Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
I 4. NÉPÚJSÁG, 1981. november 10., kedd Középműfajú igény GONDBAN VAGYOK: mit írjak? Azt nem írhatom, hogy Molnár Ferenc kitűnő színpadi szerző, -mert ez a megállapítás a közhelynél is közheliyesebb helytelenség lenne. Azt sem írhatom, hogy Márkus László jó színész, s hogy Huszti Péter, meg Almást Éva, Tolnay Klári nem kevésbé azok, mert ilyesmit leírni róluk voltaképpen nem is közhelyes dicséret, hanem bumfordi sértés inkább. Maradna a rendező dicsérete, Horváth Adómé, egy kis pur- parléval keverten, hogy bár kitűnő rendező — no ugye, már megint a bufordiság —, de az a jelenet, amelyikben az történik, hogy ... Csakhogy nem emlékszem egyetlen olyan jelenetre sem, amely ne olyan lett volna, amilyennek lennie kellett, illetőleg, ha volt volna is olyan, nem értem rá odafigyelni, a következő jelenet miatt, amely már pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Egyszóval nagy gondban vagyok. Molnár Ferenc eme ritkán játszott, ritkán látott, általam eddig nem ds _ ismert víg játékát, A farkas-1 elemezni botorság lenne, unalmas is, érdektelen is, s ami a leglényegesebb; értelmetlen is. Itt ülök hát, az írógép előtt, hátam mögött egy olyan televíziós játék bemutatójával, amelyről mint néző — legfeljebb gyakorlott néző és nem „szakmabeli” — nem mondhatok mást, nem írhatok mást, mint hogy nekem nagyon tetszett. Remekmű? Uram ég, hát le lehet ma írni Magyarországon egy Molnár Ferenc-tévé-vígjáték- ról, hogy az remekmű? Isten ments. Van olyan folyóiratunk, amely jószermt tudomásul sem veszi a televíziót, mintegy — akaratlanul is? — hangsúlyozva ezzel, hogy tömggélelmezési cikkekkel nem óhajt foglalkozni. Nos tehát egy „tömegétel” lehet remekmű? Szó sincs róla. EGY „SZELLEMI TÖMEGÉTEL” lehet jól megcsinált, lehet rutinos munka, tisztes mestermű legfeljebb, de olyan remekmű még nem született, amely a tévében látta volna meg a preciőzök napvilágát, olyan meg aztán nem is fog, ama úgy legyen remekmű, hogy vígjáték, hogy szórakoztat. A remekművek, ha vannak, akkor azok rendszerint a képernyőn kívül vannak. S nem vígjátékok, hanem tragédiák és elsősorban klasszikusok, de azon túl és azon belül is elsősorban külhoniak. Hogy Molnár Ferenc klasz- szikus? A vígjátékban, kérem. Le sem merem írni, még tagadó formában sem, mert egy lapra, sőt egy sorba kerülnek, hogy Molnár Ferenc, mint vígjátékíró, mint színpadi szerző volt és lett olyan klasszikus, mint... Nem és nem: távozz tőlem, kételkedés ördöge, te irodalmi-bűnre bújtató kétszarvú kaján, juszt sem írom le azoknak a klasz- szikusöknak a névsorát, akikkel én egyenrangúnak tekintem Molnár Ferencet! Mint vígjátékírót! Nem írom le, már csak azért sem, mert kevés lenne e hely a nevek felsorolására. De hát ez az én ügyem, az én mércém, ízlésvilágom, szellemi minőségem és talán mennyiségem is. A lényeg más, a lényeg az, hogy A farkas nem remekmű, nem lehet az, mert vígjáték. Magyar vígjáték. Persze, ha e vígjátékot drámára rendezte volna Horváth Ádám és a szerző neve mondjuk Franz Müller, az alkotás címe meg Der Wolf lett volna, lehetett volna talán remekműről is fogalmazni. Volna!' Ha nem lett volna akkor is tévéjáték belőle. Így tehát egy igen, jól sikerült tévébemutatót szórakoztam végig a középműfajú igényekkel megáldott né- zőtársaimmal együtt. Gyurkó Géza Kamaszkorban Mennyiségileg nincs baj a televízió pedagógiai jellegű műsoraival. Minőségileg annál inkább! Ezt a meggyőződést erősítette meg bennünk A kamaszkor körül című, ötrészesnek hirdetett — százezrekről szóló — sorozat két utóbbi adása. A műsorvezető szerepkörét Vekerdy Tamás pszichológus vállalta. Tiszteljük jó szándékát, de eddigi produkciója meghökkentett, A fiatalokat ugyanis — s ez vas. kos tartalmi hiba — túlzottan rózsaszínben látja, olyannyira, hogy rég elfogadott alapvető igazságokról feledkezik meg, azokról, amelyeket minden valamire való szülő ismer a gyakorlatból. Lusta, szemtelen a tizenéves? Le kell szoktatni róla! Megértéssel, érvekkel, határozott szóval, követeléssel. Ezt tette Makarenko is, s nem keresett folyvást mentséffel az ifjak helytelen cseleke. deteire. Az ilyesféle fogadat- lan prókátorságot egyébként a fiúk-lányok is megmosolyogják. Erre céloztak a meghívott szülők is. Sajnos rájuk senki sem hallgatott, Vekerdy mondta a magáét hosszasan, unalmasan, vontatottan. Tehette, hiszen negyvenöt perccel rendelkezett, ennyit rabolhatott él drága időnkből. Az különösképp bosszantott, hogy* a formai megoldás is erőszakolt, gyerekes volt. Hát igen, ez a produkció is a, kamaszkor problémáival birkózik, egyre keményebből. A szomorú csak az, hogy hátravan még két foly. tatás... (pécsi) Antal Imre és a zongora- verseny Háromnegyed órát kapott Antal Imre, hogy a 19. Liszt—Bartók zongoraverseny eseménybeli históriáját bemutassa, művészi értékeit felragyogtassa. Ez a riport több főhősről, több főtémáról és sok_sok sorsdöntő mozzanatról adott villámképet, olykor csak egy-egy felvillanást. Mert a vitathatatlan téma, a zene, a zongora, a művész mindenek előtt és fölött vörös fonalként húzódott végig a riporton. Ennek a sokágú és igen érzékeny művészi területen mozgó riportfilmnek a zenén kívül mégis Antal Imre volt a főhőse. Akit alig láttunk, alig mondott néhány mondatot, a ké’ dése. ket sem' úgy tette fel, i.ogy abban a felelet is benne mosolygott, csak a kérdezettnek kellett odaböknie a fejével. Antal Imre nagyon tud kérdezni. Talán azért, mert 1968-ban ő nyerte ezt a Liszt-zongoraversenyt. Talán, azért, mert a zenei nemzetközi mezőny művészként is, tévés emberként is befogadta. Humora van, derűsen reagál, több nyelvén beszél. Ügy hiszem, a fentebb felsorolt jellemzőkön felül van még egy nagy tulajdonsága. Lelkiismeretes, az arányérzék erényével. Mindent és mindenben mér, jellemez azzal, ahogy valamit kérdéssé tesz. A francia lányt a zene befogadásáról faggatta, Sándor Györgyöt a koncert- és hangversenyzongorista kategóriájáról. Kocsis Zoltánt arról, hogyan és miért állt így össze a verseny programja. S a végén kiderült: az első díjat nem lehetett kiadni. Talán nem is a versenyzők voltak hozzá kevesek, ebben mintha a rendezés is udas lett volna. Ezt Antal lm te nem mondta ki. Ennél ő udvariasabb. Sőt, ritka téves egyéniség! (farkas) A 142, estén Seherezádé belefogott a kiváló Szolimán titkának elmesélésébe. „Élt egyszer Bagdad városában egy nagyon gazdag és igen-igen hatalmas kalifa. Minden gazdagsága ellenére szörnyen féltékeny volt szomszédjára, a kiváló Szolimán hercegre. A kalifának jelentették kémei, hogy a hercegnek van egy csodaszámba menő hátaslova: egy éjfekete ló, melynek csak egy szeme van a homloka közepén, és amely oly sebesen száguld, mint a sirokkó, anélkül, hogy a legkisebb zajt csapná. Sem elefántot, sem tevét, sem pedig repülő szőnyeget nem láttak még, mely hozzá volna fogható. A besúgók arról is hírt adtak, miszerint á ló már meglehetősen régóta a herceg tulajdonában van, azelőtt pedig az apjáé volt. Ebből a különös tényből arra lehetett következtetni, hogy az állat egyéb kiváló tulajdonságai mellett magas életkora is figyelemre méltó. Ahogy a kalifa mind többet tudott meg e csodalény erejéről és természetéről, úgy gyűlt mind nagyobb szenvedélyre iránta: „Akarom ezt a paripát, akarom!” — toporzékolt keleti papucsában. Kegyencnője, Sardhita mindezt mosolyogva nézte. A kalifa megbízta nagyvezérét, hogy vigyen a hercegnek egy ládikót teli lazúrkő- vel, melyek közül a legkisebb is akkora volt, mint egy galambtojás. A herceg tisztelettel megköszönte az ékszereket, ám egyúttal udvariasan közölte, hogy lovát nem adja a kalifának. Néhány napig jól tartotta a nagyvezért, majd útjára bocsátotta azzal, hogy adja át hódolatát urának, valamint nyújtsa át neki ezt a dobozkát, mely strucctojásnál nagyobb zafírral, smaragddal és rubinttal van teli. A dühöngő kalifa lefejeztette küldöncét, és elhatározta, hogy ha másképp nem-megy, hát erőszakkal éri el célját. Parancsára egy nap elrabolták a herceget, mikor a sivatagban járt. A hálóval, mellyel foglyul ejtették, erősen összekötözték, így vitték a kalifa és kegyencnője, a gazellalábú Sardhita elé. A herceg megvetéssel teli csenddel fogadta a hozzá intézett kérdéseket, majd ezt mondta: „Sohasem fogom elárulni a lovam titkát! De egy dolgot.jól jegyezz meg: nem éi ez ' a paripa sem vízzel, gyümölccsel, takarmánnyal, sem kuszkusszal, roston sült birkával, sem pedig mézeskaláccsal, teával. És tudd meg azt is, ha nem táplálod megfelelően, egy lépést sem fog tenni. Ám, ha megadod neki, ami kell (ha egyszerű étkét megfelelően, igénye szerint adagolod), mesz- szebb röpíthet téged Egyiptomnál, vagy akár Etiópiánál is. Ezt csak azért mondtam el neked, mert nagyon szeretem a lovamat, és nem tudnám elnézni, hogy rossz kezekbe kerüljön. Ugyanr akkor biztos vagyok benne, hogy sohasem leszel képes mozgásra bírni őt. Ennek titkát egyedül csak én ismerem ...” A kalifa palotájában közszemlére tették a csodalényt. Tódultak is oda a kíváncsiak. Ki sörényének éjfekete színében, ki egyedülállóan kényelmes nyergében gyönyörködött. A kalifátus leghíresebb bölcsei mindhiába vizsgálgatták a lovat, táplálásának titkát nem tudták megfejteni. A kalifa messze földön ismert mágusokat hívatott, hátha ők több sikerrel járnak — ám minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Némelyek azt állí-, tották, hogy a ló csak aranynyal és drágakövekkel táplálkozik, mások meg voltak győződve arról, hogy egy lángész rejtőzködik benne. Eközben a fogoly mindvégig szótlan maradt, ám a kalifa türelme is végső határához érkezett. Kijelentette: Ha a herceg egy napon belül nem árulja el a titkát, másnap nyilvánosan karóba húzatja. A fogoly közönyös vállrándítással fogadta a hírt. A herceg merészségétől elbűvölt Sardhita elhatározta magában, hogy megmenti őt. Alkonyaikor hét selyembe burkolózva elindult a zárka felé. Szorosan a falhoz simulva haladt, oroszlánsörényhez hasonlatos haja ziláltan borult * a vállára, gazeLlalábán bizonytalanul lépdelt, antilop- barna szempillái még barnábbnak tűntek. Addig cirógatta a herceget, addig hí- zelgett neki, míg az elárulta a titkát. Sarditha, kezében egy hasas kőedénnyel, mely a különleges táiplálékot tartalmazta, elindult a terem felé, ahol a ló volt kiállítva. Az edényben nem volt más, mint közönséges bűzös olaj, mely nagy bőségben tört fel a földből mindenütt a környéken. A lóhoz érvén adott neki egy kortyot, mire az állat csodák csodájára erőre kapott, majd megindult. Sardhita nyeregbe pattant, csendben a herceghez lovagolt, és azon nyomban kiszabadította. Midőn reggel a palota fölébredt, hatalmas káosz keletkezett. Nem találták sem a kegyencnőt, sem a kiváló Szolimánt, sem pedig a lovat. A ló helyén csupán egy olajjal félig telt edényt lleltek. Nem győztek álmélkod- ni, hogy egy ilyen csodálatos állat táplálékul beéri holmi közönséges kőolajjal. A kalifa meg kóstolta az edény tartalmát és nyomban meghalt. De látom, .pirkadni kezd — szólt Seherezádé —, a történetet majd holnap folytatom”. Franciából fordította: Grabócz Gábor Katasztrófafilm Mitta-módra Bizonyos vagyok benne, hogy Alekszandr Mitta szovjet rendező neve nemcsak a mozirajongók előtt ismerős. Hiszen nemrégiben mutatta be a televízió is Péter cár és a szerecsen című felnőtteknek szóló meséjét, amellyel tudatosan — és eredménnyel — kereste a nézők kegyeit. De nemcsak az utolsó előttivel. Elég talán csak a két nagy sikerű filmre, a Szerelmem Moszkvára és a Ragyogj, ragyogj, csillagom címűre utalni. Igen, úgy tűnik, a szovjet rendező következetesen kutatja, miként lehet — művészi megalkuvás nélkül — minél hatásosabb produkciókat csinálni. Katasztrófa földön-égen című kétrészes filmjével, — amelyet e napokban játszanak a mozik — félreérthetetlenül szintén egy volt a célja. Nos, lássuk hát, milyen is egy katasztrófafáim. Mitta- módra. Kezdjük a végével, azaz a második résszel Jó! Vagyis minden szempontból kielégíti a borzongásra vágyók igényeit. Egy repülőt gyógyszerekkel katasztrófa sújtotta városba küldenek. Mielőtt visszaindulnának, ismét kitör a helyi félelmetes vulkán, de a rajt — sebesültekkel megrakot- tan — szerencsére így is sikerül. A fölszállás ára azonban igen nagy. Sérült a gépmadár burkolata^ s irányító szerkezete is. Vajon kik, s hogyan menekülnek meg... ? Az izgalmat a befejezésig sikerül fönntartania a rendezőnek, nem utolsósorban, a jól kiválasztott szereplők (Georgij Zszsonov, Anatolij Vasziljev, Leonyid Filatov, Alekszandrova Jakövleva, Irina Akulova) s a borzalmakat kiválóan fényképező operatőr, Valerij Suvalov segítségévéi. Á néző tehát nem csalódik. Azaz... Van ugyanis egy első rész is, amely látszólag csak azért készült, hogy a katasztrófa hőseit — a tökéletesebb izgulás és együttérzés érdekében — bemutassa. Látszólag. Én ugyani® hajlok arra, hogy Mitta titofcbam azt ágyeke^ zett inkább kideríteni, vajon földolgozható-e a „szürke” mindennapi élet is oly érdekfeszítően, mint a rendkívüli helyzetek. Nos, a rendezői megbicsaklás itt érhető tetten. Ez a szürke élet ugyanis nem áll másból, mint válásból, leányanyasásból, nőcsábításokból .. egyszóval voltaképpen egyetlen főszereplő sem él a — közfelfogás, szerint — normális életet. Márpedig a valóság realista bemutatása helyett így egyszerű modellezéssé válik a film első része, nem fjedig a fantasztikus „második rész” érdekes ellenpontjává. Gyanítom, elsősorban ez az oka annak, hogy teljesen szétesik a produkció. S a néző azzal az érzéssel távozik: jó, jó, de adhatták volna a jegyeket külön is... Németi Zsuzsa’ Dl Pályázat négy fő ágban Tudományos-technikai úttörőszemlék A Magyar Úttörők Szövetsége, a Művelődési Minisztérium és az Országos Pedagógiai Intézet az idén is meghirdette a tudományos-technikai úttörősizem- lékre a pályázatokat. Az iskolákban a napokban mintegy 200 000 f üzetecskét osztanak ki a gyermekek között, akik a kiadványban szereplő feladatok megoldásával pályázhatnak a különféle szemlékre. Az akció szervezői elsősorban a VI., a VII, és a VIII. osztályos úttörőkhöz fordultak, azokhoz a pajtásokhoz, akik kedvelik az izgalmas játékokat, a felfedezést, a kutatást, és szeretnék próbára tenni képességeiket. A pályázatot négy fő ágban — matematikai, társadalomkutatói, természetkutatói és technikai — hirdették meg A matematika iránt érdeklődő általános iskolások Péter Rózsa matematikus Játék a végtelennel című könyvének tanulmányozásával oldhatják meg feladataikat. A társadalomkutatók vetélkedőjének ez évi témája a változó világ. Űj- szerűek a feladatlapok is: aZ Országos Széchenyi Könyvtár folyóirattárából kerestek elő a pályázatot kiírók két, 50 évvel ezelőtt megjelent újságot. Az egyik a „Népszava” — a munkások, a dolgozó emberek, a másik a „Társaság” — az nemzetiségi, a nyelvi és az irodalmi vetélkedőknek is. előkelő rétegek lapja volt. Mindkét hírlap 1931. januári számából cikkeket, közleményeket válogattak össze. Az úttörők feladata, hogy tanulmányozzák a két újságot, s az összegyűjtött anyag alapján írjanak dolgozatot a korról. A természetkutatók olyan feladatot kaptak, amelyek alapján nyomon kísérhetik, miként befolyásolják a növények életét az élettelen környezeti tényezők. Az egyéni pályázatok mellett meghirdették a már hagyományos tudományos- technikai úttörőszemlék országos vetélkedőinek döntőjét, amelyeken egy-egy felmenő rendszerű szemle, vei télkedő, verseny legjobbjai mérik össze tudásukat. Ezek a találkozók rendszerint á tavaszi, a nyári szünddőré esnek, témájukban sokról többek, mint az egyéni pál lyázatok. A napokban alakult ki az országos döntői menetrendje. így az orosí nyelv barátai jövőre az dpi. rilisi tavaszi szünetben Egerben versenyezhetnek. A természetkutató és. a tán- sadalomkutaió úttörők országos vetélkedőiét a követi, kező év júniusában Csilléi bércen rendezik meg. Ugyanitt találkoznak ugyancsak júniusban a legkiválóbb úttörő matematikusok és, az ifjú eszperantisták. Csillebérc ad otthont a A legkiválóbb úttörő mezőgazdászok Keszthelyen találkoznak majd. (MTI)
