Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-21 / 273. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. november 21., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9* Balázsdeák azonban nem adta fel. Összegyűjtötte a lovasságot, s éjjel újra megrohamozta a sikerektől itta- sultakat. Akkora lett a zűrzavar, hogy valamennyien eszeveszetten menekültek, hátrahagyva rablott értékeiket, s a ritka diadalról tanúskodó 13 zászlót. Az örvendetes hír futótűzként terjedt. Nemcsak a csá. szárvárosban, hanem szerte német földön is emlegették. "Jöttek a gratulációk, a magasztalások. Fogadták is jó néhányan majdhogy teljesen érdemtelenül. Az igazi hőst azonban nem. köszöntötte senki, ő pedig nem tülekedett, nem méltatlankodott. Ráadásul az akkori és a későbbi .történetírók is mellőzték, mindannyian főnökét hozsannázták. Szerencsére azért. Forgách Simon személyében akadt olyan magyar tanácsos, aki szót emelt az igazságért, egyenesen a királynak írta ezeket a sorokat: „Ebben a csatában Balázs, deák István egri vicekapitány oly bátran és frissen viselte magát, annyi tűzzel intézte a dolgot, hogy mikor a csata éjjel megindult, ő elfoglalván az ellenség ágyúit, valamint egész táborát, az ágyúkat az ellenség ellen irányozhatta, aztán keve- sedmagával a csata vé- . géig helytállóit. Csakis így győzhettün k.” Ilyen előzmények után joggal biztatták barátai, kérjen végre jutalmat az udvartól. Hallgatott rájuk, ám a kecskeméti részjószágot még. sem kapta meg. Végtére is a Habsburgok soha nem jeleskedtek az igazi erények méltatásában... Ez a kivételes jellem azonban nem zsörtölődött, nem övezte magát a sértődöttség bástyáival. Küzdött tovább, épp olyan halálmegvetéssel, mint korábban. Egészen addig, amíg foglyul nem ejtették, a konstantinápolyi Héttoronyba nem hurcolták. Tragédiája sokakat megrázott. Prépostvári Bálint, az új egri főkapitány mások nevében is értesíti 1593 szeptemberében az uralkodót: „ö .. írt nekem, arra kért, tegyek meg mindent kiszabadítása ügyében. Segítségért is esedezik, mert élelmére naponként csak három dénárt kap. Egy dénárba kerül a víz, kettőért meg néhány harapás kenyeret vesz. Hogy eddig éhen nem veszett azt egyedül az erdélyi követeknek köszönheti, akik segélyezték őt.” A legmagasabb helyen azonban makacsul hallgattak. Társai már 1593-ban hazajöhettek, ő azonban 1597-ig szenvedett. Ráadásul azt is meg kellett tudnia, hogy itthon senki sem gondol már nagyszérű tetteire. Fiától — aki helyette ideiglenesen viselte — elvették, a jászkapitányi tisztet. Rudolf császár közölte, hogy apja török rab, tehát polgári halottnak kell tekinteni. Azért mégis akadt valaki, aki küzdött érte, illetve az általa képviselt tisztességért. Pálffy Miklós végül csak megnyittatta börtöne ajtaját, a koppányi béget adva érte cserébe. Ez az emberséges úr arról is gondoskodott, hogy ne legyenek filléres gondjai hát. ralevő idejében. így kell fogalmaznunk, mert később egy hírt sem hallani róla. A históriaírók mások felfutóban levő csillagaiért lelkesedtek, s feledéssel fizettek a halállal vakmerőén szembenéző áldozatkészségéért. A hálátlan kortársak és a közömbös utókor vétkeit hadd tegyük jóvá mi, akik hisszük, valljuk, hogy e szerény, e párját ritkító hősnek ott a helye képzeletbeli nemzeti panteonukban, Dobó, Mekcsey, s a többi egri végvári vitéz mellett... Pécsi István vitte a holnapot, a holnapok fényét. Az álmot, az álmok melegét. A szíve halkabban ver azóta. Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantó», a játékszoba hangja belenyilallt. A fiúk először játszanak nélküle. egrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révületéből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?” ... Sötét, ellenséges indulat áradt szét benne. Megnevezni nem tudta, csak részben hasonlított az ismerős anyai féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába,' egy sebet, egy elvesztett álmot — a legsajátabb fájdalmát. S a legbenső tulajdonának, gyászának szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig beállít ugyanabban az órában, mint a régi délutánokon, ugyanabban a javított, elszürkült térdnadrágban. Nem szól, nem kérdez, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha kábulatból ébredne, elkéri Miklós zsebkését, a tenyerén tartja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát”. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit, ami fölfűtött izgalmukból odaátról beszürem- lik. Azelőtt mosolygott rajtuk. Fütyülnek — a gomboknak; mint az igazi mécsesén. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltott Attila a balösszekötőre, a tizenhatoson, s a gombot leszorított körömmel nekipattintotta a labdának. A lövés elsuhant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus valóságos gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillantott, majd hosszan sípolt, s vigyázz állásba merevedett. A testvérei azonnal követ-' ték példáját, ahogy megállapodtak, hogy egyperces néma tiszteletadással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolatban a tudósítást a gyászszünet utáni első játéknap eseményeiről a legközelebbi lapszámba. Az anya egyre elkínzottabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltakozásra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem tudott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejébe zárva kiáltozott: — Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs folytatás! kkor csöngettek. Fölpattanva nyitott ajtót. A térdnadrágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott beállítani. Csak az önkívület, az agyvelőláz tartotta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se lehetett kergetni. Most rebbenetlen tekintete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltakozás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós ... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Meg- nyirkosodott tenyerét a nadrágszárába törölgette. — Nelli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a három nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet elhinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-mór sikoltozva föltartóztatta. — Nem, nem, nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a díványra, arcát a díszpárnába fúrva rángatódzott. ár megbánta és visz- szahívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetes fáradtan meredt maga elé. Attila jött, s ő képtelen mozdulni. A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott elő a fiókból. — Igen — mondta az asszony bágyadtan. — Kerestek valakit. A kisfiú kipróbálta a gombot. — Miért tévednek annyiszor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit. Gondolatok a „Gondolkodó magyarok” ürügyén Irodalmi jegyzetek Nem lehet eléggé dicsérni a vállalkozó kedvet, amellyel kiadóink rendre hozzáférhetővé teszik régebbi irodalmunk egy-egy korszakának dokumentumait. Olyan szövegeket, amelyeket ma már hiába keresünk az antikváriumok polcain is. Pedig nem kizárólag kuriózumról, filosz hajlamú szakemberek érdeklődését kielégítő művekről van szó, hanem sokszor olyanokról, amelyek a maguk idejében úgynevezett siker-művek voltak, s amelyeket épp ezért a magyar irodalomtörténetben rangos hely illet meg. Sőt olyan művekről, amelyekről bőven tudtak szólni a harminc-negyven- ötven és előtt érettségizett diákok is, a maiak egyikről- másikról már kevésbé, vagy alig. Még egy esztendő sem múlott el a Pennaháborúk c. kötet megjelentése óta s máris kezünkben van egy Kazinczy- breviárium s az előbbi, kötet folytatásának is tekinthető Toliharcok c. gyűjteményes munka. Kármán József híres művét, A nemzet csinosodását pedig a Magvető Kiadó Gondolkodó magyarok sorozatának újabb füzeteként vehetjük kézbe. A sornak még nincs vége. A XVIII. századi Magyar- ország tán legnépszerűbb, legolvasottabb írójának, Kónya Jánosnak kötete, A mindenkor nevető Demokritus is az elmúlt hetekben került a könyvpiacra. Diákköri emlékeket idéznek fel bennem a könyvek, hajdan volt magyar órák emlékeit. A felelések mindennapi izgalmát, s a magyar literatúra jeleseiről tanultakat egyaránt. Mindazt pl., amit már a polgári iskola harmadik és , negyedik osztályos diákjaként tanultam Balassi Bálintról, Zrínyi Miklósról, Bessenyei; Györgyről, s hosszú a sor József Attiláig. S az is eszembe jut, hogy könyv nélkül kellett tudni a Halotti beszéd első sorait, s az Ómagyar Mária- siralom szép alliterációit: Világ világa, Virágnak virága! Keservesen kínzatol, Vasszegekkel veretel. Forgatom a könyveket. A Pennaháborúk a XVIII—XIX. század fordulójának irodalmi, nyelvi harcait mutatja be dokumentumok segítségével; a „prozódiai vitát” éppúgy, mint az „ypszilon-háborút”. Az előbbi a magyar verselési gyakorlat megújulásának fontos fejezetét öleli fel, azt a parázs vitát, amelyet Baráti Szabó Dávid, Rajnis József és Révai Miklós folytatott egymástól távol élve, mégis egymás munkásságára szüntelenül figyelve. A „klasszikus triász” — hallottam róluk egykor magyar tanárom máig emlékezetes, az időmértékes verselés alapelveit tárgyaló óráján. Mellékes megjegyzéseket tett róluk — munkásságuk nem volt tananyag —, ám hálás vagyok ma is e „mellékesen elejtett” mondatokért. Mint ahogy a nyelvújítási harcot tárgyaló „mellékes” közléseiért is, amelyek Kazinczyt növesztették előttem legendás alakká, aki a „börtönben vérével is írta feljegyzéseit”, s „vagyonát is felemésztő levelezésével a magyar nyelv és irodalom megújulásának ügyét szolgálta.” Kristálytisztán élnek bennem az iménti és hasonló mondatok — annak bizonyságaképpen, hogy tanárom rugalmas, különösebb metodikai bravúrokat nemigen alkalmazó „rged- szere” mennyire hatékony volt. A titkán is eltűnődöm sokszor s ha azt megfejteni próbálom, mindig csak odajutok, hogy volt bátorsága — s nyilván lehetősége is — menetközben módosítani a tanmenetet, ha az osztály érdeklődése ezt indokolttá tette. Az érdeklődést pedig lenyűgöző előadásmódja serkentette: szívvel tanította tárgyát s következetes szigorral kérte számon az ismereteket. így lettünk birtokosai — szinte észrevétlenül — egy olyan ismeretkörnek, amely magábafoglaita a tantervi előírások anyagát, de azt a többletet is, amit „mellékesen” kaptunk. így aztán természetes volt, hogy tudtunk a prozódiai vitáról, olvastuk az Abafit, és a Fogságom naplóját. Zrínyitől a Szigeti veszedelem meHett önszántunkból a Török áfiúmat, aztán Csokonai Dorottyáját s még számtalan olyan művet, amelyeket ma olykor kelletlenül, néha viszolyogva vesz kézbe a diák — mondván: idegen dolog, „nem- az én világom”. Nekünk elképzelhetetlen volt nem ismerni az Ágis tragédiát s A filozófust Bessenyeitől, a Fanni hagyományait Kálmántól, Kemény Zsigmond veretes művét, a Rajongókat s Eötvöstől A falu jegyzőjét. Petőfi és Arany életművét nem is említem — lévén, hogy több tucatnyi Petőfi- és Arany-verset olvastunk puszta érdeklődésből is. Arany balladáinak egy népszerű kiadása hetekig forgott néhányunk kezén, az iskolai könyvtárból kölcsönöztük... Mondhatná persze most valaki: nyilvánvaló nosztalgia táplálja az effajta gondolatokat s ma korámtsincs oly erős „varázsa” e régebbi műalkotásoknak. Aligha így igaz. Épp a bevezető sorokban említett új kiadványok jellege, tartalmi anyaga, s nem utolsó sorban kelendősége bizonyítja, mennyire elérhető, könnyen szellemi birtokba vehető irodalomtörténeti jelenségekről van szó. Ha a Pennaháborúk lapjain a felvilágosodás irodalmának néhány fontos fejezetéről kapunk szép, a szélesebb olvasóközönség számára is érdeklődést keltő képet, akkor bízvást állítható, hogy a Toliharcok elolvasása nyomán a magyar romantika korának szellemi arca rajzolódik ki előttünk, amelynek főszereplője a kérlel- hetetlenségéről híres kritikus, Bajza József volt. Aki beleolvas a kötet tőle szármáz^ írásaiba, aligha teszi le majd a könyvet. Kivált itt Heves megyében, hisz a szövegek nyomán kirajzolódó polémiák egyike, a Pyrker-vita egri vonatkozású is. A németül írogató Pyrker érsek Perlen der heiligen Vorzeit c. eposzát Kazinczy 1830-ban magyarra fordította A szent hajdan gyöngyei címmel s ki is adta fordítását. A magyar romantika fiatal író-nemzedéke megütközéssel fogadta á fordítást, s Toldy Ferenc a Kritikai Lapokban keményen meg is bírálta mind az írót, mind a fordítót — mondván, hogy semmiképp sem dicsérhető, hogy egy magyar főpap, főispán, szónok német nyelven írt. s az még kevésbé, hogy német nyelvű művét egy Kazinczy fordította magyarra. A vitában Toldy mellett sorakozott fel Bajza is, de Vörösmarty is, aki Híres magyar-német költő című epigrammáját ez alkalomból írta: Merre van a te hazád, vendégszózatnak írója? Kedves-e áldozatod és kik az isteneid? Bujdosol és nem fogsz, boldogtalan, érni hazába: Akit imádsz bálvány; füsbe megy áldozatod. Lapozom a könyveket, s közben arra gondolok: mennyi hasznuk lehet a felnőtt olvasói érdeklődés kielégítésén túl az iskolai irodalomoktatásban is. Kivált a Gondolkodó magyarok sorozat füzeteinek, amelyek között van Kármán József műve is, A nemzet csinosodása, s legújabban Eötvös kis munkája, A zsidók emancipációja című dolgozat is. Olcsó könyvek, a sorozat-szerkesiztő Szigethy Gábor avatott bevezetőivel kerülnek az olvasóhoz. Engem .egy kissé a régi, még a múlt századiban megindult és sokáig, évtizedekig oly népszerű Olcsó könyvtár sorozatára emlékeztetnek. Hajdanán ez utóbbiak voltak az irodalom iránt fokozottam érdeklődő, kevés pénzű kisdiákok „könyvgyűjteményeinek” első darabja. Ezért is ajánljuk a Gondolkodó magyarok köteteit jó szívvel mindenkinek... Lőkös István
