Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-28 / 279. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1981.no«embe, 28., siombot

Száz éve született Stefan Zweig

Kötődött a német nyelvhez, s olvasótáborának többsége is német volt. S csalódása a német népben, a német kultúrában, depresszióba majd öngyilkosságba kergette. ö, aki a német műveltséget olyan magasra tartotta, a legtöbbet szenvedett a németek miatt. Könyveit elégették, hazájából elűzték, és végül halálba kergették. Már a harmincas években megjósolta, hogy „a németek újabb háborúba rohannak ...” S jóslása beteljesedett.

Halála előtt mindent elrendezett. Alkalmazottai fizetésére pénzt hagyott hátra, kölcsönvett könyveiről jegyzéket készített azzal, hogy azokat juttassák vissza tulajdonosaiknak. Két búcsúlevele közül az elsőt volt feleségéhez, Friderikához intézte. „Mire e sorokat olvasod, már sokkal jobban érzem majd magam, mint annak előtte” — írta. A brazil hatóságokhoz írt levelében az európai irodalom nagyjához méltó választékos udvariassággal nyilatkozott. Sorait így kezdte: ..Mielőtt szabad akaratomból és tiszta ésszel elbúcsúzok az élettől, utolsó kötelességemnek tartom, hogy meleg köszönetét mondjak Brazíliának, e csodálatos országnak, hogy nékem és munkámnak oly jó és vendég- szerető pihenőhelyet nyújtott”.

S a dél-amerikai ország olyan temetést rendezett a nagy humanista írónak, mint még soha egyetlen külföldinek sem. Az üzletek bezártak, nyolc brazil író vitte a koporsót, amelyet sok ezer gyászoló követett, köztük az államelnök is. Gáti István

Száz évvel ezelőtt 1881. november 28-án született Stefan Zweig osztrák író. A mi Kosztolányink és Babusunk kortársa volt. és élete első majdnem négy évtizedében annak a birodalomnak polgára, amelynek ők: az Osztrák—Magyar

Monarchiáé. Béesben született és nőtt fel, s a század végi metropolisban kapta azt az indíttatást, amely egész életét „írói tevékenységét alapvetően meghatározta. Ekkor, egy hosszú, békésnek tűnő, de belső feszültségtől vibráló, az idők végezetét sugalló korszak közepén úgy tűnt, a legtöbbet akkor tudja az emberiség számára tenni, ha mindazt a szépséget és műveltséget magáévá teszi, közvetíti és .kisugározza, amelyet Európa a reneszánsz óta felhalmozott és őrzött.

Ennek a műveltségnek, ennek a szellemnek volt a

megszállottja; belső, majd- nemhogy szükségszerű kölcsönös kapcsolatot érzett közöttük. Azon kevés európai író közé tartozott, akik kezdettől fogva harcoltak az első világháború ellen. Az utolsó pillanatig nem hitte, hogy a XX. század Európájában zsidósága miatt emigrálnia kelljen. A második világháború olyan súllyal nehezedett rá, olyannyira mindannak a végső pusztulását jelentette számára, amiért élt, hogy legfenyegetőbb szakaszában a harcterektől távoli és számára teljes biztonságot nyújtó Brazíliában 1942. februárjában önkezével vetett véget életének.

Kora ifjúságától kezdve, szinte csodagyerekként,

igyekezett szolgálni a szellem és a szépség ügyét. Első, a forma áhítatában született versei után főleg fordított — Verhaerentől, Baudelaire-től, Verlaioe-től,

Romain Rolland-tál, Barbus- se-től — és szépirodalmi értékű esszéket írt Stendhal- ról, Nietzschéról, Balzaeról, Dickensről, Dosztojevszkij - ról, Tolsztojról, a „világ épí- tőmesterei”-ről — ahogy ő mondta. Mindenfelé nyitott szellem volt, Gorkijjal levelezett, Siegmund Freudot tanulmányozta, 1928-ban a Szovjetunióban is járt. Az irodalomban talán az ő novelláin lehet a legvilágosabban kimutatni a pszichoanalízis tanításainak hatását de a 20-as. 30-as

években bestsellernek számító életrajzi regényei (például a Marie Antoinette-ről vagy a Stuart Máriáról írottak) sem születhettek volna meg Freud felismerései nélkül. Gondos vizsgálódás és lélektani érzékenység egyesül bonyolult lelkivilágú íróknak és történeten személyiségeknek szentelt mesteri esszéiben. Hadd említsük példaként a Heinrich von Kleistről szólót: mindmáig ez az írás nyitja ki a legszélesebb ajtót e tragikus sorsú költő lelkivilágához.

A maga fegyvereivel próbált harcolni a barbárság új erői ellen. Mint az európai szellem megtestesítőit rajzolta meg könyvnyi esz- széiben az ismeretlen bűvöletében élő, nyughatatlan szellemű és felfedező Magel- lant, a műveltségből életet desztilláló Rotterdami Eras- múst vagy a reformáció hőseit, és mindmáig legmaradandóbb novellája, egyik utolsó műve, a Sakknovella is a szellem erejét próbálja szembeállítani a brutális embertelenséggel.

önéletírása, a Tegnap világa, már csak halála után jelent meg. Címével is jelezte, úgy érzi. vereséget szenvedett. Kétségtelen,

hogy az ő világa örökre eltűnt, barátai és társai, az akkori nemesebb értelemben vett Európa szellemiségei meghaltak. De azok az eszmék, amelyéket egész életében és egész életével oly odaadóan szolgált, sohasem válhatnak „tegnapi”-vá.

Salyámosy Miklós

Stefan és Lotte Zweig a halálos ágyon

• . (Archívkép.)

A rendőrség gyengéd volt Az asszony holttestét halott férje mellé fektették, a nő karját szeretetteljesen a férfi mellére csúsztatták. A hivatalos fényképész csak ekkor készíthette el felvételét a házaspárról, akik 1942. február 22-én, a brazíliai Petropolistoan, Rio de Janeiro egyik villanegyedében önként (veronállal) búcsúztak el a világtól. A világtól. amelyet a 60 éves férfi többé nem tudott elviselni.

Stefan Zweig egykor Bécs ünnepelt írója volt. Könyvei világszerte még Thomas Mannáinál is nagyobb példányszámban jelentek meg.

S bár emigrációjában, Brazíliában, távol volt a hadi eseményektől, a háború katasztrófáját nem volt képes elviselni, és ezért határozta el, hogy önkezével vet véget életének. 32 éves felesége, Lotte, „szerelemben egyesülve” (így írta búcsúlevelében) követte férjét a halálba.

Zweig már az első világháború alatt Svájcban harcot hirdetett „az értelem árulása ellen”. „Nem akarunk sem győzelmet, sem vereséget... Európának

minden áron meg kell szabadulnia kínjaitól” — hirdette.

Stefan Zweig osztrák volt.

Harminchét esztendeje szabadult fel Hatvan a náci megszállás alól. Az évfordulóhoz — immár hagyományként — rangos képzőművészeti események kötődnek. Ma este fél 6 órakor a Hevesi Szemle és a Hatvani Galéria közösen szervezett tudományos ülését rendezik meg az emeleti kiállítóteremben, holnap délelőtt fél 12 órakor pedig dr. Czine Mihály egyetemi tanár bevezetőjével, illetve a művészeti díjak átadásával nyílik ugyanott az Arcok és sorsok című III. országos portrébiennálé, valamint a Bartók-érempályázat tárlata, amelyeken hazánk különböző tájairól 117 festő, szobrász szerepel alkotásaival. A kettős eseményt köszönti Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész, az MSZMP KB tagja, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége elnökének írása, míg fentiekben a kiállított művek sokaságából nyújtunk válogatást olvasóinknak.

Híd és műhely

Gondolatok

a III. hatvani portrébiennálé előestéjén

Lassan tíz esztendeje, hogy hallat magáról a Hatvani Galéria, egy alig húszezer lakosú kis város művészeti intézménye, amely nehéz küzdelmek árán vívta ki létjogát. De az évtizednyi energia, a szolgálat szelleme nem pazarlódott érdemtelenül. Kiállítások sora, hídverő közművelői vállalkozások megannyi sikere a bizonyosság, miszerint az értékőrzés, szellemi kincseink felmutatásának folyamata végül gyümölcsöt érlel.

Érlel úgy, hogy eleddig érintetlen, szűz földben gyö- kerezteti meg a műves szépet. Érlel akként, hogy az ecsettel, tűvel, mintázó fával dolgozó művész számára befogadó közeget, visszaszóló partnert teremt. Az üres szoSz. Nagy Mária: József Attila

bábán elkiáltott bölcselem jószerint haszontalan, a legkisebb közösség visszhangzása már aratás.

Tudom, sokan gyanakvással tekintettek a hatvaniak első tájfestészeti biennáléjá- ra, mint ahogyan az 1970-es évek elején a Hatvani Galéria vállalt programja — a közhasznú nyelv és elkötelezettség — szintúgy viszolygást keltett némely körben És nagy szerencséje az intézménynek, hogy említett koncepcióját társadalmi szükség, ^valamint hivatal — egyazon mértékkel mérve — pozitívumként vette számba.

Tájképbiennálék után, azok közepette most harmadszor küldjük el munkáinkat a Hatvani Galériába, hogy — talán a legnehezebbre vállalkozván — az emberi sors alakulása, sokrétű mivolta manifesztálódjék vásznon, papíron, kőben, bronzban. Hogy azzal próbálkozzunk, amit tengermélyből — a lélek bugyraiból — kell felszínre hoznunk, ha igazán a megemelt társadalmi igény, a műves tisztesség szintjén kívánunk munkáinkkal jelentkezni. Az országszerte dívó tavaszi, nyári tárlatok, őszi sereglések dömpingjében én éppen e határozott követelmény és arcéi miatt érzem kiemelt fontosságúnak a portrébiennálét. Éspedig azzal együtt, hogy itt-ott talán nem mentes a szándék és megfogalmazás szélsőségeitől.

Hatvan tízesztendős szerepvállalásának különben akad további rokonszenves vonása! Mert amíg a legkülönbözőbb előjelű táborok, művésztelepek gombamód szaporodnak, és egy-egy váIllyés Antal: Csángó asszony .

rosunk gazdái a letelepedni kész festők, szobrászok, iparművészek ^szakmai rangja, kitüntetéseinek minősége szerint végzik „iskolateremtő” munkájukat, itt a szándék tisztesen bemért. Elsősorban arra irányul, ami a legfontosabb: közönséget nevel, bázist teremt az elhanyagolt műfajnak!

Persze, a példa többet is mond ennél. Az önálló kiállítások rendje, a biennálék szervezett egymásutánisága, illetve a társművészetek produktumait ötvöző, célirányos hídépítő munka mára odavezetett, hogy a Hatvani Galéria egyre, inkább műhelyjelleget ölt. És nem akármilyen műhelyét! Itt, az évek óta visszatérő, egyre nagyobb tábort felölelő kiállítók körében, alapkövetelmény a megszólalás szándékának emberközpontúsága, a világos fogalmazás, a hagyományokból eredeztetett korszerűség. Vagyis az a művészi, alkotói attitűd, ami nélkül el sem képzelhető a művészetek organikus léte. folyamatossága.

Támasszam alá e gondolat lényegét a megfogható,

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy földmíves. Szegény volt, mint a templom egere. Egy tanyán élt házikójában feleségével és két gyermekével. A kislányt Juliskának hívták, a fiút Jancsinak.

Olyan szegények voltak, hogy szemük kopogott az éhségtől. Egy napon odáig jutottak, hogy a padlásukról mind lesöpörték a gabonát, és még egy karéj kenyeret sem tudtak vásárolni, mert az országban éhínség dúlt.

A szegény ember, aki ivásnak adta a fejét bánatában, azt mondtá este a feleségé- . nek:

— Mihez kezdjünk asszony? Mit adjunk

enni szegény gyermekeknek, ha üres a kamra?

— Tudod mit gondoltam, uracskám? — mondotta az asszony. — Holnap hajnalban elvisszük a vadon erdő közepébe, és otthagyjuk őket.

— Azt már nem, asszony, még ha éhen veszünk is!

De a felesége nem hagyta békén, amíg részegen bele nem egyezett.

A gyermekek mindent hallottak, mert nem bírtak aludni az éhségtől.

A mostoha azonban így folytatta:

— Meg kell szabadulnunk a gyermekektől! Jól bevisszük őket az erdőbe, nehogy visszataláljanak, hogyha haza , akarnak jönni — azzal a mostoha is a fialnak fordult, hogy részegen álomra hajtsa a fejét.

Hajnalban fölverte a gyerekeket az asz- szony, adott nekik egy-egy darabocska kenyeret, azzal mindannyian elindultak az erdőbe. Útközben Jancsi szétmorzsálta zsebében a kenyeret és elszórogatta az úton. Jó mélyen bementek . az erdőbe, ahol a gyermekek még sosem jártak; ott egy tisztáson azt mondta az asszony nekik:

— Maradjatok itt, és ha elfáradtatok, dőljetek le, szundítsatok egyet. Este, ha végeztünk a munkával, értetek jövünk.

Teltek-múltak az órák, bealkonyodott, de nem jött a gyermekekért senki. A mostoha tán már be is jelentette, hogy eltűntek Jancsi megsimogatta Juliskát, és azt mondta:

— Maradjunk itt, amíg föl nem kel a hold, akkor majd könnyebben megtaláljuk az úton elszórt kenyérmorzsákat, hogy hazataláljunk.

A két gyerek ment, mendegélt egész éjjel, aztán másnap is estig, aztán rájuk virradt a harmadik, sőt a százharmadik nap is azóta, hogy elhagyták a szülői házat. Egyik reggel egy nagy házikóhoz értek,