Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-14 / 267. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. november 14., szombat - MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9• ben hírt adott, közlésekkel és kritikai szemlékkel egyaránt. Ma már a romániai, erdélyi Sütő András, Kányá- di Sándor és sokan mások, a szlovákiai Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Fehér Ferenc gyakori szereplői a lapnak, hiszen a mai magyar irodalomnak kiemelkedő képviselői. Ezzel együtt —='a folyóirat jellegzetes „kilátóprogramja” szerint — ezeknek a szocialista országoknak a nemzeti irodalmát is bemutatjuk, terjedelmi lehetőségeink arányában. Legutóbb a kárpát-ukrajnai magyar irodalomból - közöltünk egy csokorra valót, az ukrán irodalommal és a Szovjetunióban élő, kisebb finnugor népek irodalmával pedig, mondhatni rendszeresen foglalkozunk. Ezt számos nagyobb összeállítás, teljes folyóiratszámok is dokumentálják. De a román, a szlovák, a lengyel, a bolgár és a jugoszláviai népek irodalma is gyakran kap helyet a lap hasábjain. A hetvenes évek fejleménye, hogy a magyar irodalmat végre folyóirataink, köz- .tüx az Alföld is, a teljes magyar nyelvű irodalomként fogják fel, és kezelik szerkesztéspolitikai szempontból is. Az enyhülési politika, Helsinki szelleme is közrejátszott abban, hogy növekedett a hazánk iránti külföldi, nyugati érdeklődés, fejlődésünk eredményeinek elismerése. Azok a Nyugaton élő írók, akik korrekt viszonyra törekednek a szocialista Magyarországgal és nagy szolgálatokat tesznek á magyar irodalom és kultúra külföldi megismertetésének, terjesztésének, legjobb műveikkel — szerkesztési elveink következetes alkalmazása mellett — fokozatosan megjelennek a magyar olvasó előtt is. Ebben nyilvánvalóan kölcsönös érdek realizálódik. A debreceni literatúrát más szempontból az jellemzi, hogy jelentős tényező benne a költészet, számos költő él és dolgozik a Tiszántúl szellemi központjában, ugyanakkor kevesebb a prózaírónk, a színpadi szerzőnk. Bár az utóbbi években éppen az tűnt fel, hogy e műnemekben is új tehetségek bontogatják szárnyaikat. Mégis, a debreceni irodalmi életnek talán meghatározó tényezője, hogy az egyetem hátterével országosan is jelentős kritikusi, tanulmányírói gárdával rendelkezik, bizonyítják ezt a folyóiratnak már hagyományosan erős, sok elismerést szerzett tanulmány- és kritikai rovatai, illetve az ún. tematikus számok sorjá- zása, amelyek egy-egy klasz- szikus vagy mai író életművét vállalják fel elemző-értékelő igénnyel, orientáló szándékkal. Hogy csak néhányat említsek közülük: a Csokonai-, Petőfi-, Ady-, Mó- ricz-emlékszámok, a népi írók több alakjának szánt összeállítások: a Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál, Darvas József, Illyés Gyula életművét felmérő számok. A debreceni irodalmi hagyományban benne van a történelmi érzékenység, és a társadalmi problémák, a valóság iránti érzékenység és felelősség. Az Alföld nem szigeteli el az irodalmat sem a kultúra más szféráitól, sem a közművelődés vagy a társadalmi valóság gondjaitól, problémáitól. A szerkesztés gyakorlata valóságközelségre törekszik, a társadalom létformájában való otthonos és tudatos jelenlétre, az ügyeiben való közvetlen érdekeltségre. Irodalmi szociográfiákat közöl, szociológiai tanulmányokat, életmódelemzéseket, társadalmi látleleteket, riportokat és interjúkat közgondolkodásunk zavarairól, ellentmondásai- * ról. Mindez szerves része a lapnak, nem idegen a képviselt írodalomszemlélettől sém. Hiszen az Alföld elsősorban a realizmusnak kötelezte el magát, a korunk színvonalán megjelenő realizmust igyekszik támogatni. Teszi ezt úgy, hogy közben nem szeretné elveszíteni érzékenységét semmilyen valódi érték iránt. Azaz értékközpontú koncepciót követ. Saját ízlés- és értékhangsúlyait úgy érvényesíti, hogy közben irodalmunk egészére tekint, áramlati összetettségben gondolkodik, semmilyen valódi érték elől nem zárkózik el. Legalábbis ez a szerkesztők törekvése, szándéka. Hogy az eredmény milyen, a megvalósítás hogyan sikerül: csak az olvasó ítélheti meg. Az olvasó véleményét mi is kutatjuk, keressük, spontán jeleit is megbecsüljük, mert a tanulságait fontosnak ítéljük. Ezért is vállaljuk, a visszajelzések reményében, az an- kétokat, az Alföld-esteket, a beszélgetéseket. Juhász Béla, az Alföld főszerkesztője mei járta meg háromszor is naponta az utat, akkor még járt arra a villamos, elment a végállomásig, aztán átment a síneken meg egy kis erdőn és már ott is volt. Történt azonban, hogy- a vasúti átjáróra sorompót szereltek fel egy árnyas reggelen, valamint egy kis házikó épült, és amikor a kislány legközelebb a nagyanyjához ment, egy lezárt sorompóval és egy szép szál ivarérett fiatalemberrel találta magát szembe, aki napközben a sorompót kezelte szakadásig. Meglátni és a sorompót felhúzni egy pillanat műve volt. Kérem, szólt közbe a sofőr, aggódom ezért a kislányért. Most majd aiz lesz, hogy el fogja ütni egy vonat, a .múltkor is, amit mesélt, tizenheten haltak meg, és egy csomó súlyos sebesült. Én ilyesmit nem hallgathatok, mert vezetés közben zavart lesz az agyam. Ne féljen, mondta Szunyái Bertalan, bár az agyáért nlem vállalom a felelősségiét, elárulom, hogy azon a vonalon nem is járt vonat. Akkor meg minek a. sorompó, kérdezte a sofőr. Ezt majd az országgyűlés legközelebbi ülésszakán kérdezze meg felelte a fiatalember. Akkor meg megöli egyikük a másikat, nyugtalankodott továbbra- is a sofőr, mint abban a disznótorban, ahol a gömböcben megszólalt a Sókol rádió, maga mesélte. Látja, möndta Szunyár Bertalan megrovó hangsúllyal, magának mindig csak az ilyeneken jár az esze. Hét el sem tudja képzéfhi, hogy egy gyönyörű lánynyal és egy deli legénnyel, akinek megvan mindene, valami más is történhet? Gondolkozzon, csak meg ne pattanjon magában valaimi. Könnyítésképpen elmondom-, hogy tavasz volt, mázsás pacsirták fütyörészték, galambok turbékoltak, miniden virágzott, rügyezett, minden meg volt őrülve. Nos? A sofőr leereszkedett a hokedlire. Jól van, mondta úgyis itt hagyom magát, ha valami lesz. Szunyár Bertalan újabb cigarettára gyújtott és hosszan nézett maga elé. Bizony, folytatta később, velük is az történt, ami mással. Játszadoztak egymással. Nem az őrházban, mert ott tiltja a szabályzat. A fiú leeresztette a sorompót, aztán leültek a fák közé. Később a fiú bevallotta, hogy munkásszálláson lakik, árva gyerek és állandóan éhes. Mert amit az üzemi konyhán adnak, azt nyugodtan akár a szemébe is gyűrhetné, olyan semmi. Így aztán a kislány egy kicsit többet pakolt mindig, és- rendszeresen megetette szerelmét. És továbbra is csak tavasz volt, virágzás, rügyezés, -pacsirták, galambok, miegymás. Jött a lány akkor is, imint máskor, integetett messziről, a fiú kint állt a házikó előtt, sütött a -nap, meg amit akar. Leeresztette a sorompót, aztán Vette a plédet és irány a fák közé. Nagyon éhes volt. Így történt, hogy ezen. a napon az egész élelmet megette, tempósan), szótlanul. A lény tágranyílt szemmel nézte. Aztán megtörtént az, aminek történnie kellett egy ilyen fergetes étkezés után. Másnap szintén. És így tovább, naponta háromszor. Fiatalok voltak, -bírták. És a nagymama? Azzal mi lett, kérdezte a sofőr izgatottan. A nagymama? Szunyár Bertalan megrándult, arc® vérpirossá vált, na, mondta aztán, ez megrándult, Vakarta a hátát. A nagymama, ha jól emlékszem, az ötödik napön halt meg ... Tudtam! Tudtam, kiáltotta a sofőr és -felállt, nem hallgatom tovább magát, ez azért már mégis borzasztó! A Debreceni Református Kollégium évszázadokon át látta el Kelet-Ma- gyarországot tanítókkal és papokkal, orvosokkal és tanárokkal, s ezzel igen nehéz körülmények között is vállalta a tudomány, a hazai irodaiam, a nemzeti művelődés ügyének szolgálatát. A kollégium jogutóda a Kossuth Lajos Tudományegyetem, e hagyományt folytatva hivatásának tudja, hogy jól képzett, közösségi elkötelezettségű, a nemzeti értékek iránt fogékony értelmiségiek ezreivel lássa el az ország majd egyharmadát. Különösen híressé vált a magyar irodalomtörténeti tanszék, ahol az 50-es, 60-as években nagy hírű profesz- szorok (Juhász Géza, Barta János, Bán Imre, Szabolcsi Miklós) munkássága szabta meg tanárnemzedékek irodalomszemléletét. Az egyetem már a kezdet kezdetén meghatározó szerepet játszott az Alföld szerkesztőségi munkájában is. Egyetemi oktató volt a folyóirat első főszerkesztője, de az a jelenlegi is, sőt elődje és annak elődje is. Magyar szakos hallgató volt Debrecenben az itt indult költők imiaijd mindegyike: Boda István, Bényei József, Oravecz Imre, Vár- konyi Anikó, Aczél Géza, Nyilasy Balázs, és sokan mások. A jelenlegi szerkesztő bizottság nyolc tagjából heten Debrecenben végeztek magyar szakot, hárman az irodalomtörténeti tanszék oktatói. Ezeknél az adatoknál azonban többet mond A debreceni Folyóirat és egyetem az, hogy a debreceni irodalomtörténészek (Barta János, Bán Imre, Julow Viktor, Kovács Kálmán) és kritikusok (Juhász Béla, Simon Zoltán, Fülöp László, Gö- römbei András) által meghatározott irodalomfelfogás hatását mutatják nemcsak a lap irodalomtörténeti vagy kritikai közleményei, hanem szerkesztői gyakorlata is. Ízlésbeli különbözőségek, természetesen vannak) (sivár, nem kívánatos állapot lenne, ha nem volnának), de egyfajta egységnek, közös elkötelezettségnek is megvannak a jelei. Talán a leginkább meghatározó az elmúlt 30 évben Barta János tudósi és tanári szerepe volt (nem alap nélkül szoktak „Barta- iskolá”-ról beszélni a magyar irodalomtudományban): az alaposság, az irodalmi műalkotásra koncentráló formaérzékenység, az erős erkölcsi és történelmi érzék, a sematikus 'leegyszerűsítő megoldásoktól való óvakodás alighanem az ő tanítására visszavezethetően jellemzi az Alföld-,ben publikáló tanítványait. Az elődöktől örökölt értékrendre volt aztán ráépíthető a folyóirat iirodalomszemlé létének néhány igen fontos alaptörekvése : a realista, népi irodalom melletti elkötele- zettségie, a hagyományok ápolása, a szomszédos országok magyar irodalmainak figyelemmel kisérése, a műre koncentráló, megalapozott esztétikai fogalomrendszerrel -dolgozó kritikai tevékenység stb. Ugyancsak a kezdettől jellemző, s nagyon termékeny kapcsolat alakult ki az egyetemi tanszék és a szerkesztőség között abban a tekintetben, hogy az 50-es évektől a legtehetségesebb magyar szakos hallgatok (többnyire az egy személyben. oktatók és. szerkesztők segítségével) első' megbízásaikat az Alföld-tői kapták. A lap segítette publicitáshoz azt a sok-sok (részben már Debreceniből elkerült) irodalomtörténész, kritikus tehetséget, akik azóta az irodalomtudomány, az irodalmi élet legkdválóbbjai között vívtak ki maguknak méltó helyet. Ebben a vonatkozású bán alighanem olyan szerepet vallhat magáénak az Alföld, mint egyetlen irodalmi folyóirat sem az országban : évről évre elindít két-három ifjú tehetséget, s az évtizedek során olyan kritikai, irodalomtörténeti műhellyé vált, amelynek sajátos, egyéni arculata van. Hogy nagy hírű profesz- szorok rangos tanítványokat nevelnek, hogy az egyetemi oktatók (akik részt vesznek a szerkesztő bizottság munkájában) támogatják legjobb tanítványaikat, hogy a lap tanulmány rovatának ízlésvilágát és értékhangsúlyait a „debreceni iskola” szabja meg (sőt jelen is van benne, hiszen a 80 esztendős Barta János az elmúlt években többet publikált az Alföldi ben, mint nem egy tanítványa), az már csak azért is természetes, mert a tanári és szerkesztői munkának elég sok közös vonása van. A szerkesztőnek mindenekelőtt rendelkeznie kell két olyan alapvető sajátsággal, aminek a pedagógus sem lehet híján: az egyik a szilárd értékrend, a másik a tolerancia (a magáétól eltérő, de értékesnek bizonyuló tendenciákat is meg kell tudnia érteni, sőt támogatnia kell). S végül: a szerkesztő és tanár öröme is egy és ugyanaz: a pedagógusnak sem igen van nagyobb boldogsága, mintha a tanítványaiban eleve benne rejlő szellemi, erkölcsi értékeket mozgósítani tudja, fényre juttatja; a szerkesztő hivatása se lehet más, mint hogy (amennyire ezt a maga körülhatárolt lehetőségei és korlátozott adottságai megengedik) a tehetségesnek, a közösség számára is értéket produkáló szellemi, erkölcsi erőnek biztosítsa a kibontakozás esélyét, s ezzel hozzájáruljon ahhoz, hogy mind több tudás és szépség, azaz minél több ismeret és esztétikai érték válhassék valóban közkinccsé. Imre László
