Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-28 / 279. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. november 28., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Patay László: Leszázalékolva Miskolczi László: Bartók Szurcsik János: Asszonyfej Máté István: L. Gy. portréja az érzékelhető valósággal? Vállalom. Patay László Leszázalékolva című kis festménye például nem csupán a technika, nem csupán a megfogalmazás okán mesterdarab a hatvani portrébien- nálén, hanem mert benne sűrűdik társadalmunk etho- sza, az elesettekért aggódóperlő szó. És Borsos Miklós, Vígh Tamás, vagy Szabó István sem azért véste- formálta elénk Bartókot, Mészáros Mihály Kósa Györgyöt, hogy őrizze vonásaikat az időben. Hanem műveik kifejezésükben párhuzamosak azzal az erkölcsi, szellemi tartással, ami a zeneköltőé, a kiváló interpretá- toré, és amivel mindannyian szívesen azonosulnak. A nemes szolgálat szintjén Szalag Ferenc Tsz-elnöke, Szurcsik János Asszonyfeje ugyanilyen együttlélegzés a társadalmi jelennel, amely nélkül nem jöhet létre hiteles — legfeljebb fiktív! — művészi alkotás. Különben a Hatvani Galéria vonzó profilját, műhelyteremtő voltát mindezen túl az jelzi, ahogyan a tiszta szívű, fiatal művészgeneráció az itt zajló eseményekhez vonzódik. Amiként évek óta, úgy az idén is ifjú festők, szobrászok regimentje sorolt a mesterek, a beérettek mögé, és az e helyt uralkodó atmoszféra emberiességből eredően egymással küzdve, ám egymást erősítve is adják művészetük lényegét a 111. országos szemle — „Arcok és sorsok” — teljességéEzüst György: Tóth Menyhért arcképe hez. Soroljam őket? Barabás Márton, Návai Sándor, Kéri László, Marosvári György, Máté István, Illyés Antal megannyi képlet, külön világ. Ám amit kimondanak, amit a náluknál idősebbek művészetéhez tesznek, az egy ponton, éspedig a közlendő erkölcsiségében harmonizál a hatvaniak ébresztő, megtartó szándékával. És így bőven elegendő ahhoz, hogy indokolja, igazolja mind a biennálék, mind a más műfajokban fölvállalt emberformáló tevékenység lét jogát. Kiss István szobrászművész, a Magyar Képzö- és Iparművészek Szövetségének elnöke ahol sok hasonL korú fiú és lány volt, nagy vidámságban. Azt mondja nekik az egyik fiú, aki fejjel ha alacsonyabb volt a többinél: — Látom, hogy nincs kennyérrevaló, és jó soványak is vagytok. Boglyas hajatokról meg azt látom, hogy nincs hol lehajtanotok a fejeteket. Álljatok be közénk! Kapott a- szón a két testvér, és délelőtt Jancsi már vígan görgette a sziklát, Juliska pedig hordta a vizet, minthogy nem volt más tanult mesterségük. De csak estig tartott a nagy vidámság, móka. Akkor azt mondták nekik: — Jancsi, te fiú vagy, hát erre kell menni, a fiúkhoz! Neked pedig, Juliska, erre, a lányokhoz! Adtak nekik pálinkát, de csak nagyon nekibúsult a két testvér, mivel olyannyira szerették egymást. így teltek-múltak a hónapok, évek. Jancsi lett a főgörgető, Juliska pedig a vizes szakmában lépett elébb, kinevezték mosogatólánynak. A szívük azonban csak nem tudott megpihenni egymás nélkül. Egyszer aztán félrehívja Juliska Jancsit az esti pálinkázás után, és azt mondja: — Egyetlen testvérem, Jancsi, nem jó így bizony nekünk egymás nélkül. Mások házakban élnek, vidáman duruzsol a kályha, nekünk meg nincs semmink. — Bizony semmink nincsen — horgásztattá Je a fejét Jancsi. — Tudok én itt egy kis házat — mondotta Juliska és elindultak. Reggel egy házikóhoz értek. A házikó födele és falai mézeskalácsból voltak, ablakai pedig cukorból. — Együnk! — mondta Jancsi. — Én letörök egy darabot a tetőből, te pedig hú- gocskám, kóstold meg azt az ablakot, csuda édes! Neki is láttak, de váratlanul kinyílt az ajtó, és egy vénséges vénasszony csoszogott ki a házból, botra támaszkodva. — Hát ti hogy kerültetek ide, ahol a madár sem jár? No, gyertek csak be szépen, maradjatok nálam, jó dolgotok lesz! — Azzal kézen fogta őket, és bevitte a házba. Bőséges reggelit adott nekik, majd ágyat vetett, ők pedig gyanútlanul lefeküdtek. Az ám, csakhogy a vénasszony gonosz boszorkány volt: ahány ifjút megkaparinthatott, mind kiszipolyozta, kiszekálta és túlélte. Másnap — vasárnap — már hajnalban talpon volt, kézen fogta Jancsit, kivitte az istállóba, és odaállította ganajt hányni. Utána felköltötte Juliskát: — Kelj föl, te világ lustája, szaladj vízért, főzzél finom ennivalót a bátyádnak, mert meg kell hizlalni! Most csupa csont és bőr, de majd ha jó kövér lesz, jobban tud dolgozni. Szegény Juliska szaladt a vízért, főzte a finom ennivalót, és egyre potyogtak a könnyei az ételbe. Kérdezi is Jancsi: — Miért itatod az egereket, egyetlen húgom? i — Ne is kérdezd, bátyám, tegnap itt jártak a mesebeli tanácstól, és azt mondták, hogy nagyon sovány a boszorka, mi meg jól meghíztunk. — Egyet se búsulj, egyetlen húgom — azzal megragadta a vénasszonyt, kivitte az istállóba, és bezárta egy vasrácsos ketrecbe. Juliska pedig minden reggel kiment az istállóba, és rákiáltott a boszorkára: — Nyújtsd ki a rácson az egyik ujjad, hadd láissam, híztál-e már! Csakhogy a sötétben nem látott jól, úgyhogy a vénasszony rászedhette: ujja helyett egy vékony csontot dugott ki a rácson. Juliska csodálkozott, mérgelődött, hogy a boszorka nem akar hízni, pedig már régen meg kellett volna pukkadnia. Egy nap aztán elvesztette türelmét. Megparancsolta Jancsinak, hogy fűtsön be a sütőkemencébe, mert meg akarja sütni a vénasszonyt, s mellé valami tésztát is. Jancsi megrakta a tüzet. — Bújj csak be egy kicsit! — mondta a boszorkánynak —, nézd meg, ég-e jól a tűz! De a vénasszony okos volt: tudta, hogy Juliska be akarja lökni a kemencébe, hogy megsüsse. Ravaszul így szólt: — Bebújnék én, de nem tudom, hogyan kell! — Jaj, te buta vénasszony, hát majd én megmutatom! — Azzal odalökte a kemence szájához a vénasszonyt, taszított egyet rajta, és rázárta a kemence ajtaját. A boszorkány porrá égett. Juliskának sem kellett több: hamar beszaladt az istállóba, és mondta a bátyjának: — Eredj, Jancsi, siránkozz, hogy eltűnt az öregasszony! A két ifjú bement a házba, összeszedte a boszorkány ládájából a drágaköveket, gyöngyöket. Zsebre raktak, amit csak tudtak, és elindultak hazafelé. Mentek, men- degéltek, átkeltek egy nagy vízen, amit Tiszának hívtak, továbbmentek, végül megpillantották a szülői házat. Édesapjuk éppen az ajtóban állott, a nyakába ugrottak, megcsókolták. A gonosz mostoha időközben meghalt., • A házban kirakták zsebeikből a drágaköveket, gyöngyöket, csak úgy csillogott- villogott tőlük a szoba. A faluból nyomban elindult két testvér oda, ahol a házikók falai és födele mézeskalácsból, ablakai pedig cukorból vannak. Juliska és Jancsi azután boldogan, gondtalanul élt tovább — máig is élnek. Könyvespolc ANTAL LÁSZLÓ: Nyelvek nyomában Napjaink emberére elsősorban a természettudományos műveltség a jellemző. Ez érthető is. hiszen a technika rohamos előretörése megköveteli a természeti törvények ismeretét. Am az embert a humanizált ismeretek nélkül soha nem lehetett elképzelni. Ma is félművelt az4 aki csak a disciplinék egyik csoportjának elsajátítására törek- _ szik. Talán ezért is nyilvánul meg világszerte örvendetes érdeklődés többek között a nyelvtudomány iránt, ezért születnek a modem nyelvészet jegyében egyre értékesebb munkák. Antal László nemrégiben kapta meg egyetemi tanári kinevezését az ELTE általános és összehason- - lító nyelvészeti tanszékére. Ezzel majdnem egy időben került & könyvesboltokba a Nyelvek nyomában című ismeretterjesztő munkája. Nem ez az első ilyen jellegű műve, csupán az elmúlt öt esztendőben egy sor jelentős kötet került S ki tudományos műhelyéből. Üj könyvében az összehasonlító nyelvtudomány alapjaival ismerteti meg az olvasót. Mintegy bevezetésként bemutatja a nyelvileg rendkívül tarka világot. Az 510 millió lakosú Indiai Köztársaságban például az 1961-es népszámlálás szerint 193 különböző nyelv található. Afrikában a mintegy 310 millió ember több mint 1200 nyelvet beszél. Európa nyelvei közül a legnagyobb az orosz, ezt 101 millió ember használja, míg a legkisebbet, a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó vótot, 1959-ben már csak 23-an művelik. A szerző már a bevezetésben is felteszi az izgalmas kérdést; „Vajon eljön-e egy olyan boldog kor. amelyben az emberiség megszabadul a nyelvi széttagoltság hátrányaitól?” Ezután taglalja a világ főbb nyelvcsaládjait. Bepillantunk az összehasonlító nyelvészet alapjaiba: választ kapunk arra, hogy minek alapján soroljuk az egyes nyelveket különböző nyelvcsaládba. Ezek a fejtegetések a bölcsészek számára nem mondanak ugyan újat, hiszen az egyetemen ez a tudomány kötelező tantárgy, mégis érjlekfe- szítő olvasmány ez a fejezet is, hiszen nem csupán' az ismeretek frissen tartását szolgálja, hanem részletességével helyenként a tudás elmélyítését is elősegíti. A nem szakemberek még akkor se tegyék le kezükből ezt a munkát, . ha helyenként száraznak éreznek egy-egy részt! Hogy miért? Ez a tudományos, ám mégsem nagyképűsködő írás őket is hozzásegíti a korszerű gondolkodáshoz. A társadalmi, elsősorban a gazdasági fejlődés ' tette szükségessé, hogy az egymástól nagyon is távol álló nyelvek közeledjenek egymáshoz. A népek között egyre szorosabbá váló kapcsolatok kívánnák a közös nyelvet. Ennek megalkotására már többen is tettek kísérletet, így például a volapük, meg az eszperantó született meg azzal a szándékkal,1 hogy közvetítő legyen a különböző népek között. Antal László kimutatja e műnyelvek buktatóit, rávilágít arra, hogy bármilyen jó szándék vezette például a lengyel Zámenhofot, igen sok hiányosság található az eszperantóban. Talán a nyelvészek által alkotott interlingua a legtökéletesebb, ám ennek sem lehet az a feladata, hogy anyanyelvi szerephez jusson. Hangsúlyozza: „a nyelvi szétfor- gácsoltság problémáját csak olyan világban lehet majd megoldani, amelyik nincs társadalmilag szétforgácsolva.” Aki napjaink eseményeit figyelemmel kíséri, jól tudja, hogy az általa felvázolt „egységesült világ”-tól még igen mesz- sze vagyunk. Ám az is igaz, hogy a nemzetközi együttműködés rendkívül kiszélesedett, és a nyelvek kommunikációs szerepe jelentősen megnövekedett. Mi tehát a teendő? Meggyőzőnek érezzük a szerző zárósorait: „azzal a tanáccsal búcsúzom az Olvasótól, hogy szorgalmasan tanuljon idegen nyelveket, mert belátható időn belül ez csak hasznára válhat." Azt hiszem, javaslatát nem csupán el, de meg is kell fogadnunk. Dóra Zoltán Mladonyiczky Béla: Kohán György
