak munkát — gyakran kedvezőbb kereseti lehetőségekért — Budapest peremkerületeinek új iskoláiban. A helyzet javulását az esztergomi tanítóképző főiskola nemrég létesült zsámbéki kihelyezett tagozatától várják a megyében: tavaly 75-en fejezték be ott tanulmányaikat Idén hetvenen végeznek Zsámtoé- kon, s legtöbbjük a megyében vállal munkát. Pécsett sajátos feladata is van a tanárképzésnek: német és délszláv nemzetiségi szakos általános iskolai tanárok kerülnek ki immár negyedszázada a főiskoláról. A két szakon a levelező képzés keretében jelenleg 65-en (készülnek választott hivatásukra: a nemzetiségi fiatalok nevelésére, anyanyelvi (kultúrájuk ápolására. Többen vállalkoztak a korábban megszerzett tanári oklevelük birtokáhan a második diploma megszerzésére. A főiskolán új oktatási módszerek alkalmazásával kívánnak több segítséget adni az otthoni tanuláshoz. Így például tervezik, hogy a jövőben hasznosítják annak a távoktatási kísérletnek a tapasztalatait, amely a tananyag feldolgozását megkönnyítő írásos útmutatók, önálló megoldást kívánó feladatsorok útján szolgálja az alapos, elmélyült ismeretszerzést, s a tanultak gyakorlati alkalmazását. Az országos ‘kép tehát kedvező. Az is örvendetes, hogy ebből a szempontból Heves megye sem kivétel. Ennek igazolására említünk két kifejező statisztikai mutatót. Az 1980—81-es tanévben 74 képesítés nélküli tevékenykedett szűkebb hazánk általános iskoláiban, 1981—82- ben viszont már csak 55-en álltak katedrára. A „Jogsértés egyébként nem történt” Fri- derikusz Sándor dokumentumjátékának szereplői valóságos. emberek, a mozgás- sérült Palcsik Olga, Kapitány Józsefné, a helyi gimnázium tanára, a kijelölt albérlők, különböző hivatalok vezetői, munkatársai. Színhely: Nyíregyháza. Idő: napjaink. „Jogtalanul jogállamban eljárni nem lehet” — mondja a Hivatal. így történhetett meg, hogy a mozgás- és cselekvőképtelen 52 éves Fruzi nénit nyolc hónapon át bezárva tartották a közös használatra kijelölt lakásban. Gondozói, az albérlők időnként megverték. „Nekem nem szabad kimenni, naponta mondják, hogy a szociális otthonba visznek. Röhögnek rajtam, a csapot nekem nem szabad kinyitni. Gáz nincs. Fürödni, nem fü- rödhetek egyedül. Itt vagyok bezárva a szobába és én ezt nem bírom tovább idegekkel” — mondja zokogva, félmondatokkal és az ember arra gondol, ki is bírná normális ésszel a nyolchónapos rabságot, ha bűne sincs. Amikor Budapestről Nyíregyházára költöztek, élt még édesanyja. Halála után a család egy jó barátja gondozta. Utóbb azonban ő is beteg lett, kórházba került. Ezután egy ideiglenes/gondnokot állítottak mellé, kért is szociális és árvasági segélyt, a végső döntés azonban mindig az volt, hogy elmeszociális otthonba kell vinni. Csakhogy Palcsik Olga épeszű, szereti a világot és az embereket, utcát szeretne látni, életet. Lakásában Nagy Sándor-képeket, családi ékszereket őriz s az osztályvezető szerint, mert így hallotta, százezer forintos betétkönyve van. Hogyan adhatna hát a szociálpolitikai osztály szociális segélyt olyannak, akinek ilyen vagyona van? A vagyonról szóló hírek azonban nem bizonyosságok, „úgy tudom, tudomásom szerint, azt mondják”, csak feltételezés. Inkább az történt, hogy valamiféle hivatalos magyarázatot kellett adni a huzavonára, hiszen 1980 szeptembere óta csak annyi történt, hogy a tanács gondnokot jelölt ki mellé, aki azonban aiz ügyet nem ismeri, de egyébként is folyamatban van minden. Igen, amíg él. 'Ezt akarja Kapitány Józsefné, a Kölcsey gimnázium tanára, aki néhány hete vállalta a gondnokságot. Mert mire van szüksége ennek a szellemi fejlődésben visszamaradt embernek ? Szeretetre, baráti kézre, egy másakra, aki lesegíti a lépcsőn, rövid sétát tesz vele a lakótelep szélén, elkíséri templomba és moziba, aki bizalmat ébreszt benne az élet iránt A dokumentumjáték utolsó jelenetében az utcán látjuk a két embert, és a magányba taszított nő, látva az utca forgatagát, felsóhajt: „most tanulok harmadszor járni. Lehet ennél jobb?” Az olykor ideges, szaggatott mondatok két nézetet idéznek, „jogszabály szerint kell eljárni” és „mentsen meg az isten mindenkit attól, hogy a tanácsi szociálpolitikára legyen utalva”. És hát a kérdés, mikor jár el a hivatal jog szerint és mitől kell menekülnie az embernek? Egy pillanatig sem vonom kétségbe a nyíregyházi egészségügyi és szociálpolitikai osztály dolgozóinak szorgalmát, munka- és ügyszeretetét, de valamit igen, a tettrekészséget és segíteni akarást. Vannak ügyek, amelyeket körüljárnak, tanulmányoznak, vizsgálnak, megvitatnak, kiutat keresnek (itt az elme-szociális otthon) hallomásoknak adnak hitelt (Palcsik Olga vagyona), átnéznek a tények fölött, mígnem egy emberi érzéseit valóban élő tanárnő segítsége oldja meg a meg- oldhatatlant. Az ügy nem jellemző mindennapjainkra, de elképzelhető, hogy tíz-húsz év múlva is találkozunk hasonlókkal, mert az élet sokféle, de a példázat azt mutatja, hogy lehet helyben járni (topogni) és lehet előre jutni. Ez az utóbbi a korszerű. Ebergényi Tibor Kerámia akadémia Magyarországon tartja — szeptember 30. és október 2. között — 1982. évi közgyűlését a Nemzetközi Kerámia Akadémia — jelentették be kedden a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének sajtótájékoztatóján, amelyen a rendezvénysorozat előkészületeiről számoltak be a szövetség vezetői. A Géniben székelő szervezet 1953-ban alakult, s ma már 62 ország — közöttük Magyarország — képzőművészeti szövetségének kerámia szakosztálya tartozik rendes tagjai sorába Munkássága elismeréseként személyes tagja a szervezetnek a világ szinte minden neves keramikusa — közéjük tartozott a hazai kerámiaművészet kiemelkedő egyénisége, Kovács Margit is —, részt vesznek tevékenységében a művészeti ággal foglalkozó szakemberek, múzeulógusok, gyűjtők és műkereskedők. Gondolatok a tégláról Ülök egy hivatalban, ahová behívtak (sőt behívattak). A levélből, amit szorongva bontottam, végül is kiderült, hogy semmiféle főbenjáró bűnt nem követtem el, s nem hágtam át semmilyen szabályt. Mégis meg kell jelennem (óra, perc), mert a tanácsomat akarják „kikérni” bizonyos szakmai ügyben, illetve kamatoztatni óhajtanák, amit az évek folyamán különböző alsó-, közép- és felsőfokú oktatás formájában az állam „belém invesztált". (Csinos kis összeg, tudom, fölemlegetése pedig szerfölött praktikus. Főnökeim főleg ingatag érveket szoktak megtámogatni ilyen módon.) Ülök tehát a hivatalban — melynek packázásait Hamlet- korom óta ismerem, — s várom, hogy kamatozhassak. A hivatalnokok fésülik egymást, cipőt próbálnak, esznek, természetesen dolgoznak is. Közük velem például, hogy aki hívatott, momentán nincs bent. Valami dolga akadt. Nekem nincs egyéb dolgom, tehát várok. Ülök, és kibámulok a nyitott ablakon. A hivatal udvarán valamit bontanak. Fiatal ember kezében kőműveskalapács, kopott pufajkán térdel, és téglát pucol. Előtte régi, nagy méretű téglák, egyi- ken-másikon látni készítőjének bepréselt ovális bélyegét, háta mögött halomba gyűlnek a gondosan megtisztított fél, negyed és háromnegyed darabok. Mert a kőműves, miután pontosan célzott kalapácsütésekkel leveri a szép, egészséges téglákról a rákövesedett maltert, nagy ívben a háta mögé dobja, hogy csak úgy puffan. S természetesen törik is. Mióta itt ülök, még mindegyik eltört. Pedig jóízűen dolgozik a mester, komótosan, . akkurátusán, takarékos mozdulatokkal. Koppkopp. Énekelni lehetne hozzá. S aztán puff, hátra. Micsoda önpusztítás. Gogol kéziratait látom lángolni, s a meghason- lott Van Gogh vásznait ha- sadozni. Mert ez az ember alkot. Ilyen míves mozdulatokkal csak alkotni lehet. Térden dajkálja a téglát, kabátujjával törli, épp csak hogy rá nem lehel, s azután ... Nem, ezt nem lehet nézni. Elfordulok az ablaktól. Akit várok (óra, perc) nem jön. Aki behíva- tott, mert bizonyára szüksége van a véleményemre, elfelejtette, hogy élek. Lehet, hogy nem is fontos a fal, mely ezekből a téglákból épülne majd? S az ügy sem, amelyhez én lennék most a tégla? Mester Attila
