Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-20 / 272. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. november 20., péntek A Tátrai vonósnégyes Haydn G-dúr vonósnégyesét Játssza (Fotó: Kőhidi Imre) A Tátrai vonósnégyes egri hangversenyéről A Filharmónia idei hangversenysorozatának második estjén a Tátrai-vonósnégyes lépett az egri közönség elé a Gárdonyi Színházban. Pándi Marianne, aki a zenetörténeti bevezetőket kedves-kellemes baráti hangnemben szokta előadni frissen reagáló hallgatóságának, közölte, hogy a szervezés, vagy a zenei élet egyéb, fel nem fogható szeszélyei folytán a vonósnégyes először jár most Egerben, először csillogtatja meg itt kivételes tudását és azt a szellemet, amely muzsikálásukból árad. Ez a negyedszázada fennálló remek együttes nemcsak évgyűrűi miatt tiszteletre méltó, hanem azért a fegyelemért és belső ökonómiáért is, ahogyan egymás között teljes összhangban, a hangszeradta határokat betartva, a legnemesebb értelemben vett önzetlenséggel rendelik alá magukat, hangszereiket a megszólaltatandó alkotásnak. Nagyra értékelték a közönséget már a műsorösz- szeállításukkal is. Haydn G-dúr vonósnégyesével annak a zeneszerzőnek emlékét és szellemét idézték, aki ezt a műfajt hosszú élete során azzá tette, ami az ma: kamaramuzsikává, amely nemcsak a meghitt gondolatoknak, az elmélyült érzelmeknek a formája csupán, de magasrendű, technikailag igencsak igényes feladatokat jelentő szellemi munka is. Dvorák F-dúr vonósnégyesével azt a cseh zeneszerzőt iktatták be a programiba, aki Amerikában, hazájából kivándorolt csehek között honvágyat érzett és derűt, templomi áhítatot és a jókedvnek azt az illanékony sugárzását, amit olyan sokrétűen lehet kifejezni a zenében. Mozart A-dúr klarinét-kvintettjében nemcsak a „fényes hangnem” hat, hanem „az a boldogító varázs” is, amit a művész egy hangszer és a hozzátartozó barát Anton Stadler okából szólaltatott meg. A Tátrai vonósnégyes szereplése a rádióban igen gyakori, stílusukat ismerjük, szeretjük. Élőben hallani azonban más. Azt, hogy a közönség figyelme és szere- tete visszahat a művészre, az közhely. De hogy ennnyi. re nyilvánvaló legyen ez a kölcsönösség, azt most ismét tudomásul kellett vennünk. A hallgatóság összpontosított, élvezte ezt az érett muzsikálást, amely talán a Haydn-műben mutatta meg leginkább az együttes nagy értékeit. A hangulati elemek finom változásai leginkább itt lobogtak fel; a negyedik tétel végén mintha a bölcs, öreg szerző nézett volna vissza ránk, rezignált mosollyal. A legszebb hangulati képeket azonban Mozart A- dúr klarinét-kvintettjében kaptuk. A fiatal Varga István, ifjúsága ellenére feltétlen birtokosa hangszerének. A technikai nehézségeket könnyedén véve, kedves, itt-ott bájos muzsikálással uralkodott a mozarti .mű anyagán. Az ember egy ilyen pályáját kezdő muzsikust szinte félt, amikor bejön a pódiumra, hogy a mégiscsak kíséretet, „másodlagos” szerepet teljesítő nagy művészek — a vonósnégyes tagjai — majd lám- paiázassá teszik ezt a tehetséges fiatalembert. Meg aztán az is eszünkbe jut, hogy az életük és tudásuk csúcsán álló vonósok mást és másképp hallanak ki a hangjegyekből, mint ahogyan ez a klarinétos esetleg elgondolja. De itt a felelet, ebben az elhangzott klarinét-kvintettben: ezt a muzsikát, a kamarazenének ezt a kiemelkedően szép alkotását csak ezzel az önfeledtséggel és alázattal lehet „érdemben” is jól megszólaltatni. Varga István esetében a tudás nemcsak a hangszer kezelésének felsőfokát jelenti, hanem azt is, hogy a tündöklőén áradó zenében igyekszik mindent meg- és befogni, amit a hangokban és a hangokkal kifejezhető. Hatásában ez a szám vitte legmagasabbra a közönséget s nem véletlen, hogy a művészek ráadásul ismételtek is a műből egy részletet. Farkas András Megjelent a Hevesi Szemle „A kétjegyű római számból jövőre eggyel kevesebb lesz és mégis több. A Hevesi Szemle ez évi negyedik száma még címlapján viseli a IX-et, azaz a ,,két számjegyet", ám jövőre belép a X. évfolyamába és így lesz egy évvel öregebb és egy számjeggyel kevesebb." E sorokat olvashatja az „iniciáléban”, aki kezébe veszi a Hevesi Szemle idei évfolyamának utolsó, negyedik számát A folyóirat gazdag irodalom-művészet rovatában Tusnádi Attila Kiss István szobrászművész portréemlék- müveiről közöl tanulmányt. Ugyanitt a Hatvani Galéria Sz. Nagy Mária kiállításáról ír Pogány ö. Gábor. Németi Zsuzsa Hegyi Gábor vietnami fotóiról mondja el gondolatait. míg az alkotások a lap képanyagául szolgálnak. Józsa Péter intimhangulatú kisnovellájában Heming- way-vel való „találkozását” beszéli el, míg Suha Andor Hazám bokrétája címmel mátraalji emberek portrécsokrát közli. A távoli Karib-tenger izgalmas világába kalauzolja el az olvasót Cziráki Péter úti.bes zá molój a. A Tudományos műhelyben többek között Palcsó Pálné, a vállalati munkaerő- gazdálkodás és a vállalati célok kapcsolatáról, Korom- pai János Gárdonyi Géza életének egy évéről, Bakos József pedig a levéltáros Kazinczy Ferencről írt rövid tanulmányt. Könyvújdonságok Homéroszi himnuszok — fordította Devecseri Gábor, illusztrálta Papp Oszkár. (Európa Könyvkiadó). Heitai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól — sajtó alá rendezte Kulcsár Margit, a be- vezélöt Kulcsár Péter irta (Magyar Helikon). Jurij Dmltrijev: Ember és állat — 2. kötet (Móra Ferenc Könyvkiadó). Jesus Torbado—Manuel Legui- neche; A rejtekhely — fordította Xantus Judit (Európa Könyvkiadó). Anatollj Ribakov: Nehéz homok — fordította Nikodémusz EUi (az Európa Könyvkiadó és a Kárpát Kiadó közös kiadása). Krúdy Gyula: Telihold — elbeszélések' 1916—1925. Válogatta és a szöveget gondozta Barta András, (szépirodalmi Könyvkiadó.) Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci i—II. kötet — XIV. kiadás, az 1966-ban megjelent bővített kiadás változatlan utánnyomása. (Tersánszky J, Jenő válogatott művei a Magvető Könyvkiadó gondozásában.) Pénz a zacskóban Nagy dolog az, ha valaki egy munkahelyen — ipari vagy mezőgazdasági üzemiben —. egyfolytában eltölt tíz, húsz, huszonöt esztendőt. Az ilyen embernek tisztelet, elismerés jár! Ha az emberek megünneplik a születésnapjukat minden esztendőben, ugyan miért ne tennék azt a munkahelyen eltöltött kerek évfordulók kapcsán? Törzsgárda, jubileuma jutalom, nem ismeretlen fogalmak a munkahelyeken, mint ahogyan az emberek tiszfedete, a sokáig, jól végzett munkának a megbecsülése sem. Munkahelye válogatja természetesen, hogy ezeknek a bensőséges, kis megemlékezéseknek milyen a töltetük. — Mi újság, András? — Boldog vagyok! , — Magánál ez nem újság. Világéletében kiegyensúlyozott, iparkodó, megelégedett volt. — De most különösen boldog vagyok! És a lélek korsójából kicsordult boldogság beszédre késztette Andrást: — Huszonöt esztendeje vagyok a vállalatnál! Melósként kezdtem, az vagyok most is. Jöttek, mentek, mozogtak mellettem az emberek, az igazgatók, a főmérnökök, a brigádvezetők, de én maradtam. Gyere te is! Amott ötszázzal többet kereshetsz — csábítottak nettn egyszer. — A szénánk valóban nem mindig állt jól, az elfordulás, irtt-ott az elégedetlenség, talán nem is volt indokolatlan. De én azt mondtam: Nem tágítok! Én ide jöttem, alapító tag vagyok, nekem itt kell megélnem a családommal együtt. Méghozzá nem is rosszul! És most engem igazolt az élet. Látta volna azt az ünneplést, amiben nekem részem volt, szóval dörzsölgettük a szemünket a csípős „cigarettafüsttől. . A másik példa már szomorúbb, de sajnos nem régi történet! Jubileumi jutalmat kapott az együk intézmény dolgozója. Huszonöt esztendő állt mögötte. Gyanús volt neki a nagy csend, a hallgatás, de ugyebár, egyben biztos lehetett: A jubileumi pénz jár, azt fizetni kjéül. — Pénz áll a házhoz! — számított rá a család is. — Kíváncsi vagyok, lesz-e valamilyen kis megemlékezés? — Talán neked kellene kezdeményezned! — Ez fiam, a munkahely dolga! Meg a szakszervezeté — sugdolkóztak róla otthon, de mindenképpen várva a jubileumi napot. Elérkezett a várva várt nap. — Tudja, egyben a rendes havi fizetés napja is volt — Az nem baj! — Baj, baj! Nincs itt bajról szó! Az meg legkevésbé, hogy a jubileum egybeesett a fizetéssel. — Akkor? — Szóval az történt hogy nem egy, hanem két borítékot kaptam. Az egyikben a fizetésem, a másikban a jubileumi jutalmam volt. Az asszonyka elsírta magát eltörött a mécses. — Mondja tovább! — Nincs tovább! Nem érti? A folytott csend és a hallgatás után aztán újra megszólalt. — Mindössze annyi történt hogy a gazdaságvezető nem egy, hanem két „sós zacskót” nyomott a kezembe. — A másikba a jubileumi pénzedet kapod... — Inkább küldték volna el postán — zokogta. — Ennyi figyelmetlenség már megszégyenítésnek számít pedig tudom biztosan nem annak szánták, hiszen olyan aranyosak hozzám, csak... Csak tudja, egyeseknek olyan sok a gondjuk, a bajuk és... egyszerűen elfeledkeztek rólam. Elfeledkeztek volna? — Szó sincs róla! Igaz; hogy nem üdvözölték, nem köszöntötték, de ,.számfejtették”! És ez a fontos! Vagy talán mégsem? Szalay István ALEKSZANDR KULICS: Új „természeti ereklye“ Száz éve először, új madárfajtát fedeztek fel a japánt Okinava-sziget északi részén. A víziguvatra (ral- lus aquaticus) emlékeztető madár az ornitológiái intézettől japánul a jambaru kunia, latinul pedig a rallus okinawae nevet kapta. A skarlátvörös csőrű és lábú madár szárnyai elkorcsosul- tak, repülésre képtelen, de meglepő sebességgel szakid. Szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy a szubtrópusi erdőségekkel borított Jona- hadeka-hegységben nem volt természetes ellensége, bőven hozzájutott táplálékhoz, s így „elfelejtett repülni". A környezetvédelmi hivatal nyomban „természeti ereklyének" nyilvánította, megállapítva, hogy felfedezése fontos hozzájárulás a biológiai földrajz, valamint az evolúciós elmélet tudományához. A sors iróniája folytán az új madárfajta felfedezésére gépkocsibaleset vezetett. A helyi amerikai haditámasz- pont-építkezéshez téglát szállító katonai teherautó egy erdőirtáson elütötte a fajta egyik megriadt, ritkaszép példányát. Az ornitológusok ekkor sietve tűvé tették a környéket, s kicsinyével együtt meglelték az anyát. Andrej Andrejevics remek hangulatban volt, ugyanis megkapta helyét az életben. Igaz, hog^ ezért jó néhány órán át kellett sorban állnia a pénztár előtt, s Andrej Andrejevics nyugtalankodott is kissé, hogy kap-e még jegyet. Kapott. Ámde amikor szerette volna elfoglalni a helyét az életben, mégpedig az imént vásárolt jegy alapján, kiderült, hogy az a hely már foglalt. — Bocsánatot kérek — szólította meg az ismeretlen nőt — ugyebár ez itt az én helyem. Tessék csak nézni a jegyemet. — ön pedig nézzen az én jegyemre — felelte amaz. — Valóban — csóválta fejét Andrej Andrejevics — Ez nagyon különös. Szóljunk esetleg az ellenőrnek? — Erre önnek van szüksége, nem nekem — mondta a nő, és az ablak felé fordította fejét. Odajött az ellenőr. Figyelmesen megvizsgálta Andrej Andrejevics jegyét, majd Andrej Andrejevics arcát, ezután újra a jegyet méregette szigorú szemmel, és végül kijelentette: — Minden . rendben van. Ez valóban az ön jegye. — Nos, igen, ezt, ugye én is tudom, kérem. Ez a jegy jogosít erre a bizonyos helyre itt az életben. — De hát még mit akar? — kérdezte az ellenőr. — Ugyanis az én helyemet itt az életben elfoglalta ez az asszony. Megnézné az ő jegyét is? Az ellenőr elkérte az asz- szonyét is. Megnézte és azt mondta: — Minden rendben van. Mind a két jegy megfelel a szabályzatnak. — De két jegy van, és csak egy hely. Hát nem érti? — Öntötte el az indulat Andrej Andrejevicset. — Ez bizony helytelen — mondta az ellenőr. Andrej Andrejevics visz- szament a kasszához. Mit látott! Kiderült, hogy nem ő az egyetlen, akinek ugyanilyen sors jutott. A panaszkönyvet mégsem igyekezett elkérni senki sem. Meglehet, éppen azért, mert ott függött az orruk előtt egy szögre akasztva. Igaz, egyikük nyújtogatta utána eleinte a kezét, de Andrej Andrejevics haladéktalanul megmagyarázta neki, hogy a panaszkönyv — a bosszúállás eszköze, nem pedig a cél elérésére szolgáló eszköz. Aztán visszagyalogolt szépen az életben kijelölt helyéhez, ahol ugyanúgy, mint eddig is, nyugodtan üldögélt az ismeretlen asszony. Dehát mit tegyen az ember? Foglalt, nem foglalt, mégiscsak egy hely. — Megint csak én vagyok — mondta csöndesen. — Bocsásson meg, kérem. Adna egy kis helyet? — Mi történt? — kérdezte, és közben odébbhúzódott egy kicsit. — Tudja, nem az én bűnöm, hogy így történt. De ha már így van, megtudhatnám a nevét? — Miért kell az magának? Alekszandra Alekszandrovna vagyok. — Vagyis Szasenyka? Engem pedig Andrej Andreje- vicsnek hívnak. Tehát Andrjúsámak. E-e-e... Szereti Voznyeszenszkijt? — Nem tudom. De ami a verseit illeti, tetszenek. — No és, mit szól hozzá, hogy én a druszája vagyok? — Még hogy maga? Be ne csapjon! — Becs’ szó! — Meglehet. Magának nagyzási hóbortja van? — Nagyzási? — Persze. Abból is látszik, hogy ki akar szorítani a helyemről. — A maga helyéről? Ez az én helyem. — Itt a jegyem! — De hol van az megírva, hogy ez a maga helye? — De hisz én foglaltam el előbb! — No és? Talán valami fürdő ez, hogy aki előbb jön, az előbb merül a vízbe is? Ez, kérem, itt az élet. Ez pedig a hely az életben! Hát, tudja, ha nem volnának itt nők, majd megmondanám alaposan-, hogy mit gondolok. — Nők? Milyen nők? — Hát ön! És így tovább, és így tovább. A viták és heves veszekedések pillanatnyi szüneteiben hőseinknek azért marad idejük rá, hogy ősz- szeházasodjanak, szülessen egy-két gyermekük, de hogy a pénztárosnő elismerje tévedését, azt, úgy tűnik, soha nem fogják elérni. Fordította: Konczek József
