Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1981. november 22., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Iramos játék...? A címbeli nyelvi formát eb­ből a szövegösszefüggésből emeltük ki: „Nagyon színvona- las, iramos játék,, alakult ki” (Népsport, 1981. aúg. 24.). Szo­katlannak tűnik az iramos szó­alak. Szótárainkban sem talál­ható. A megfelelő szócsaládnak csak ilyen tagjait ismerjük és használjuk: iramlik, iramodik, iramodó, iram, iramú, iramodás. A sportnyelvben, különösen gyakran jutnak nyelvi szerep­hez az iram és in.mii szóalaljpk. Ezt tanúsítják ezek a szöveg- részletek is: „A hazaiak még nagyobb iramot diktáltak” (Népsport, 1981. szept. 6.). — Lüktető iramú játék alakult ki”. (Népszabadság, 1981. szept. 13.). „A csatár iramodott meg" (Nép­sport, 1981. okt. 18.). A futballmérkőzésekről írt be­számolókban szinte hemzseg­nek ezek a jelzős szerkezetek: jó iramú, közepes iramú, nagy iramú, lüktető iramú stb. Olvas­hattuk ezt a szokatlan minősí­tést is: álmos iramú. (Népsport, 1981. szept. 28.). Ha meggondol­juk, hogy az iram szó az ira­modik, az iramlik igékből ala­kult ki nyelvújítási szóelvonás eredményeként, akkor már aligha fogadhatjuk el az álmos jelzőt minősítésnek. Mind az iramlik, mind az iram a gyorsan végzett, lendületes futásra vonatkozik. Az álmos jelző aligha társítható olyan szóhoz, amely a gyorsa­ság, a lendület mértékét és fo­kát is megnevezi. Helyesnek tartjuk a sport­újságok cikkíróinak, riporterei­nek azt a törekvését, hogy mi­nél változatosabban és színe­sebben fogalmazzanak, és ke­rüljék el a folytonos szóismét­lést. Ezért jelentkezett pl. az iramgazdag összetétel is: „Ma­ga a játék iramgazdag volt” (Népújság, 1981. szept. 1.) Az iramszegény, az irammentes ki­fejezések is fel-íeltűnnek. Nem igen örülünk neki. Az eddigiekből kitűnhetett, hogy a címben idézett iramos szóalak a változatosabb, a kife­jezőbb fogalmazás céljából ju­tott nyelvi szerephez. Alakját tekintve jól beleillik ebbe a szó- sorba : huzamos, iszamos, csuszamos, sikamos, iszamlós, csuszamlós, sikamlós stb. Jelentését és használati értékét nézve, az olvasó nem marad bizonytalanságban. Ezért a sport szakszavai közé emelhetjük az iramos szóalakot is, csak ne váljék divatszóvá, és nem ismételgessük unos- untalan. Dr. Bakos József Oroszul az óvodában „Lenne bár mindig napfény..." „— Sto na kartyinye?” — aki kérdez: Lukács Zsuzsanna tanárnő (Fotó: Perl Márton) Azt kérdezi a libáktól a pásztor: — akartok-e enni?- GÁ, GÁ, GÁ - gágog- nak a libák, s együtt har­sogják, hogy igen! De egyszercsak megjele­nik a farkas. Mit csinál a pásztor? Mit csinálnak a li­bák? Nos, a farkas jólla­kik, de a pásztor ahelyett, hogy búslakodna, ezúttal fel­szabadultan örül. No, nem azért, mert a csúf ordas megette állatait, hanem mert eljátszhatta e kedves gyer­mekmese egyik szerepét. Méghozzá oroszul, s azon a bemutató foglalkozáson, amelyre eljött Pócs Ilona, a Központi Gorkij Nyelviskola igazgatója, Zajúk Etelka, a megyei Gorkij nyelviskola igazgatója, valamint dr. Hor­váth Tamás, a megyei párt- bizottság munkatársa, arra kíváncsian, hogy mit sike­rült elsajátítaniuk az ifjú nyelvészeknek. Merthogy ✓ az előbbi mese főszereplői, azok a Kallómalom úti óvo­dások voltak, akik a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társa­ság kísérleti jelleggel beve­zetett nyelvoktatásában részt vesznek. Méghozzá elsőként az országban. — Akkor most ellátoga­tunk az állatkertbe — ja­vasolta Lukács Zsuzsanna tanárnő, aki október eleje óta fáradozik azon, hogy megbarátkoztassa az aprósá­gokat az idegen nyelvvel. Természetesen mindenki ölömmel veszi ezt, s a fel­mutatott képek után kórus­ban válaszolják a tigris, az oroszlán, a zsiráf orosz ne­vét. Akkor sem esnek két­ségbe, amikor a tanárnő a szoba bútorainak orosz megfelelőjét kéri számom Ekkor a lemezjátszóról feli csendült egy fenyőfáról szó­ló nóta, s most volt csak teljes a boldogság. Pócs Ilo­na ugyanis ezután elmesél­te, hogy Eger felé jövet ta­lálkozott a Télapóval, aki mindenkinek küldött egy kis ajándékot. Mégpedig egy-egy csokit, s egy-egy köny­vecskét, ami természe­tesen orosz nyelven íródott. A csoki majszolása közben elém állt egy kis emberke, s kérdést sem várva, gya­korlott nyilatkozókat meg­szégyenítő módon összehú­zott szemöldökkel közölte a következőt: — Mindig nagy örömmel jövünk ide, mert mindig más természetű dolgokkal foglalkozunk. — Mint ké­sőbb kiderült Páka Szabolcs volt ő, s állítása szerint nemcsak az óvodában fog­lalkozik nagy örömmel az orosszal, hanem otthon is. A hétéves Tóth Katalin pe­dig elmondása szerint a leg­szívesebben a 12 éves test­vérével társalog oroszul. Szarka Anna és Szűcs Haj­nal pedig arról a bácsiról érdeklődött átszellemültén, aki a fotókat készítette. Gyetvai Kitti pedig arról számolt be, hogy az orosz foglalkozáson tanult játé­kokra hogyan is tanítják meg az udvaron többi tár­sukat. Lukács Zsuzsanna ta­nárnő most már tényleg csak nehézségek árán jutott szó­hoz: — Október eleje óta he­tente kétszer 25 percben ta­nulják az oroszt. A foglal­kozásokra mindig is a ha­tártalan jókedv volt a jel­lemző. Nagyon szeretik ... Mivel én az egri hármas szá­mú általános iskolában ta­nítok, szeretnék továbbra is velük foglalkozni, majd az iskolás évek alatt is. Az el­ső három évben még csak szakkörjelleggel, utána pe­dig a nyelvtagozatosoknak előírt tanmenet szerint. Itt megszakadt beszélgetésünk, mert a lemezjátszóról újabb dal csendült fel, amit ők is tudnak énekelni, az ifjú nyelvészek, a jókedvűek, az őszinték, a nagyratörők: „Lenne bár mindig napfény, lenne bár mindig nyár, len­ne bár mama mindig ... lenne bár! (kis szabó) Emléktábla-avatás Ma Egerben: Kertész Lilla műsora A szórakozni vágyó gye­rekeket és az irodalomked­velő felnőtteket érdekesnek, változatosnak, színvonalas­nak ígérkező program vár­ja ma az egri Megyei Mű­velődési Központban. A két korosztály számára Kertész Lilla mutatkozik be. Dél­előtt 10 órától meseshow. várja a kicsiket Sok orszá­got bejártam címmel. Az idősebbek sem csa­lódnak, ők — délután 5 órai kezdettel — a Mit akar ez az egy ember című ösz- szeállítást hallgathatják meg, amely Vas István és Weöres Sándor műveiből készített összeállítás. Szombaton, születésének századik évfordulója alkal­mából leleplezték a dömösi művelődési ház falán Pász­tor János, szobrászművész emléktábláját. A XX. szá­zad első felérlek ismert mes­tere életének utolsó évtize­dében sokat pihent és al­kotott dömösi műtermes há­zában. Sok kitüntetést nyert a bel- és külföldi kiállítá­sokon. Több alkotása köz­területet díszít. A legismer­tebb közöttük II. Rákóczi Ferenc parlament előt^ álló lovas szobra, a martonvásári Beethoven-emlék, a tihanyi biológiai intézet parkjában álló Őshalászat és ősvadá­szat című bronzfigurák, és Szegeden, a Széchenyi téren,, a Najádok kútja. II. rész Na köszönöm. Biztos, hogy neki is megvan a ma­ga kis bulija, mert anélkül nincsen, Mindenkinek meg­van ez a maga kis izéje, vagy mi a fene. Csak ezek nagyban csinálják, és ha­ragszanak a piti horgászok­ra. Na de hát Hamimerral nem olyan könnyű kiszúrni! Hogy tud őbenne rendet csinálni ez a Kővágó kar­társ?! Először is úgye, ha tran­zisztorok, jobb alkatrészek érkeznek, akkor ő azonnal telefonál V. úrnak, a maszek műszerésznek, aki bejön, és zsebből megveszi a tétel fe­lét. Ez a telefon neki havi öt kilót, ötszáz forintot ér. Mármost, ha nyugati kazet­ták, magnószalagok érkez­nek, akkor szól Kissnének, a „trafikosnak”, aki lábon át­veszi a termést, három kiló­ért. Azt persze még nem érti, mi ebben az üzlet Kissnének. Ha meg jön ez a sok bún- * kó vevő, a legtöbbje már előre csúsztatja a zsebébe a húszast, ötvenest, áltól függ. Ezt fogja meg Kővágó kar­társ, ha tudja! — Sanyo lemezjátszót sze­retnék ! Hűha, a pasast meg a fele. ségét ismeri valahonnét. Mintha már látta volna azt a nyúzott, cingár képüket. Provokátorok? No mindegy, óvatos lesz. — Azt hiszem nincsen. Meg kellene néznem ... — És ... lehetne? Vesszen meg, ha ezek nem voltak itt a múlt héten, és akkor is Sanyót kerestek. Provokátorok? De nem, ak­kor adott is nekik. Pontosan ugyanezen a félszeg hangon beszélt mind a kettő, fizettek egy ötvenest, és akkor hozott egyet a raktárból. — Lehetne, csak tetszik tudni, rengeteg a munkám, kevés az időm. És az idő pénz. — Nézze meg azért! Szóval pénzt nem akar ad­ni. De miértykell nekik még egy lemezjátszó?! Mi az is­tent akarnak vele? — De hát mondom, kérem, hogy nincs. Most már eszem­be jutott, hogy eladtuk az utolsót. Nincs. — És az ott fönn a pol­con? • Tessék! Hát nem kiszúr­ta?! De ki lehetett az a hü- slye állat, aki elöl hagyott egy ilyen értékes japán gé­pet, mikor a raktárból megér legalább egy ötvenest?! — Az kérem?... Az selej­tes... Most viszik vissza ... — Szóval akkor nincs Sa­nyo?! Mi a fenét akarhat? Hát már mondta neki, hogy nincs! Üjra kérdezi azon az óva­tos, cingár hangján: — Szóval tényleg nincs Sanyo? És a raktárban sincs? — Nincs! — mondja Ham­mer, már idegesen. A cingár fölragyog. Cédu­lát húz elő a zsebéből, nyújt­ja felé: — Szóval akkor kérem vissza a pénzt! A múltkor vettünk itt egy Sanyót, de elromlott, és a szervizben csereutálványt adtak. De hát ha nincs, mit tegyünk? Ké­rek 7300 forintot, és kérem azt a 6000 forintos Akait, ott jobbra, a grillsütő mel­lett. Hammer sápadt lett, érez­te, amint a vér szaladgálni kezd benne: — Maga ezt tudta? Maga ezt direkt csinálta ?! A cingár kettős alig ment a pénztárhoz, máris rohant Kővágó. Messziről látszott, hogy a szemeiben gyilkos tűz ég: — Hammer! Mi ez?! Cse­reutalvány?! — Csereutalvány, Kővágó kartárs. Vissza kell nekik fi­zetni a pénzt. — Hammer, vegye úgy, hogy fegyelmit kapott. Ott, pontosan ott, a maga feje fölött van egy Sanyo! Uram­isten Hammer, hónapok óta várok erre a percre! Végre elkaptam! Hammer körül forgott a föld. Hogy-két ilyen hülye! Két balfácán buktassa le őt. És az a rohadt Sanyo! Ki a fene hozhatta ki? Hacsak nem maga Kővágó... Uram atyám, mi történik itt? — Kővágó... kartárs. Azt ... azt a Sanyót nem lehet eladni... — Nem?! Talán rossz?! Csak azt ne mondja, hogy rossz, mert magám vizsgál­tam meg reggel! — Dehogyis, Kővágó kar­társ. A lemezjátszó jó... Csak ... el van adva ... Egy barátom vette meg... Mind­járt fizetem is be a pénzt... Csak még nem vitte el... — Értem, Hammer. No nem baj. Többe lesz ez ma­gának, mint a fegyelmi fi­gyelmeztetés, amit kapott volna. No, irány a pénztár­hoz, befizetni! Hát, ez a nap aztán!... Hétezer-háromszáz forint, atya.úristen, hétezer-három­száz’ forint! Egyhavi kere­sete ! No nem baj. Majd odateszi a Grundig mellé, amit még a 28-as Keravillban vetetett meg vele a főnök, az a ba­rom Wéltner... — VÉGE — Ismeretterjesztés — mesterfokon Nem kedvelem ismeretter­jesztő filmjeinket. A nemes célt, a tiszta szándékot tisz­telem, de az iskolás jellegű, az agyonmagyarázó, a száj­barágós, a gyerekesen naiv módszerektől borzadozom. Az alkotók sajnos képtelenek megszabadulni a tanári pe­dantériától, folyvást valami­féle katedrán érzik magu­kat, s minket pedig teljesen tájékozatlan kamasznak te­kintenek. Ebben csak any- nyi az igaz, hogy már az első képsorok láttán fiatalos lendülettel kikapcsoljuk a készüléket. Nem tettük ezt A megseb­zett bolygó című sorozattal, amelynek hatodik részét nézhettük meg az elmúlt héten. A stáb — mindössze harmincöt, percben a sivata­gok terjeszkedését mutatta .be, ,érzékeltetve azt, hogy az ember a természettel ví­vott harcban csak csatákat veszthet, de nem háborút. A szemléletes példák lekötöt­ték figyelmünket, elbűvöltek mindannyiunkat. Nem vé­letlenül, hiszen ebben az esetben a képek beszéltek, s az összekötő szöveg illedel­mesen a háttérbe szorult. Természetesen úgy, hogy mégis fontos szerepet — a kalauzét — töltötte be. Kö­szönhető ez dr. Balog£ Já­nos akadémikusnak, a for­gatókönyv szerzőjének, aki egyben tudományos szakér­tőként is tevékenykedett. Ez a rendkívül szerény, meg­nyerő egyéniségű professzor — szerencsére volt módom megismerni őt — majd tíz esztendeig újságiróskodott, s ezen a pályán tanulta meg a színes, változatos, ízes gondolatközlést, s azt is, hogy zsurnalisztaként min­denki számára közérthetően kell szólnia a legbonyolul­tabb kérdésekről is. Ezt az értékes örökséget soha* nem tagadta meg, ezért halljuk, látjuk olyan sűrűn a rádióban és a televízió­ban, ezért nyújt maradandó élményt az értelmiségiek­nek és a kétkezi munkások­nak egyaránt. Milliók ro­konszenves pedagógusaként vizsgázva ismeretterjesztés­ből, méghozzá mesterfo­kon. .. (pécsi) Az ember zenéje Ahogy Yehudi Menuhin közeledik tévéfilmjében a mához, annál riasztóbb mon­datokat fűz megjegyzésként, megállapításként, elgondol­kodásként, talán summázat- ként is azokhoz a zenetörté­neti pillanatokhoz, tájakhoz, amelyeket a láttatás segít­ségével velünk bebarangol. Csak kiragadok tőle monda­tokat, amelyek tömörségük­kel hatnak inkább, és azzal,' hogy vitára ingerelnek. Cop- landnek, az amerikai zene­szerzőnek arra a megállapí­tására, hogy a közönség túl sok remekművet hall, így felel: — Magam is úgy érzem, az Egyesült Államok olyan gyorsan fejlődik, hogy né­ha szinte anomáliának ér­zem Beethoven és^ Brahms zenéjét. De mi a remekmű ma? Amikor úgy kileng az inga a végletek felé? Nem kell azt képzelnünk, hogy ez a megállapítás egy­magában áll és nincs egyéb vélemény. De ez is van, va­lamint az is, hogy a zene a szépség és az igazság meg­váltása. Meg olyanokat is mond, hogy az európai szel­lem mintha kifáradt volna. Sőt „mintha” nélkül is ál­lítja, olvasom is a film okán forgatott könyvében. Nos, ha a szépség és az igazság kifejezéséről gon­dolkodunk Yehudi Menuhin- nal együtt, nem árt a Bar­tókról tett, több helyen és több modulációban elhangzó minősítések közül egyet ide­emelnünk : — Embertársainak kizáró­lag a zene nyelvén beszélt. Szinte vadul elutasította mindent, ami köznapi. Minőit den mondata és cselekedete9 lényegbevágó volt. Talán be­tegsége tette ilyen takaré­kossá. De takarékos-e az ember a zenében? Kifejezheti-e a XX. századot, a kor szépsé­gét és igazságát itt és. mosói a zene, ha a narrátor is n arról panaszkodik, hogy az értés és a művek megértése problematikus. Átélése en­nek következtében lehetsé­ges-e? Hogyan válaszol a kor és a közönség a szellem kihívására? Igent mond-e és hányszor arra, amiről még csak nem is sejti, neki szól és a zenész visszavonhatat­lanul igazat akar mondani. Mert a zenében is szomja-81 zunk az igazságra! Ma ta-s ián jobban, mint bármikor! (farkas) Az előadó fel(ül)emelkedése Vérmérsékletünk, indula­taink és még sorolhatnám mi minden határozza meg, hogy milyen viselkedéssel lépünk embertársaink elé. Amíg ez nem sérti környe­zetünket, a legbensőbb ma­gánügyünk maradhat. Van-' nak azonban helyzetek, ami­kor, akárcsak a jó színész­nek, alakoskodnunk szüksé­ges; arcot kell cserélnünk. Ilyen szituáció lehet egy- egy műsor konferálása, egy- egy program „levezetése”'' vagy egy-égy esemény kom-' mentálása. Manapság a te-1 levízió jóvoltából bővült1 ezeknek a sora is. Megszü­letett az ismeretterjesztő film egy új fajtája, amely­ben valaki elkalauzolja né­zőjét a világ ismeretlen tá­jaira, vagy beavatja létezel1 sünk, eredetünk titkaiba1.1 Mindezt úgy, hogy végig; közvetlen kapcsolatban va­gyunk vele: láthatjuk, hall­hatjuk. Számtalan kísérlet volt már arra, hogy jól meg­feleljenek a közönség igé­nyeinek ezek az előadók; Valósággal eltáncolták a DNS-molekula szerepét, óri­ási vehemenciával akarták a tv előtt ülőket kényszeríte­ni arra, hogy ráfigyeljenek. E próbálkozásoknak meg is volt az „eredményük”. Az ország családanyái, asszonyai és lányai szíve megzsondult és úgy „belezúgtak” az ille-* tőbe, hogy minden férj és fiatalember akarva-akarat- lan kezdett ráhasonlítani; Ha ő pepita zakóban jelent meg a képernyőn, másnap elszaporodtak az utcán a „pepitáik” — hiszen ezzel lepték meg szeretteiket a hölgyek. E látványos sikerre sajnos nem számíthat Bronowski professzor. Az ember fel- emelkedése című érdekes és színes angol filmsorozat tu­dósa azonban nem is vágyik ilyenekre. Nincs rá szüksé­ge. .. Felülemelkedik anya­gán, és egy bölcs ember sze­rénységével irányít minket. Sallangmentes kiállásának és kellemes magyar hangjának, Mensáros Lászlónak köszön­hető, hogy megjelenése a képernyőn élményszámba megy... (szilágyi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents