Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-19 / 297. szám
Komputer — fiókák Tíz éve, hogy a számítógépesítési kormányprogramhoz kapcsolódóan — öt megye diákjai számára — megkezdődött a számítástechnikai képzés az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskolában. Szervezést, rendszer- technikát tanulnak - és azt, hogy a gépies gondolatmenetre hogyan tanítsák meg a — gépet. Fotó: Kőhidi Imre Előre elnézést az olvasótól: nem bárgyú szójáték hozta össze a címben Liszt Ferencet, a zongora virtuózát és a szalámit. Nem azonos fogalmi kört, az étek fogalmát akartam én „zenei” szellemességgel fűszerezni. Mint alábbiakban kitetszik majd, nem egymás kontrájaként, hanem éppen- hogy egymásra csendülő egységként kerítettem egymás mellé a magyar zenélés világhírű klasszikusát, és a magyar „termelés” nem kevésbé — persze a maga módján —, ugyancsak világhírű klasszikusát. Mert a hüvelyesek között, ki tagadhatná, a szalámié primátus a világhírben, igen régóta tartó idő óta. Barátom Mexikóban járt, hivatalos kiküldetésben, természetesen rendben levő papírokkal, ahogyan az szükségeltetik. Legnagyobb megrökönyödésére a mexikói reptéri kiskatona, miután alaposan megforgatta útlevelét, a következő szavakkal adta azt vissza: — Si, Senor... az útlevél ugyan kifogástalan, de ilyen ország nincs, ami ide van írva... Nem engedhetem be... — rövid futkosás, egy kicsivel magasabb sar- zsi^ és rendreutasítás: — Oktondi ez Senor... Már, hogyne volna ilyen or. szág. Nagyon is ismerjük ezt az országot — lelkendezett és mentegetődzött a mexikói magasabb sarzsi, villámló tekinteteket vetve a repülőtéri határőrre... .... most azt gondolja a kedves olvasó, jön a szokásos: a Puskás, a "Kocsis, a Bozsik. — ... Bartók, meg Liszt országa. Bizony ismerjük Senor, Magyarországot... — intett szabad belépést a tájékozott sarzsi a barátom számára. Lehetne ez akár a mesz- sziről jött ember kitalációja is, ha barátom műveltségi területe nem inkább a műszaki, a technikai élettel kvadrálna, mintsem a zenei kultúrával. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ő nem tudná, ki és miért világhírű Liszt és Bartók, de ha önmagától hozott volna kitalált példát, hát inkább Kandót, vagy Bánkit említett volna névnek is, poénnak is. Gyakran marunk bele a kishitűségtől hol gyorsan, hol gyengén dobogó szívünkbe: jaj, hol és mennyire ismernek bennünket a világban? S ha — elnézést a példáért — Dél-Basutó földön nem tudják egészen pontosan, hogy Ginkota merre esik Budapesttől, sőt, uram bocsá’ a Mátráról azt hiszik, hogy az a Himalája dél-tibeti tájneve, máris kész a szentencia: kis ország vagyunk, senki sem ismer igazán bennünket a világban. Az ellenkezője is igaz: magunk hencegünk, még a huszonévesek is azzal hencegnek, hogy mi vagyunk a 6:3 ország. Hogy aztán szomorúan meséljük el ittfton, kzűkebb, vagy tá- gabb körben: nem tud rólunk mást a világ, mint, hogy foci, meg gulyás, meg szalámi. A közeli barátok azok még igen, azok még csak tudnak, vagy már tudnak rólunk néha, nem is keveset, de ahogyan távolodunk a glóbuszon a saját, s a szocialista rend határaitól. úgy válik egyre ismeretlenebbé ez a kis ország, amelyet úgy hívnak, hogy Magyarország, s amelynek így szerepel a neve az útlevélben : Magyar Népköztársaság. Hát honnan is ismerhetné ezt az országot és így, mondjuk egy mexikói pa. rasztgyerékből lett kiskatona? Liszt és Bartók mellé, Kodály, a zenepedagógus világhíre mellé megszámlálhatatlanul sok nevet lehetne most odasorolni. Nemcsak a zenei élet, de a művészetek más területének jeles magyar képviselőiből is. A tudomány embereiből, politikusokéból. Akikről mindről tudják, hogy magyar, s akik miatt azonnal tudják, hogy van Magyarország, Magyar Népköztársaság s azt is, mi az, hogy: magyar. Róluk tudják, miattuk tudják, általuk ismernek bennünket. Mert olyan, hogy magyar, általában, olyan nincs. Francia se. Orosz se. Ez a fogalom a nemzet, a népnév attól válik fogalommá, hogy embercsoportokat jelöl, akiket történetük, etnikumuk, területük, kultúrájuk, eszméik, nyelvük együttese tesz azzá, amik: oroszok, angolok, mexikóiak, ibok, jorubák vagy franciák. S még valami lényeges: a produktumok. Létezésük „jelei”. Ezek a „jelek” — önkényes fogalomhasználattal írva — egyaránt lehetnek híres-neves étkek, vagy hí rés-neves emberek, vagy híres-neves termékek. A Sanyo és a Toyota többet mond el Japánról, az átlagembernek, mint ez a szó, hogy japán. Azért japán bálunk a japán, mert a szigetországi ipar, a japán ember termelte áruk hátán és nem csámpás fehér lovon vonult be a világ piacaira és a közember tudatába. És egyáltalán miért szegyei j ük mi azt, hogy: szalámi? Azon túl, hogy természetesen nem kevés valutát hoz az arra bizony rászoruló kis országnak, de magyar munka, a magyar lelemény testesül meg benne. A szalámi éppenúgy „magyar” — nem is tudom, miért ez az idézőjel? —, mint ahogyan magyar a Medicor Művek gyógyászati felszerelése, az egri Finomszerelvénygyór olajadagolója, az Ikarus-cég autóbusza, a paprika, vagy az alma, S mint ahogyan magyar a délibáb, a Hortobágy, s bizony magyar a csikós is. meg a gulyás is. Életünk sokszínű, változatos kaleidoszkópja alapján külhoni régebbi ismerősök, vagy eddig minket nem ismert és emiatt csak most lett ismerőseink tetszés szerint választhatnak belőlünk: foci és balett, cigánymuzsika és Sass Sylvia. Liszt Ferenc és a Neo. ton família, szalámi és pergetett akácméz, .Ikarus autóbusz, amely mind így együtt: magyar. önvágta sebek sírós önnyalogatása, egyfajta ódivatról új divatra kozmetikázott, szalonképesnek hitt kishitűségtől sikoltozó nacionalizmusa a magyarságnak, éppen olyan ostobaság mint a „mindé, nütt mi vagyunk ott, mert az is magyar, meg ez is ma. gyár, sőt, még a vikingek is magyarok voltak” — sumér- magyar vérvonalba gyökeredző pöffetegsége egy mélyen korszerűtlen ideának. Vagyunk, mint minden nép. s azért vagyunk, mert létezésünket nem melldöngető harsogással, vagy zsebkendőt koptató nyafogással bizonyítjuk. Hanem a nevet szerzett fiainkkal, lányainkkal, az általuk teremtett és nevet szerzett termékeinkkel. Legyen a termék bár szellemi, vagy anyagi, a ré. giben gyökeredzőén immár klasszikus, avagy hogy éppen forradalmian új, a klasszikusság ígéretével és igézetével. így fér meg mindenféle álszellemességnek tűnő szójáték helyett a való világ fogalomalkotásában rólunk és egymás mellett Liszt — nagy betűvel, de írhatnám kicsivel is, miután a nagy si'kértartalmú magyar búza- liszt, ugye..., — meg a szalámi és így válik lehetővé, hogy Mexikóváros repülőterén egy magasabb sarzsi Liszt és Bartók nevében tudja, hogy mi a magyar. Moszkvában Petőfi, Táncsics és mondjuk a szabolcsi alma nyomán lett mindennapi fogalommá és jelzővé a magyar, mint szó. Azon a bizonyos Basutó földön talán, éppen az Ikarus autóbusz, az indiai Delhiben meg a Medicor neve jelzi szinte geográfiai pontossággal a még a térképhez sem értők előtt is, hogy van és hol van Magyarország. Mexikó nekem például Siqueiros-ra rímel.
